Gerlóczy Márton: Lúdas Mátyás, magyar regehős
A világon senkit nem érdekel, milyen napszak volt, teljesen lényegtelen, esett-e eső, fújt-e szél, és egyelőre az is tökéletesen érdektelen, hogy ki volt az a fiatalember, aki egy hirtelen ötlettől vezérelve besétált a kocsmába. Történetesen Örsnek hívták, de a vezetéknevét akkor sem árulnám el, ha kényszerítenének, ahogy az sem érdekel az unatkozó olvasón kívül senkit sem, szőke volt-e a haja vagy barna, magas volt-e vagy alacsony, nadrágot viselt-e vagy pizsamát. Ami fontos, akiről beszélni kell, bár nyilvánvalóan rá sem kíváncsi senki igazán, az a férfi, aki a sarokban ült, és szemét a sörcsapra szegezve kábultan és szótlanul várta, hogy megkapja italát. Az arca, mint egy leeresztett lufballon, a bőre akár a fonnyadt, piros alma. A fiatalember nem ismerte fel őt, hogyan is ismerhette volna − Lúdas Mátyást sokszor még saját maga sem ismerte fel − , de meghallotta, amikor a csapos így szólt az egyik vendéghez, aki a mosdóból visszajövet a higiéniai állapotokra panaszkodott: Mégis ki? Na, ki szokott mellé hugyozni?
− A Lúdas Matyika?
− Talált, süllyedt!
− Anyósod a Matyika! − horkant fel a férfi a sarokban.
Örs meglepődött, az ajkához kapott, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy a meggondolatlan szavak kihulljanak onnét.
− Háromszor veri kenden? − hajolt oda óvatosan Mátyáshoz.
− Ó, édes istenem! − gondolta Mátyás, majd az idegen felé fordult. − Igen, személyesen! Üdvözlöm.
− Hát ez hihetetlen! Magán nőttem fel. Kívülről fújom a történetet, ez óriási megtiszteltetés. “Hóltra elúnta magát; hosszúknak kezdte találni a napokat…”
− Igen, köszönöm, elég lesz − felelte Mátyás, és a férfire nézett. Az idegen megrémült a látványtól. Mátyás tekintete fáradt volt, üres és élettelen, mint a felégetett tarló.
− Na mi az, barátom, hol is tartott?
− Ne haragudjon, nem akartam zavarni. Bizonyára sokan felismerik, és unja már az ilyesmit.
− Hóltra! De nem zavar! Az én könyvemet olvasta?
− Mit?
− A könyvemet. Az én könyvemet! Nem azt, amit kívülről fúj, hanem az én könyvemet − döngette a mellét Mátyás ingerülten. − Azt olvasta?
− Hogyne! Elkezdtem. Mi is volt a címe?
− Na mi a címe?
− Nem emlékszem. Nem jut eszembe. De elkezdtem! Be is fogom fejezni, csak nagyon sok az elmaradásom.
− Jellemző! Szóval? Hóltra elúnta magát, és aztán?
− Elnézést, nem akartam megbántani. Segítsen már, mi is a címe?
− Nem vagyok megbántódva, csak tele a tököm az egésszel. Lúdas Matyi, mi? Na vajon mi lett a Lúdas Matyival, mi? Hú, de érdekes! Szeretnéd tudni, mi lett vele?
− Nyilván sokakat érdekel, persze.
− De ahhoz, hogy valami értelmeset olvasson, vagy legalább olyasmit, aminek köze van a valósághoz, vagy mást ne mondjak, az igazsághoz, ahhoz lusta, ugye! Elkezdte! És miért nem folytatta?
− Nem tudom, őszintén szólva nem emlékszem, az életem nehéz időszakában olvastam, valószínűleg rosszkor talált meg a szöveg. Megígérem, hogy el fogom olvasni.
− Iszunk valamit? − kérdezte Mátyás, és meglepően kedves mosolyt villantva nézett az idegenre, majd a poharára, amiből a maradék sört gyorsan kiitta.
− Hogyne, persze. Szeretnék kérni egy pohár sört, és…
− Egy kanyarra meghív a fiatalember, Attila! − vágott közbe Mátyás. − Szóval rosszkor találta meg a szöveg!
− Azt hiszem, nem így képzeltem magát, és valahogy nem tudtam azonosulni a főhőssel. De mindenképpen pótolni fogom. Esetleg elhozhatnám valamelyik nap, hogy írjon bele valami kedveset.
− Feltétlenül írok bele valami kedveset! Hogyne!
− Gyakran jár ide?
− A főhős! − kiáltott az egyik.
− Nem túl gyakran! Sőt, inkább ritkán, eléggé ritkán! − így a másik.
− Rójad fel te is a kapu félfájára, Laci, az anyád picsáját! − kiáltotta Mátyás.
− Tudom, tudom! Fel lesz róva, Matyika!
− Az egyébként tényleg így történt − fordult Mátyás az idegen felé, majd koccintásra emelte poharát. − Hát akkor én, Matyi! − mondta.
