A szolgálólány meséje
A szolgálólány meséje a tévétörténet egyik legerősebb sorozataként indult, aztán szegényből a sorozatbiznisz állatorvosi lova lett, amit jelen állás szerint inkább azért fognak tanítani a filmes iskolákban, hogy demonstrálják, hogyan győzi le és vérezteti ki az üzleti érdek a színvonalat. Az első évad színtiszta tökéletesség volt, aztán ebből a második évadra bicskanyitogató következetlenség lett, most pedig véget ért a harmadik évad, ami meg már egyszerűen csak unalmas erőlködés volt. Ezek után igazán csodás hír, hogy már bejelentették a negyedik évadot is.
A második évadban, ugye, úgy búcsúztunk June-tól, hogy legszívesebben felpofoztuk volna, de inkább csak röhögtünk az egészen, hisz hősünk úgy packázott Gileáddal, mintha nem egy brutálisan agresszív totalitárius állam lenne, hanem egy nem túl értelmes tinédzser fiú, akinek a megvezetéséhez elég kettőt cirógatni ágyéktájt. Miután fél tucat ember életét kockáztatva mindent megtett azért, hogy őt és újszülött kislányát kicsempéssze az országból, úgy döntött, hogy bocs, mégsem, és visszaslattyogott zavarba ejtő új gazdájához, mondván, ő addig innen el nem megy, míg elsőszülöttjét vissza nem szerzi. Ami az anyai ösztönök felől nézve teljesen érthető, az viszont kevésbé, hogy ez hogyhogy csak akkor jutott eszébe, amikor már két évad óta a szöktetésén fáradozik minden szereplő meg egy teljes, egyre izzadságszagúbb írócsapat. Akárhogy is, itt vettük fel a fonalat, és nagyjából Hannah körül forog az évad teljes hosszában June összes motivációja – de ezt csak enyhe jóindulattal lehet megállapítani. Mert közben epizódról epizódra vakmerőbb, és bár szórakoztató nézni, hogy sokszor igaza is van, ez a sérthetetlenség – amit a plot armor, a történet védőpáncélja kölcsönöz neki – kissé komolytalanná teszi mindazt, amit Gileád borzalmasságáról a sorozat felépített.
A történetbe újonnan bekerült, ellentmondásos Lawrence parancsnok, June új gazdája (Bradley Whitford) és ideggyenge neje érdekes, ha kissé bizarr eleme is az évadnak, Lawrence-ék sorsán keresztül kellene megértenünk, hogy a rendszer mennyire nem kíméli azokat sem, akik működtetik. Ugyanezt az üzenetet próbálja átadni Waterfordék sorsa is, akik gyerekük – valójában June gyerekének – visszaszerzéséért harcolnak ebben az évadban, miközben valójában ők is áldozatok az egyre betegebb nagypolitika játszmáiban. Serenáról egyre többet megtudunk, ahogy nyílik a csipája, és az őt alakító Yvonne Strahovski remekül mutatja meg mindezt, szinte szimpatikusabb lett ebben az évadban, mint June. Ami egyébként kevésbé Elisabeth Moss hibája: ő remekül hoz mindent, amit a rendezői kértek tőle, csak hát a rendezőknek ficamodott ki az arányérzéke, ennek köszönhetően pedig a harmadik évad teljes filmidejének közel ötven százalékát az teszi ki, ahogy June jelentőségteljesen bámul a kamerába, ami egy ideig remek vizuális elem volt, ennyire túltolva azonban inkább tűnik paródiának.
De a teljes évadra is rámászott ez az öncélú formalizmus, az a nyomasztó, sejtelmes, koncepciózus, baromi erős látványvilág, amiért ezt a sorozatot annyira lehet szeretni, tartalom híján túl soknak, nevetségesen erőltetettnek érződik. Mert hát sztori tényleg nem nagyon van mögötte: történnek kisebb intermezzók, kalandok, amelyeknek óriási feneket kerít a sorozat, de majdnem minden ilyen miniakcióról kiderül, hogy lufi volt, valódi súly vagy hatás nélkül. Gyakorlatilag a sorozat összes érdemi eseménye nagyjából az utolsó két-három epizódban történik, a többi kényszeredett erőlködés, hogy kitöltsék az évadot. Még azt is képesek voltak megtenni, hogy szegény Lydia nővérnek összekínlódjanak egy felfoghatatlanul kínos előtörténetet, csak hogy azzal is elmenjen egy epizód. Az egyetlen igazi bravúr nem is a sorozatnak, hanem a sorozat marketingeseinek jött össze: jól szerkesztett videókkal, fotókkal sikeresen elhitették a nézőkkel, hogy az évad valamiféle forradalomra fog kifutni. Bár ez, ugye értelmezés kérdése, és a záróepizód meg is hoz némi katarzist, de azért nem akkorát, hogy amiatt megbocsássuk ezt a vontatott, túlnyújtott rétestészta-évadot. (Bodnár Judit Lola)
A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale), Hulu, nálunk HBO-n és HBO Go-n nézhető, 13 epizód. 24.hu: 6/10
Hatalmas kis hazugságok
Két rész után nem voltunk teljesen meggyőzve, hogy érdemes volt még egy évadot csinálni a Hatalmas kis hazugságokból: az HBO 2017-es sikersorozata ugyanis Liane Moriarty regényének megfelelően le is zárult egy évad alatt. Csakhogy a szupersztárokat felvonultató minisorozat rettentő sikeres lett, és a csatorna végül engedett a kísértésnek, jöhetett a második évad. A forgatókönyv Moriarty egy direkt erre a célra írt kisregénye alapján készült, és az első évad színészgárdáját megfejelte Meryl Streeppel, aki a meggyilkolt Perry Wright anyját játssza. Sőt, az első két epizódról írott kritikánk az ő feltűnését nevezte nagyjából az egyetlen érvnek az új évad követése mellett. Streep valóban hátborzongató volt a manipulatív, álszent és rosszindulatú anyós szerepében, de a szerep is elég hálásnak bizonyult, hiszen pont elég ellentmondásos volt a karakter a gyász miatt. Igazságtalanok lennénk azonban, ha elhallgatnánk, hogy a többi főszereplőt is újra jó volt nézni: Nicole Kidman és Reese Witherspoon sem lettek rosszabb színésznők az első évad óta, de aki rajtuk is túltett, az a neurotikus és elviselhetetlen Renata Kleint alakító Laura Dern, akinek minden egyes felbukkanása élmény volt. Olyannyira, hogy hiába van elhalmozva díjakkal, még kijárna neki valami főszerep egy sikerfilmben, hogy végre a megérdemelt helyére kerülhessen.
