Megölte a férfit, aki szivarral égette tele a testét

Ismét az egyik álmot látom. Három visszatérő álmom van; kettő megható, a harmadik erőszakos, de mindháromból ugyanúgy reszketve és egyedül ébredek fel.

Abban, amit ma is álmodtam, a férjem szerepel. Valami ilyesmi volt:

Mondhatnám, hogy megcsókolta a nyakam, és maradhatnánk is ennyiben. Fő az egyszerűség. Csakhogy ez így hazugság volna.

Közelebb járnánk az igazsághoz, ha azt mondanám, vágytam rá, hogy megcsókolja a nyakam, lényem minden sejtjével, minden lángoló porcikámmal vágytam rá, és amikor végre megtörtént, az ajkai egy angyal ajkai voltak, akit a mennyekből küldtek le hozzám, hogy válaszoljon lázas imádságaimra.

Tizenhét éves voltam ekkor, ahogyan ő is. Ebben az időben a valóság még nem vesztette el a körvonalait, és nem borult mindenre sötétség. Csak a szenvedély volt, és az oly erővel vakító fény, hogy még a lélek is belesajdult.

Előrehajolt a moziterem félhomályában, és (Ó, istenem…) csak egyetlen pillanatig habozott (Ó, istenem…), míg én szakadék szélén táncoltam, de legalább arra a percre nyugalmat erőltettem magamra, és (Ó, istenem, ó, istenem, ó, istenem…) megcsókolta a nyakam, és ez volt a mennyország, és abban a pillanatban tudtam, hogy örökké vele akarok lenni.

Ő volt az igazi. Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb ember sosem találja meg az igazit. Olvasnak vagy álmodoznak róla, vagy éppen legyintenek rá. Én azonban megtaláltam a sajátomat, megtaláltam, amikor tizenhét voltam, és nem engedtem el, még aznap sem, amikor a karjaimban haldoklott, akkor sem, amikor a halál elragadta tőlem, miközben én üvöltöttem a fájdalomtól. És még most sem engedem el.

Isten neve ezeken a napokon egyet jelent a szenvedéssel: Ó, istenem, ó, istenem, ó, istenem – mennyire hiányzik.

Annak a csóknak az emlékével ébredek, amely – akár egy kísértet nyoma – még most is ott van kipirult, tizenhét esztendős bőrömön, miközben rájövök, hogy már nem vagyok tizenhét, ő pedig sohasem öregszik tovább. A halál örökre harmincöt évesként őrzi meg. Számomra mindig tizenhét marad, és mindig látom magam előtt, ahogy előrehajol, hogy épp a tökéletes pillanatban érintsen meg.

Végigsimítok a lepedőnek azon a részén, ahol neki kéne lennie, és oly váratlanul és könyörtelenül hasít belém a fájdalom, hogy miközben reszketek, a halálért imádkozom, a halálért, amely talán véget vet ennek a szenvedésnek. De persze ugyanúgy lélegzem tovább, és hamarosan a fájdalom is alábbhagy.

Az életem az ő hiányáról szól. A sutaságai éppúgy hiányoznak, mint a legcsodálatosabb tulajdonságai. Hiányzik a türelmetlensége, a hirtelen természete. Hiányzik az atyáskodó pillantása, amit olyankor vetett rám, ha épp haragudtam rá valamiért. Hiányzik, ahogy fel szokott bosszantani azzal, hogy állandóan elfelejtett tankolni, és persze mindig akkor nem volt benzin a kocsiban, amikor épp indultam volna valahová.

Gyakran töprengek azon, hogy éppen erre nem gondolnak az emberek, amikor elképzelik, milyen lehet elveszíteni egy szerettüket. Hogy nemcsak a virágok és a csókok fognak hiányozni, vagyis mindaz a jó, amit a másiktól kaptunk, hanem az élmény egésze. A kis bosszúságok és a jellemhibák éppúgy, mint az éjjeli ölelés. Azt kívánom, bárcsak most is itt lenne, és megcsókolhatnám. Azt kívánom, bárcsak itt lenne, és csalódást okoznék neki. Nem számít, csak itt legyen.