− Örs! Egészségünkre! − felelte a férfi. − Mi történt úgy?
− Róvja fel a’ kapu fél fájára, hogy el ne felejtse: Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!
− Tudjuk! Persze! − visszhangzott a kis helység a törzsvendégek kiáltásától.
− Matyika! Most hagyd abba, még csak fél 5 van! − szólt a csapos higgadtan.
− Ez szó szerint így történt. Meddig jutott a könyvemben?
− Ühm, talán a feléig?
− Akkor olvasnia kellett.
− Nem tudom, régen volt, segítsen.
− Miután megfenyegettem azt a dagadt disznót, és ezt mondtam neki, tudja, háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza, olvasta, na azután agyba-főbe vertek azok a mocskos spiclik.
− Igen. Tudom. Ki ne ismerné a történetet!
− Ki? Hogy ki ne ismerné? Senki! Hát aztán mi történt velem? Verték már el magát agyba-főbe?
− Szerencsére nem. Apámtól kaptam pár sallert gyerekkoromban, de úgy igazán nem.
− Mert akkor nem tudja, milyen az. Nézzen ide! Látja? Ez a kezem béna. Le vagyok százalékolva. Nem tudom felemelni. Munkát nem kapok.
− Nagyon sajnálom.
− Sajnálja, persze! Én is nagyon sajnálom. És akkor maga szerint hogy vertem én el háromszor az uraságot? Egy kézzel? Maguk olyan hülyék, mint a seggem. Maguk mindent benyelnek. Az igazságra viszont nem kíváncsiak. Mert az olyan lehangoló, igaz?
− Én nem tudhattam.
− Döbrögvalóság!
− Tessék?
− A kurva könyvem címe!
− Óh, persze! Tényleg. Döbrög és a valóság.
− Nem, bazdmeg, Döbrögvalóság! Érted! Rögvalóság! Mire emlékszik a könyvből?
− Tetszett az őszintesége, csak, mondom, valahogy nem így képzeltem magát. Az újságok sokat írtak akkoriban a problémáiról, tudom, hogy az édesanyja halála után anyagi gondokkal küszködött.
− Na! Tessék! Arra emlékszik. “Kenyéren és vízen él az egykor ünnepelt népi hős!” Ez volt a cím, emlékszik?
− Meg pálinkán! − kiáltotta az egyik vendég.
− Nem igazán. De nagyon sajnálom.
− Mit sajnál?
− Amennyiben igaz.
− “Alkoholproblémákkal került kórházba a híres regehős.”
− Igen, emlékszem, hogy olvastam erről. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Sok sikeres ember nem bírja a nyomást.
A törzsvendégek újra felnevettek. Még Mátyás is elnevette magát.
− Különben meg mások is eljárnak szórakozni, pár sör munka után még egyáltalán nem alkoholizmus − folytatta Örs.
− Én nem szórakozni járok ide, igaz, fiúk?
− A legyet a lába szárán csapkodja napestig, az nagyon fárasztó tud ám lenni! − mondta a csapos.
Csend borult az acetonszagú helyiségre. Mátyás sóhajtott. A tüdeje sípolt, utána hosszan és csúnyán köhögött, hörgött. A zsebébe nyúlt, ahonnan pár koszos érmét kotort elő. Ezen a ponton fontos megjegyeznünk, hogy Lúdas Mátyás nem az édesanyja halála után került egzisztenciális válságba, hanem már jóval előtte. Tulajdonképpen, ha bárkit is érdekelne, említést kellene tennünk arról, hogy mindig is szegény volt, mint a templom egere. Amíg Amikor özvegy Lúdas Józsefné azon a végzetes napon elküldte a fiát a vásárba, azzal eresztette útnak, hogy adja el azt a három libát, vásároljon hat tojórécét, majd térjen haza a pénzzel, amiből lehetőleg egy fillért se költsön. Szó sem volt arról, hogy Matyi szerencsét akart volna próbálni, nem akart az semmit, csak ülni a diófa alatt a kertben és inni. Valójában azért tette meg ezt a szívességet az anyjának, mert arra számított, hogy a libákért kapott pénzből le tud csippenteni magának egy keveset, és útban hazafelé megáll Penyigén a barátjánál, Bolond Istóknál, akivel azon a nyáron ismerkedtek meg a kishódosi falunapon, és Mátyás segített neki betonozni, amikor Istók nem sokkal később házat vásárolt a faluban. Özvegy Lúdas Józsefné pontosan tudta, hogy nagy kockázatot vállal, tartott tőle, hogy ez a semmirekellő elissza a pénzét, de egy idegbecsípődéstől annyira fájt a dereka, hogy alig tudott megmozdulni.
