Kultúra

A Rolling Stones zenésze ma sem érti, hogy fértek be nyolcan egy Ladába

Tim Ries több mint húsz éve turnézik Mick Jaggerékkel, és sikeres jazzlemezeket is csinált a Stones klasszikusaiból, amin Keith Richardsék is közreműködnek. De turnézott már Ladával Magyarországon, merthogy nagy rajongója a budapesti roma jazz zenészeknek is. Az HBO új dokumentumfilmjéből, a Csillagfény távolságban például Balázs József zongoristával és zenekarával, az East Gipsy Banddel járja be Amerikát. De vajon miért olyan nehéz Kelet-Európából befutni? Más-e 70 ezer ember előtt zenélni, mint egy jazz klubban? És mit tud Jagger, amit más nem? Interjú.

Több mint 20 éve kezdett játszani a Rolling Stonesszal. Igaz, hogy épp Bill Clintonnal beszélgetett a Fehér Házban, mikor felhívták telefonon a lehetőséggel?

Igen, 1998-at írtunk, és épp egy koncertem volt a Fehér Házban néhány nagyszerű zenésszel, mikor hívott Michael Davis barátom, aki harsonázott a Stones fúvós szekciójában, hogy mit csinálok januártól.

„Miért kérdezed?”

„Lenne kedved a Rolling Stonesszal turnéra indulni?”

Elmeséltem Bill Clintonnak is, akiről tudtam, hogy izgatja a zene, mert koncert előtt már beszélgettünk a szaxofonokról. Ő is játszik, és hihetetlenül képben van a hangszerekkel kapcsolatban. Van például egy gyönyörű, 1952-ben készült szaxofonom, ami akkor is velem volt. Mikor odajött a feleségével, Hillaryvel köszönni a zenekarnak, megcsodálta a hangszert és megkérdezte, mi a szériaszáma. „49000” – mondom, mire rávágta: „Ó, tehát 1952-ben készült”. Tényleg mindent tud a szaxofonokról, ezért mondtam el neki, milyen nagy nap ez.

Őt is lázba hozta?

Igen, ő is nagy rajongó. Azonnal úgy mutatott be a többieknek, hogy a Stones új szaxofonosa.

Őszintén, Clinton jó szaxofonos?

Sosem hallottam játszani, talán egy tévés talk show-ban egyszer játszott egy kis bluest. De az mindenképp jó, hogy őszintén rajong a jazzért és a szaxofonért. Jó, ha az elnök tisztában van a zenével és a hangszerekkel.

Donald Trumpnak vajon melyik a kedvenc jazz-irányzata?

Erre jobb, ha nem mondok semmit.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Évtizedek óta turnézik a Stonesszal. Sosem unta meg a dalokat?

Semmiképpen nem unalmas, nagyon szeretem ezeket a dalokat játszani, amúgy is sok különféle műfajban mozgok. Természetesen más rock and rollt és jazzt játszani, de nem szabad elfelejteni, a Stones tagjai is nagy jazzrajongók. Különösen Charlie Watts, aki egy két lábon járó jazz enciklopédia. Képtelenség neki olyan lemezt említeni, amiről ne tudná megmondani, mikor vették fel, és kik zenélnek rajta. Saját jazz zenekara is van. Ezzel kevesen vannak tisztában, de a Rolling Stonesnak tulajdonképpen jazzdobosa van: Charlie úgy üti meg a dobokat, mint a jazzben. Amúgy a Stones zenéje a bluesból nőtt ki, ami közös gyökérről fakad a jazzel. Régen ők is klubbokban léptek fel, akárcsaj a Beatles, de a rock and roll a 70-es években szövetkezett a színházzal és gigantikus show-vá alakult. A stadionok nem épp az akusztikájukról híresek, nem erre találták ki őket, de máshova nem fér be 60-70 ezer ember.

Kicsit más egy ilyen koncerten fellépni, gondolom, mint egy jazzklubban.

Persze, az utóbbi sokkal intimebb, könnyebb kapcsolatot teremteni a közönséggel. De tény, hogy különleges élmény 70 ezer ember előtt zenélni, és van, aki egy stadionkoncerten is létre tudja hozni a személyes kapcsolatot. Ezért hihetetlen élmény Mick Jaggert évtizedeken át figyelni. Ő tényleg képes egy stadionnyi embert közösségé formálni. Nem egyszerűen kiáll a színpadra, hogy elénekeljen egy dalt, hanem meghívja a közönség minden tagját a zenekarba. Egészen különleges teljesítmény, nem sokan képesek erre.

Mi a titka? Kemény munka, vagy természetes adottság?

Nem hiszem, hogy pusztán természetes adottság lenne: szerintem a mindent elsöprő vágy, hogy igazán jó legyen – mindenben. Mick igazi perfekcionista, nemcsak a zene és fellépések terén, de az üzletben, az étrendjében, vagy akár az edzésben is. Ezért van ilyen jó karban, 76 éves, és úgy rohangál a koncerteken, mintha 25 lenne.