Néha megkérdezik, ha összeszedik a bátorságukat, mégis milyen érzés elveszíteni valakit, akit szerettem. Annyit felelek, nehéz, és ilyenkor nem is bolygatják tovább a témát.

Elmondhatnám, hogy olyan, mintha keresztre feszítenék a szívemet. Hozzátehetném, hogy az első napokon megállás nélkül ordítottam, még akkor is, ha a városban voltam, akkor is, ha ki sem nyitottam a szám, akkor is, ha egyetlen hangot sem adtam ki. Hozzátehetném, hogy minden éjjel ugyanazt álmodom, és mindig, minden egyes reggel újra és újra el kell veszítenem őt.

De hát miért is tenném tönkre a napjukat? Úgyhogy inkább csak annyit felelek, nehéz. Ezzel a válasszal, legalábbis úgy tűnik, beérik.

Ez pedig egyike azoknak az álmoknak, amelyek után reszketve ugrom ki az ágyból.

Körbenézek az üres szobában, és a tükörhöz lépek. Régóta gyűlölöm a tükröket. Biztosan vannak, akik szerint normális, hogy górcső alatt vizsgálgatjuk magunkat, és szigorúan megítéljük a hibáinkat. A gyönyörű nőkön sokszor éppen emiatt, a túlzott aggodalmaskodástól jelennek meg a ráncok. Irigylésre méltó alakú, gyönyörű szempárral megáldott fiatal lányok képesek napokig sírni, amiért nem olyan színű a hajuk, mint szeretnék, vagy mert túl nagynak találják az orrukat. Az emberi nem átka ez az ár, amit azért fizetünk, mert másokon keresztül ítéljük meg magunkat.

Csakhogy a legtöbben nem azt látják, ha a tükörbe pillantanak, amit én. Amikor tükörbe nézek, ezt látom:

Az arcomon forradás húzódik végig. Nagyjából egy centi széles lehet. A homlokom közepénél kezdődik, valahol a hajvonalamnál, onnan egyenesen tart lefelé, aztán egy majdnem tökéletes kilencvenfokos fordulatot véve balra kanyarodik. A bal szemem fölött hiányzik a szemöldököm; a helyén forradás. A vonal ezután a halántékomon folytatódik, majd egy újabb kanyarral visszatér az arcomra. Az orrom felé tör, de amint eléri az orrcsontomat, visszafordul, és keresztezi a bal orrcimpámat, hogy végül az állkapocs mentén elérje a nyakamat, majd a kulcscsontomnál véget érjen.

Az biztos, hogy nem hétköznapi látvány. Ha valaki csak oldalról lát, mindent normálisnak talál, de ha szemtől szembe áll velem, kirajzolódik előtte a valóság.

Az emberek naponta legalább egyszer tükörbe néznek, vagy legalább mások tekintetében látják magukat visszatükröződni. Többnyire tudják, hogy mire számítsanak. Tudják, hogy mit fognak látni, és mit látnak mások. Én többé nem azt látom, amire számítok. Az én tükörképem egy idegené. Mintha egy maszk mögül szemlélném magam, amelyet nem tudok levenni.

Ha meztelenül állok a tükör előtt, ahogy most is teszem, látom a többit is. Nyaklánc helyett a kulcscsontom egyik felétől a másikig szivarvég méretű, körkörös hegek borítják a nyakam. Hasonló forradások díszítik a mellem is, és folytatódnak egész a szegycsontomig és a hasamig, hogy aztán alig valamivel a fanszőrzetem előtt érjenek véget.

A hegek akkorák, mint a szivarvég, ugyanis szivarral okozták őket.