Máskülönben pontosan tudta volna, ki az a Döbrögi, és hogy nem felesel azzal az ember, és akkor nem éri meglepetésként, hogy a zöld ingesek a hajánál fogva ráncigálják, és agyba-főbe verik, ami után hetekig lábadozott a szerencsétlen, és a bal karját soha többé nem tudta megmozdítani. Valóban tény, igen, ennek volt szem- és fültanúja az a szenzációhajhász debreceni botanikus, aki a Mátyásról szóló regét írta, hogy amikor húzták-vonták, azt kiabálta, osztán háromszor veri meg Lúdas Matyi kendet, de nem lett abból semmi, ahogy a feljelentésből sem, hogyan is lett volna! A szemtanúk, ahogy a libák, eltűntek. Senki sem látott semmit, még a Matyi sem, úgy be volt dagadva a szeme a sok ütéstől. Azt a borzalmasan vontatott, egyesek szerint gyakorlatilag értékelhetetlen “regényt” sem ő írta, hanem egy szerkesztő, aki pár évvel később azzal kereste fel – a 20. Század Kiadó megbízásából – az anyja házában tespedő regehőst, hogy nagy pénz lenne abban, ha megírná az önéletrajzát, és különösen azt, hogy mi történt vele azután. Amikor a Döbrögvalóság megjelent, Lúdas Mátyás már huszonötödik éve nem csinált az égvilágon semmit. A könyvért kapott előlegből törlesztette pár adósságát, csak a legszükségesebbeket, megcsináltatta a beomlott kerekes kutat és az édesapja sírkövét, aztán elutazott Bolond Istókkal egy hosszú hétvégére Hajdúszoboszlóra. Magabiztosan várta az elszámolást, mert meg volt győződve arról, hogy a könyvből fergeteges siker lesz, ami végre kihúzza a csávából. De nem így történt. A regényt a Döbrögi család ügyvédjén kívül valószínűleg senki sem olvasta végig.
− Beperelt az a mocsok! − mondta Matyi.
− Kérem?
− A Döbrögi. Személyiségi jogi pert indított ellenem. Becsületsértés meg ilyesmi. De nem érdekel. Majd felkapják a lapok, az pedig megdobja a regény fogyását, és akkor végre nem lesz semmi gond. És azt a pénzt nem baszom el! Mind piára költöm! − kiáltotta Mátyás.
− Ezt nem tartom valami nagy ötletnek! − mondta a fiatalember.
− Maga csak ne avatkozzon bele! Mi az, maga is ügyvéd?
− Nem vagyok ügyvéd. Valóban beperelte a Döbrögi úr?
− Be hát! Nem ő, hanem a családja. Az a vén fos már nem perel, állítólag nem sok van neki hátra.
− Én a maga helyében komolyan venném ezt az ügyet.
− Teljesen komolyan veszem. Szóval ha nem ügyvéd, mivel foglalkozik?
− A családi vállalkozások ügyeit kezelem. Afféle mindenes vagyok.
− Milyen vállalkozások ezek?
− Többnyire mezőgazdasággal, állattartással foglalkozunk. De van egy szállítmányozócégünk is.
− Melyik az? − szólt közbe a csapos.
− Döbrögi és Döbrögi Trans. Engedje meg, hogy bemutatkozzam, ezt neked is mondom, te csöves suttyó − fordult Mátyás felé a fiatalember −, Döbrögi Örs vagyok!
Feltételezem, hogy minden kedves olvasó tisztában van azzal, mi történt ezután. Mert ez már érdekes, ugye? Hogy mi történt Lúdas Mátyással ezután. Jól tanult, és miután felvették a Közgázra, az egyetem mellett már dolgozott, mert ha nem így tett volna, akkora sallert kap az apjától, amilyenről korábban Mátyásnak is mesélt. Lúdas Matyi ütött először, de az ittas, leszázalékolt munka nélküli regehős próbálkozását nagy jóindulattal sem nevezhetjük sikeresnek, ezután azonban az egyébként nyugodt természetű Döbrögi Örs teljesen elvesztette a fejét. Egyáltalán nem tetszett neki, és lássuk be, ez azért érthető, hogy Mátyás vén fosnak nevezte az édesapját, még akkor is logikus, ha pontosan tudjuk, miféle szemétségeket követett el a Döbrögi uraság hosszú és sikerekben gazdag élete során. Amikor Mátyás a földre került, Döbrögi Örs különös figyelmet fordított arra, hogy még véletlenül se a bal kezét rugdossa, aminek már úgyis mindegy volt, hanem a másikat, amellyel nem sokkal korábban, de életében utoljára, koccintásra emelte poharát.
Mielőtt a magából teljesen kivetkező fiatalember elhagyta volna a kocsmát, előbb a vendégeket fenyegette meg, hogy mindegyikük elveszíti az állását, ha eljár a szájuk, aztán fizetett, majd a földön fekvő Lúdas Mátyásba egy utolsót rúgva így szólt: veled meg találkozunk a bíróságon, te szerencsétlen magyar regehős!
Ők is boldogan éltek? – A férfi változat
Cser Kiadó, 2019
Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: MTI/Mónus Márton
