Kultúra

A Jokeren akad ki a nép, de rabszolgaság- és zaklatás-párti filmeket klasszikusként ünnepelünk

Korábban a témában:

A maga groteszk módján szórakoztató nézni, ahogy a Joaquin Phoenix főszereplésével készült Joker kiveri a biztosítékot azoknál, akik nem képesek az értelmező figyelemre. Terrorizmusra buzdít – állítják a filmről, ami a mentális zavarokkal szembeni érzéketlenség és az általános embertelenség krónikája. A Joker-ellenes hangok annál viccesebbek, ha belegondolunk, hogy hány nagy klasszikust vagy közönségkedvencet termelt ki a filmvilág, amely tényleg minimum megkérdőjelezhető üzeneteket hordoz.

Ace Ventura: Állati nyomozoo (1994)

Jim Carrey karrierje egyszerre lőtt ki az egekbe, és került skatulyába hosszú évtizedekre az Ace Venturának köszönhetően, amely annak ellenére – vagy épp azért – tanyázik ma is a legnépszerűbb vígjátékok között, hogy a humora minden volt, csak szofisztikált nem. Bár arról is lehetne értekezni, hogy ez a film miért máig a humor csúcsa sokaknak, de e téma kifejtésének nem ez a cikk lesz a helye, arról viszont el lehet gondolkodni, hogy lám, lám, mennyire más volt a filmnyelv 1994-ben, amikor az Ace Ventura: Állati nyomozoo kijött, hiszen a film manapság nemzetközi botrányt indítana útjára. Hogy miért? Mert a film egyik fő történetszála, a nagy leleplezés olyan brutálisan transzfóbiás, transzfóbiáját pedig olyan gyomorforgató stílusban tálalja, ami ’94-ben még poénnak számított, ma viszont már kicsit sem fér bele. Az Ace Ventura ráadásul csak egy példa, transzfóbiára is számos példa akad, a homofóbia mint poénfaktor pedig még ma is meg-megjelenik ostobább vígjátékokban.

Fotó:Archives du 7eme Art / Photo12 / AFP

Persze 1994-ben még nem volt értelmezhető érdekképviselete a transz embereknek, így nem tört ki világbotrány amiatt, hogy a film fő fordulata az, amikor az egyik fontos női szereplőt Ace Ventura egy zavarba ejtő, és viccesnek szánt jelenetben leleplezi, mint transzneműt, közszemlére téve férfiúi szerveit. Ma már egy forgatókönyvíró nem írni le egy ilyen geget, mert pontosan tudja, hogy épeszű producer nem engedne ilyen jelenetet a filmjébe. Hogy sajnos-e vagy szerencsére, az már más kérdés. Egyfelől nyilván megnehezíti a vígjátékírók dolgát, hogy nem lehet mindenféle kisebbségekkel válogatás nélkül poénkodni – bár teszem hozzá, ha ízléses és van neki célja, akkor szinte bármi lehet vicc tárgya, ahogy azt például Taika Waititi a hamarosan érkező Jojo Nyusziban meg is teszi Hitlerrel. Másrészt viszont ugyanez fejlődés is, hiszen ezeket a kisebbségeket érző emberek alkotják – a transz közösség esetében ráadásul egy kirekesztéssel, depresszióval és öngyilkossággal fokozottan veszélyeztetett csoportról beszélünk –, akikre nem ártana tekintettel lenni, már ha nem akarunk egy elnyomó rendszerben élni – erről szól az egész PC jelenség, ugye, még ha itt-ott át is esik a ló túloldalára.

Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van (1994)

Újabb ’94-es film, milyen érdekes, hogy az év, amelyet 1999 mellett az egyik legfontosabb évként tartanak számon a modern filmtörténetben, nem csak csodákat termelt ki, hanem minimum Robin Williams megkérdőjelezhető üzenetekkel teli darabokat is. A klasszikusnak számító Mrs. Doubtfire is ilyen, csak hát a elvesztése miatti gyász nyomán aligha beszéltünk erről eddig. Pedig ha jobban belegondolunk, ez a viccesnek és meghatónak szánt történet az apai szeretetről valójában elég necces: a filmbeli apa nem csupán neje kérését nem tartja tiszteletben, de egy bírói végzést sem, mely a gyerekei nevelését az anyára bízza,majd mindezért még meg is jutalmazzák. A forgatókönyv jó poénnak állítja be, hogy a főszereplő egy az egyben kijátssza a törvényi szabályozást, miközben ha nem az ő szemszögéből nézzük az eseményeket, akkor az, amit csinál, minimum bizarr, de inkább felveti a mentális egészségügyi kezelés szükségességét, no meg a büntetőeljárásét. Williams karaktere rossz férj volt és meglehetősen nemtörődöm apa, egészen addig, amíg nem kapott egy rúgást a hiúsága a bírósági végzéssel, onnantól kezdve érdekes módon elkezdett érdeklődést mutatni a gyerekei iránt, akikkel addig nem igazán törődött. Az már némiképp erőltetett, ha hozzátesszük, hogy természetesen nemhogy megússza a dolgot, de még győztesen is kerül ki a történetből, minthogy férfi, és mint ilyen, az akaratának feltétlenül érvényesülnie kell, ám akárhogy is, a történet üzenete minden, csak nem progresszív.