Pedig nemrég esett át egy szívműtéten.

Abból is hihetetlen gyorsan felépült, mert a szíve nagyon jó állapotban volt, csak a billentyű volt hibás. Miután kicserélték, hamar talpra állt és szaladhatott tovább. Igazi profi a színpadon és azon kívül is. Nagyon sokat tanultam tőle.

A profizmus és perfekcionizmus mellett azért tud közvetlen lenni a színfalak mögött?

Persze, mostanában családias a hangulat, állandóan körbeveszik a gyerekei és unokái. De Mick nagyon elfoglalt, mindenki akar tőle valamit. Rengeteg üggyel kell megbirkóznia, hogy eligazgassa ezt a több mint ötven éve olajozottan működő cégbirodalmat, amit Rolling Stonesnak hívnak.

Ha nem unta a Stones-dalokat, hogy jött az ötlet, hogy feldolgozza őket jazzes verzióban?

Még a smooth jazz divatja idején volt, aki rá akart venni, hogy vegyek fel egy populárisabb lemezt, de ez engem teljesen hidegen hagyott. Viszont miután elkezdtem a Stonesszal turnézni, felvettem a Moonlight Mile dal jazzes verzióját, amiben billentyűn is játszottam a szaxofon mellett a koncerteken. Charlie Watts ebben seprűvel dobolt, ami eleve adott a dalnak egy jazzes érzékenységet. Ez a feldolgozás rákerült a következő lemezemre. Egy jazzmániás holland producerrel dolgoztam, aki kezdetben nem tartotta jó ötletnek, hogy Stones-feldolgozás is kerül a lemezre. A felvétel után azonban berohant a stúdióba és azt kiabálta, hogy egy teljes lemezt fel kell vennünk ezekből. Rögzítettem még hármat a barátaimmal, és megkértem Charlie-t, hogy üljön be egy-két számra dobolni. Ő azt mondta, hogy kérdezzem meg Keith Richardsot is. Erre én gondolni sem mertem volna, de Charlie végül maga kérdezett rá, így jött Keith, Ronnie Wood, majd elkezdtek egy mások is becsatlakozni: Norah Jones, Sheryl Crow, John Scofield, Bill Frisell. Így végül az egész projekt sokkal nagyobb léptékűvé vált, mint terveztem.

Fotó: Marjai János / 24.hu

A következő feldolgozáslemezen, a Stones Worldön pedig már 75 vendégzenész szerepelt.

Ráadásul az első lemezzel ellentétben, amit főleg New Yorkban vettünk fel, a másodikat világszerte rögzítettük, turné közben. Ha épp Münchenben játszottunk este, fölvettem ott egy dalt, másnap Lisszabonban, majd Los Angelesben, bevonva a legkülönfélébb zenészeket.

A Csillagfény távolságban is látszik, hogy keresi a különböző zenei kultúrák találkozását. Hogy keltette fel az érdeklődését Balázs József zenekara, és egyáltalán a kelet-európai fúziós cigányzene?

Mindig is érdekelt ez a zene, aztán 1989-ben találkoztam egy magyar dobossal, Balázs Elemérrel.

Budapesten?

Brüsszelben, ahol ő egy No-Spa nevű zenekarral lépett fel, én meg egy francia zongoristával. A koncert után nagyot beszélgettünk, és meghívott Magyarországra. Csináltunk egy kis turnét, aminek a végén megérkeztünk Bécsbe. Emlékszem, hogy a Budapestet és Bécset összekötő út döbbenetesen lepusztult állapotban volt, mégis mindenki előzött, mint az őrült. Egy Ladával utaztunk, amibe nyolcan préselődtünk be, plusz mindnyájunk hangszerei. Nem is értem, hogy fértünk be abba a kis autóba. Szóval ekkor indult a kapcsolat, de sokáig csak jazzt játszottunk. Ám Elemér egyszer mondta, hogy az öccsének van egy zenekara, ami keveri a jazzt a régió cigányzenei hagyományaival. Azonnal mondtam, hogy benne vagyok. Mindig is érdekeltek a zenei párbeszéd. Flamencósokkal is gyakran játszom Spanyolországban, volt szerencsésem indiai, afrikai zenészekkel játszani. De New Yorkban már eleve megvan ez a multikulturalizmus kicsiben, annyi kultúra és ember keveredik ott.

Tanul valamit ezekből az együttműködésekből?

Mindig. Bármikor hallgatom például Lali (Sárközi Lajos) hegedűjátékát az East Gipsy Banddel, elérzékenyülök. Nemcsak elképesztően technikás, de mélyről fakad, és az tisztán hallatszik iyenkor, milyen messzire nyúlnak vissza ezek a dallamok a történelemben. Ezekből ered a klasszikus zene is. Egy cigányhegedűst hallgatva könnyű elképzelni, hogy Liszt Ferenc és a többi nagy komponista is megrendült, és be akarta építeni ezeket a motívumokat a szimfóniáiba, ahogy tették is. Hatalmas élmény ennek az évszázadokon átívelő organikus folyamatnak részévé válni.

