Ott és akkor, az orsós magnócsodák, sőt a music centerek korában ki hitte volna, hogy majdan az orosz oktatás és a Majakovszkij utca egyaránt el lesz törölve. Hogy mekkora peche lesz a Királlyal. Gorkij Városligeti fasor lesz, nem Vilma királynő. A Lajtán innen nem kéne emberről utcát elnevezni. Bizony ám.
Peronálom, fut egy
mozi messze, belül, hangja nincsen, kis
kuncogás fogselyemből,
köd vagy pára.
Vagonok motoznak,
távoli szívkalapácsok,
billentyűk, minden
sejt egy pici morze.
Az ölében egy másik
világ. Zsibbad a talpfa.
Jönnek a téeszbuszok, a teremtés e titokzatos
műszaki állagú ikaroszauroszai, tekereg a hegedűszó,
vőlegény- és/vagy kempingnadrágok, az édes,
homoki bor rögtön a fejekbe száll, hevült, vadhúslila
homlokok, megingathatatlan dauerok, szürkebarátság
hajolajvezeték, egy pecsenyesor mélyrétegei.
1965. április 23-án ért véget a Nemzeti Színház többlépcsős felrobbantása. Fotó: Szalay Zoltán
Egy számonkérő,
tátott száj.
Most hagyja ott
az utolsó néző,
bukdácsol át a sitten.
A metrómegálló ürügyén,
egy új színház igézetében fölrobbantották.
Telt-múlt az idő,
harminc röpke év után lett belőle egy gödör,
egy naciogagyi olajkályha
a lágymányosi hídnál. Hétre ma várrom.