Ha mindezt félretesszük, nem is állnak olyan rosszul a dolgok. Alacsony termetű vagyok, alig százötven centi. Nem vagyok sovány, de jó kondiban tartom magam. A férjem „buja teremtésnek” nevezett. Azt szokta mondani, hogy az eszem, a szívem és a lelkem után leginkább a „falatnyi mellemért és a szív alakú seggemért” vett feleségül. Hosszú, sűrű, hullámos, sötét hajam éppen az imént említett segg fölött ér véget.

Ezt is nagyon szerette.

Meglehetősen nehezemre esik eltekinteni azoktól a sebhelyektől. Már százszor, ezerszer megvizsgáltam őket, de még mindig csak azokat látom, ha a tükörbe nézek.

A sebeket ugyanaz a férfi okozta, aki megölte a férjem és a lányom. Akivel később én végeztem.

Határtalan ürességet érzek, amikor erre gondolok. Hatalmas, sötét, érzések nélküli űrt. Mintha lekvárban úsznék.

Nem nagy ügy. Már hozzászoktam.

Most már ilyen az életem.

Nem alszom többet tíz percnél, és tudom, hogy ma már nem fog álom jönni a szememre.

Emlékszem, pár hónapja ugyanúgy felriadtam az éjszaka közepén, ahogy most. Az éjszaka közepén, valamikor hajnali fél négy és reggel hat között. Ilyenkor úgy érzed, ha véletlenül ébren vagy, mintha te lennél az egyetlen élő ember a földön. Akkor is az egyik álom kísértett a három közül, és akkor is tudtam, hogy nem fogok visszaaludni.

Felvettem egy pólót és egy melegítőnadrágot, felhúztam a leharcolt tornacipőm, és kimentem az ajtón. És csak futottam és futottam és futottam az éjszakában, futottam, míg a testem olajossá vált az izzadságtól, míg az izzadság bevette magát a ruháimba és a cipőmbe, és még ezután is csak futottam. Nem figyeltem a tempóra, de zihálva vettem a levegőt. A tüdőmet valósággal szétszabdalta a kora reggeli hűvös levegő, de nem álltam meg. Gyorsítottam, dolgoztam a lábammal és a karommal, és végül – mint az őrült – olyan sebesen vágtáztam, amennyire csak képes voltam.

A Völgyben lévő egyik kisbolt előtt álltam meg, az egyik kanyaron túl. Ziháltam, és öklendeztem a feltoluló gyomorsavtól. Néhány kora reggeli kísértet nézett végig rajtam, majd éppolyan sietve el is fordult. Kihúztam magam, megtöröltem a szám, és berontottam az üzletbe.

– Egy doboz cigarettát szeretnék – mondtam az eladónak, még mindig szaporán szedve a levegőt.

Ötvenes éveiben járó, idősebb, indiai férfi volt.

– Milyen fajtát parancsol?

Nem voltam felkészülve a kérdésre, mivel évek óta nem gyújtottam rá. Végignéztem a mögötte lévő állványon, mígnem a tekintetem megállapodott az egykor hőn szeretett csomagoláson.

– Vörös Marlborót.

Levett egy dobozzal, és beütötte a kasszába. Ez volt az a pillanat, amikor ráeszméltem, hogy nemcsak szét vagyok izzadva, de egy peták sincs nálam. Ahelyett, hogy zavarba jöttem volna, elfogott a düh.

– Otthon felejtettem a tárcám – mondtam dacosan, előreugró állal. Próbálja csak meg nem odaadni azt a cigarettát, vagy bármi egyéb módon kínos helyzetbe hozni.

Némán végigmért. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amit az írók „hatásszünetnek” neveznének. Aztán kiengedett.

– Futott? – kérdezte.

– Igen. A halott férjem elől futottam. Jobb, mintha kinyírnám magam, gondolom.

A szavak, amelyek kiszaladtak a számon, furán csengtek. Túl hangosan, túl mereven beszéltem. Azt hiszem, nem voltam teljesen magamnál. De ahelyett, hogy akár csak felvonta volna a szemöldökét, a tekintete megenyhült. Nem szánakozva, hanem megértéssel nézett vissza rám. Bólintott. Átnyúlt a pult fölött, kezében a cigarettásdobozzal, várva, hogy elvegyem.