A jazzről sokan gondolják azt, hogy sznob rétegműfaj, ami teljesen elvesztette a kapcsolatot a populárisabb ízléssel. Az ön pályája mintha épp ennek a cáfolata lenne, de mennyire általános ezt a kulturális átjárást?

Duke Ellington mondta, hogy kétféle zene van: jó és rossz. Ez minden műfajra igaz. Léteznek rossz jazz zenekarok, és kiváló popzenekarok is. Amikor valaki azt mondja, nem szereti a jazzt, az első gondolatom mindig az, hogy lehet, hogy még soha hallott igazán jó jazz zenekart játszani. Részben emiatt kezdtem el a Stones Projectet, mert így új közönséget nyerhettem meg a jazz számára. koncertek után egy csomó ember jött oda hozzám azzal, hogy sosem gondolta volna, hogy szereti a jazzt, de ez nagyon tetszett neki. Másrészt meg akartam mutatni, hogy a jó jazzben is meglehet az az erő és nyers energia, amivel a rock magával ragad.

Különös kort élünk, mert egyfelől minden könnyen elérhetőnek tűnik. Egy nap alatt New Yorkba repülhetünk, a neten bármit megoszthatunk, a Csillagfény távolság viszont épp azt mutatja be, hogy ez csak az érme egyik oldala, és nem olyan könnyű érvényesülni – főleg, ha kelet-európai és roma származású egy zenész.

Én a zenét imádom, de a zeneipart nem. Nagy tévedésben van, aki csak azért kezd valaki zenélni, hogy sikeres legyen és meggazdagodjon. Egy valódi zenésznek – akármilyen műfajban – mindig a zene kell legyen az első. Az már egy másik kérdés, hogy juttatja el ezt a közönséghez. Nem könnyű felkelteni egy menedzser, egy szervező, vagy egy kiadó érdeklődését. Az East Gipsy Bandnek például a Carnegie Hallban lenne a helye, imádná a közönség. Ez egyértelműen kiderült az észak-amerikai turnénkon. Egy jó torontói jazz klubban lett volna koncertünk, és ugyanazon este lépett volna fel két nagy sztár, Joe Lovano és Eperanza Spalding a torontói Koerner Hallban, ami a királyi konzervatórium koncertterme. Akkora hóvihar volt New Yorkban, hogy nem tudott felszállni a gépük, így ott ült az ezeregyszáz ember, és a beharangozott zenészek nem voltak sehol. A szervező kétségbeesve felhívott engem, hogy be tudunk-e ugrani az East Gipsy Banddel, én pedig megbeszéltem a jazz klub vezetőjével, hogy majd máskor megtartjuk nála a koncertet. A New York-i sztárok helyett tehát East Gipsy Bandet kaptak, de a közönség imádta minden pillanatát, álló ováció volt, háromszor visszatapsoltak minket. És teljesen érthető, mert Józsefék zenéje egészen varázslatos. Ezért is akartam mindenáron segíteni nekik. Világszerte egy csomó nagyvárosban felléptünk, de remélem ez a film még egy lépéssel közelebb juttatja őket ahhoz, hogy megkapják a kellő elismerést. Azért különösen nehéz ez, mert ebben a műfajban már zenei kiadókról is alig beszélhetünk.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Akkor mi a stratégia zenészként?

Nincs kész válaszom. Most jött ki az új lemezem, a Life Changes, amit tizennégy éve vettem fel, és eddig a fiókban állt, mert nem akartam nyűglődni a kiadókkal. Nemrég viszont betöltöttem a hatvanat, azt mondtam magamnak, hogy na jó, most már ki kell adnom, mert közben felgyűlt még kétszáz dal, amit mind meg akarok egyszer jelentetni. Szóval megjelentettem egy kis philadelphiai kiadónál, és reménykedek, hogy majd kap némi figyelmet. Annyit biztos nem fog kapni, mint egy rock lemez.

Emlékszik, mi volt az, ami gyerekként inspirálta, hogy zenész legyen?

Apám is zenélt, otthon gyakran zongoráztunk. Nappal egy gyárban dolgozott, de éjszakánként koncertezett, és már egészen kiskoromban is magával vitt a fellépésekre. Először csak néztem, később pedig én is bekerültem a zenekarba. Egy fellépésre különösen emlékszem: egy táncos bulin játszottak, ahol öt-hatszáz ember ropta a parketten, és volt egy huszonéves pár, akik tánc közben közel sodródtak a zenekarhoz, a trombitaszóló kellős közepén. Láttam, ahogy megállnak, és csak hallgatják a csodálatos dallamot. Sírtak. Talán őket is életükben először érintette meg ilyen mélyen ez a fajta zene. Ekkor rendített meg először, micsoda ereje lehet egy dallamnak, ami egy fúvós hangszerből árad.

A Bársony Katalin rendezte Csillagfény távolság már nézhető az HBO GO-n.

Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.