A csaj nem jár egyedül (1999)

Na jó, ez könnyű. Ugyan első látásra ártalmatlan romkomnak tűnik, A csaj nem jár egyedülről már csak azért is sejthetjük, hogy lesznek az üzenetével gondok, mert akkor született, abban a zsánerben, amikor és amiben rendre komoly gondok voltak. A 90-es évek végi – 2000-es évek eleji romantikus komédiák jóval gyakrabban támadhatók, mint nem: baj van a nőképpel, a férfiképpel, a párkapcsolat és a szerelem definíciójával, a tinik ábrázolásával, és így tovább. A csaj nem jár egyedül csak egy a sok közül, de példának épp ezért remek: a gimi legmenőbb fiúja kikupálja a gimi legcikibb leányát, majd egymásba szeretnek. Persze eddigre a lány sem testileg, sem lelkileg nem hasonlít már önmagára, és csak remélni tudjuk, hogy nem került komoly identitásválságba, miközben a környezetében mindenki ünnepli, hogy egy fiú jó irányba terelte az elveszett kislányt.

Fotó: Miramax / Tapestry Films / Collection ChristopheL / AFP

Valóban fel lehetne háborodni a történet üzenetén, ha nem lenne kissé átlátszó, hogy mintha már láttuk volna ugyanezt egy sor Disney-filmben és romkomban – no meg, ha nem lenne ez egy irodalmi klasszikus újraértelmezése. A csaj nem jár egyedül ugyanis gyakorlatilag a My Fair Lady pepitában, a My Fair Lady pedig a Pygmalion modern köntösben. Itt tehát érdemes elgondolkodni azon, hogy hogy van az, hogy az alapműveltség részévé váltak olyan történetek, éspedig tömegével, amelyeknek az üzenete minimum megkérdőjelezhető – kérdés, hogy elfogadtuk-e az üzenetüket, vagy csak nem figyeltünk oda?

Amerikai pite (1999)

Megint csak egy egyértelműen etikátlan darab: a raunch-comok zászlóshajója, az altesti poénokkal és szexszel túltöltött tinikomédiák csimborasszója, az Amerikai pite sosem tagadta, hogy vaskos, bunkó és szexista. Ám ezek egy részén túl lehet tekinteni, mondván, ez egy ilyen műfaj, továbbá egy ilyen korszak az emberéletben – de a történet egy vonatkozása azért így is elég problémás. Problémás alatt értve, hogy ma alighanem világszintű bojkott fogadná, jogosan. A film egyik fő poénjaként szerepeltetett webkamerás jelenetre gondolok: egy nagykorúságát el nem ért lánynál pláne súlyos, de még egy felnőtt nőnél is törvénysértő titokban videóra rögzíteni, amint az illető nő átöltözik, magához nyúl, vagy éppenséggel bármit csinál ruhátlanul, pláne megosztani a felvételt akár csak egyetlen emberrel is, nemhogy az egész iskolával. Ma egy ilyen jelenet nem vígjátékok, hanem súlyos, díjesélyes drámákban szerepelhetne legfeljebb, és nem ennyire direkten, nem beszélve arról, hogy az elkövetőt segítőivel együtt úgy vágnák sittre, hogy Harvey Weinstein ügye ahhoz képest kispályás.

Elfújta a szél (1939)

Az állatorvosi ló maga, a legnehezebben helyretehető példa mind közül, amellyel kapcsolatban egyáltalán nem biztos, hogy van megfelelő álláspont. Margaret Mitchell regénye és a belőle készült film ugyanis egyrészt klasszikus, másrészt viszont olyan elveket hirdet, amelyeket ma már épelméjű ember nem gondolhat komolyan. Az Észak és Dél polgárháborúját és annak hátországát, valamint egy nagy szerelmet bemutató történet súlyosan rabszolgaság-párti: a könyv és a film szerint a felszabadítás csak ártott a feketéknek, akik eleve gyengébb szellemi képességű, elesett, jó szándékú, de irányításra szoruló sokadrangú polgárok. Kordokumentumnak, persze, érvényes, és mint irodalmi és filmes alkotás is megkérdőjelezhetetlen minőséget képvisel, ugyanakkor ez az üzenet ma már legfeljebb érdekességként állja meg a helyét, furcsa, bizarr jelenségként, mint a laposföldhívők kirohanásai. Arról nem beszélve, hogy mennyire hibás nőképet mutat a film: Scarlett a megtestesült női manipuláció.

Fotó: MGM / Photo12

Comic Strip – Képtelen képregény (1997)

A fentiekben láttunk rasszizmust, szexuális zaklatást, transzfóbiát, és akkor jöjjön a homofóbia és a mérgező férfiasság is a sorba. A rémes magyar filmcímfordítások egyik erős versenyzője, ami eredetileg a Chasing Amy címet viselte, nem másról szól, mint egy férfiról, aki megpróbál heteróvá változtatni egy nyíltan leszbikus nőt. Ami több okból is necces: azt is üzeni, hogy a leszbikus nők csak azért, és csak addig leszbikusok, mert és ameddig nem találkoznak a megfelelő férfival, másrészt viszont a biszexualitást mint fogalmat még véletlenül sem vezeti be a közbeszédbe, pedig kiváló alkalom lett volna.

Kiemelt kép: Archives du 7eme Art / Photo12 / AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.