Carlos Robledo Puch Argentína egyik valaha volt legveszélyesebb bűnözője és sorozatgyilkosa, aki több mint negyven éve börtönben van, és ha minden jól megy, nem is engedik már szabadon soha. Az angyalarcú, szőke fürtű Puch története régóta filmre kívánkozott: jó családból származott, intelligens és rendkívül vonzó külsejű fiú volt, közben viszont egy valódi pszichopata, aki kevesebb, mint egy év alatt tizenegy gyilkosságot követett el, de rablás, lopás, nemi erőszak, emberrablás is volt a számláján bőséggel. Most Pedro Almodóvar produceri segítségével végre el is készült a film, az argentin film egyik ígéretes rendezője, Luis Ortega rendezésében.
A rendezőt aztán annyira megihlette a történet, hogy a forgatókönyvet végül teljesen másik irányba vitte el, olyannyira, hogy már ő maga sem életrajzi filmként tekint Az angyalra. Ez a film ugyanis abból a feltételezésből indul ki, hogy Puchot homoszexuális vonzalom fűzte a tettestársához, és ez a motívum aztán végig is vonul a filmen, noha a tényleges viszony bemutatása nélkül, inkább csak folyton jelen lévő, de beteljesületlen vágyként jelenik meg. Mindenesetre az igazi Carlos Robledo Puchnak ez is elég volt ahhoz, hogy a rács mögül hazugságnak nevezze a feltételezést, a filmben pedig egyedül ő szerepel a saját nevén, a többiek nevét és kilétét megváltoztatták. (Jellemző amúgy a film által is kifigurázott machismóra, hogy Puch gyakorlatilag minden gaztettét vállalja, de hogy melegnek nézzék, na, az már tényleg sok!)
Ha pedig eltekintünk a valóságtól, akkor ez egy remekül működő sztori: az első filmszerepét játszó Lorenzo Ferro kifogástalanul alakítja a bűbájos fiút, aki ugyanakkor egy ijesztően érzelmek nélküli gép is egyben. Társa, a macsó, nagyravágyó Ramón (Chino Darín) is jól eltalált figura, akivel folyamatos feszültségben élő kettőst alkotnak, így aztán senkit sem lephet meg, hogy ez a szövetség nem tart az idők végezetéig. Örömmel láthatjuk a filmben Almodóvar múzsáját, Cecilia Rothot, Carlos édesanyja szerepében, aki a gyanakvását inkább elrejti, és még folytathatnánk is a sort. A film megjelenítése és stílusa is tökéletes, a szereplők külseje és a régi Argentína ábrázolása is hitelesnek tűnik, semmi nem zökkent ki az élményből, amelyhez korabeli argentin zenék is hozzájárulnak.
Maga a cselekmény is izgalmas és magával ragadó úgy a film háromnegyedéig, onnantól viszont kicsit mintha elveszítené a fókuszt, és már csak rétestésztaként húzódik. Egy idő után már nincs hová fokozni Carlitos személyiségének ijesztő ellentmondásosságát, és már csak egy szokványos gengsztersztorit látunk, az elkerülhetetlen bukásig. Ami probléma lehet azonban a filmmel, az nem is ez, hanem pont a rabul ejtő stílusossága, hiszen végső soron egy sorozatgyilkost mutatnak be, amint szupermenő cuccokban, jó zenék közepette fosztogatja a gazdagokat, és néha inkább tűnik egy zavarodott és kicsit defektes, de helyes fiúnak, aki csak rossz társaságba keveredett, semmint annak a gonosz és veszedelmes bűnözőnek, aki valójában volt. A filmből ki is maradtak például a nemi erőszak-ügyei, arról a hátborzongató esetről nem beszélve, amikor agyonlőtt egy csecsemőt. Az, hogy Carlos Robledo Puch tényleg egy szörnyeteg volt, nemigen derül ki a filmből, amely azért akkor is felvet valamiféle felelősséget, ha már mondtuk, hogy a rendező szerint sem életrajzi film Az angyal.
Pláne fontos a felelősség kérdése, amikor manapság a Ted Bundy-filmek miatt újra fellángolt a vita a sorozatgyilkosok kultuszáról, és ezt a filmet Argentínában tavaly többen nézték meg a moziban, mint bármi mást, sőt, egyenesen minden idők legjobban nyitó argentin filmje lett. És akik nincsenek tisztában a valódi sztorival, azok egy stílusos, jól megcsinált filmet látnak, hangulatos zenékkel (köztük a House of the Rising Sun spanyol nyelvű feldolgozásával), őrült menő ruhákkal, magában táncolgató főhőssel, aki néha kicsit túllő a célon (a szó szoros értelmében), de azért még így is egy iszonyú cool arc. Szóval egy ilyen amúgy is felületesen egyező sztori esetén talán szerencsésebb lett volna a főszereplő nevét is megváltoztatni, vagy legalább kicsit jobban belelátni a fejébe, és többet felvillantani a motivációiból, mert így sorozatgyilkos-sztori helyett egy szép, retro-vintage videoklip esztétikájú albumot kapunk a hetvenes évek Argentínájáról. Többszörösen is zavarba ejtő film tehát Az angyal, és nem mindig a jó értelemben, szépnek viszont tényleg szép.
Az angyal (El Angel), 2018, 118 perc. 24.hu: 6,5/10
Borítófotó: Marcos Ludevid/Mozinet