– A feleségem Indiában halt meg. Egy héttel azelőtt, hogy átjöttünk volna Amerikába. Vigye csak el a cigarettát, fizetni ráér legközelebb.

Egy percig csak álltam, és meredten néztem rá. Aztán kikaptam a kezéből a dobozt, és olyan gyorsan rohantam ki a helyiségből, ahogy beléptem, mielőtt még a könnyek végigcsordulhattak volna az arcomon. Magamhoz szorítottam a dobozt, és egész úton sírtam.

Ez a bolt nem esik igazán útba, de a történtek óta csak ide járok cigit venni.

Felülök, és kissé elmosolyodom, amikor az éjjeliszekrényen kitapintom a cigarettásdobozt, és miközben rágyújtok, eszembe jut az eladó. Azt hiszem, lényem egy részével őszintén szeretem azt a fickót, valahogy úgy, ahogy az ember csak azokat az idegeneket szeretheti, akik a legfontosabb pillanatban tettek vele valami jót. Mély szeretet ez, a szív erőteljes nyilallása, és tudom, hogy akkor is, ha soha nem fogom megtudni a nevét, életem végéig emlékezni fogok rá.

Mélyre szívom a füstöt, és nézem a cigarettát, ahogy lágyan parázsló vége izzik a sötét hálószobában. Arra gondolok, ilyen az átkozott dolgok csalárdsága. Nem is a nikotinfüggőség, persze nem mintha az ne volna épp elég. Nem, inkább arról van szó, ahogy a cigaretta tökéletes tartozékul szolgál bizonyos helyzetekhez. A kora hajnalokhoz, amikor az ember az elsőket kortyolja a kávéjából. A kísértetekkel teli házakban töltött magányos éjszakákhoz. Tisztában vagyok vele, hogy muszáj leszoknom, mielőtt ismét a rabjává válnék, és azt is tudom, hogy nem fogom abbahagyni. Jelenleg semmim nincs ezenkívül, és ez az egyetlen, ami emlékeztet annak az embernek a kedvességére, az egyetlen, ami nyugalmat és erőt ad – mindezt megkapom egyetlen papírba sodort dohánytól.

Kifújom a füstöt, és nézem, ahogy eloszlik, ahogy imittamott belekapnak a láthatatlan légáramlatok, hogy néhány másodpercre magukkal vigyék, majd eloszoljanak a semmiben. Arra gondolok, hogy az élet is épp ilyen. Az élet füst, ilyen egyszerű; ha bármi mást gondolunk róla, csak becsapjuk magunkat. Nincs szükség többre, mint egyetlen fuvallatra, hogy elsodródjunk és eltűnjünk, és ne hagyjunk hátra mást, csak távozásunk emlékét.

Köhögnöm kell, ahogy hirtelen felnevetek az összefüggéseken. Dohányzom, az életem is olyan, mint a dohányfüst, ráadásul Smokynak hívnak. Smoky Barrett. Nem tévedés, ez az igazi nevem, amit csecsemőként kaptam, mivel az anyám „vagánynak” tartotta. Nevetnem kell, ha erre gondolok, és miközben nevetek (ahogy nevettem már korábban is), eszembe jut, milyen tébolyultan tud hangzani a nevetés, ha az ember egyedül nevet. Márpedig én egyedül vagyok az üres házban.

Ezen aztán elmorfondírozom a következő három-négy órában. Mármint azon, hogy mit jelent tébolyultnak lenni. Végül is, holnap van a nagy nap.

A nap, amikor eldöntöm, hogy visszatérek-e az FBI-hoz, vagy hazajövök, a számba dugom a pisztolyt, és kiloccsantom az agyvelőm.

Cody Mcfadyen: Az árnyékember

Joshua Könyvek, 2017

Kiemelt kép:  Konstantinos Tsakalidis / SOOC / AFP