A forgatókönyvírók ráadásul megtették azt a szívességet nekünk, hogy Renata férje, a tenyérbe mászó Gordon (Jeffrey Nordling) csődbe viszi a családot, úgyhogy az alapállapotban is zaklatott nő gyakorlatilag végigtombolja az évadot, amivel csak nyerhetünk. Mary-Louise (Streep) és Celeste (Kidman) háborúskodása is izgalmas, és gyakorlatilag az egyetlen végig kitartó, tényleg feszült és fordulatos cselekményszál, mely körül az egész évad forog. Kár, hogy a többieknek már nem jutott ilyen sors: Madeline-re (Witherspoon) például mérsékelten érdekes magánéleti gyötrődés vár, akárcsak Jane-re (Shailene Woodley), Bonnie-nak (Zoë Kravitz) pedig az anyjához fűződő kapcsolata eleinte izgalmakat ígér ugyan, de sajnos az is elég hamar kifullad. Persze, itt van még az öt főhős közös titka is a gyilkossággal, de ez önmagában nem tudja elvinni a hátán az évadot.
Maradnak tehát a színészek, meg Kalifornia, és a fantasztikus lakásbelsők, melyek miatt eleve megéri nézni ezt a sorozatot, sőt, az évad a közepére még a gyengébb sztorik ellenére is egészen fel tudott pörögni. Csak aztán jött a finálé, mely abszolút nélkülözte az első évad feszültségét, inkább mindent megpróbált megnyugtatóan elrendezni, aztán a legutolsó jelenet ugyan még magában hordozza egy majdani folytatás lehetőségét, de jelenleg erre nagyon kevés az esély, és ez talán nem is baj. A Hatalmas kis hazugságok második évada nem volt annyira felesleges és átlátszó, mint ahogy A szolgálólány meséje alkotói képzelték el Margaret Atwood regényének folytatását, és tényleg örülhetünk, hogy Meryl Streep, Nicole Kidman és Laura Dern brillírozását nézhettük újra heteken át, de az első évadnál azért összehasonlíthatatlanul laposabb. Álljunk meg itt, ha lehet. (Inkei Bence)
Hatalmas kis hazugságok (Big Little Lies), 2019, HBO 2. évad, 7 rész. 24.hu: 7/10
Eufória
Annyira hiányzott a Skins után egy olyan sorozat, mint az Eufória. Sőt, Sam Levinson túl is szárnyalta az elvárásokat, hogy leszedje a több réteg mázat a tinisorozatokról, és végre ne nézze hülyének a fiatalokat. Ez nem egy szájbarágós tanmese, hogy a drog rossz, hanem egy túlzó és sarkított görbe tükör egy generációról, valamint a szüleikről. Mindenkinek megvan a maga drogja a történetben, legyen az a kokain, MDMA, fű, gyógyszer, alkohol vagy a szex. A középpontban Rue (Zendaya) áll a szorongásaival, amit minden szerrel megpróbált már elnyomni több-kevesebb sikerrel. Az Eufória a túladagolásával indít, hogy aztán megismerjük az amerikai tinédzserek archetípusait: az átlagos strébert, az extrémet, a depresszívet, a naivat, a gátlásosat, és végigkövethetjük a toxikus kapcsolat definícióját Maddy Perez (Alexa Demie), illetve Nate Jacobs (Jacob Elordi) viszonyán keresztül.
Azt azért nem mondhatjuk, hogy az Eufóriát kellemes nézni: Rév Marcell színes, szagos, mámoros látványvilága, mint smink mögött ez egy kemény és megterhelő sztori, ami amúgy a rendező, író, mindenes Levinson saját élményeiből építkezik. A durva pillanatokon Zendaya segít át bennünket a maga végtelen természetességével, hogy egy életre elfelejtsük, hogy ő valamikor a Disney-ben kezdte. Aztán ott van a Jules Vaughn-t alakító Hunter Schafer, akinek ez az első filmszerepe, de legalább annyira kellett az Eufóriának, mint Zendaya, és Levinsonnak sikerült úgy megalkotnia Julest, hogy ne azért legyen érdekes, mert transznemű. Egy modernebb Júlia lett Baz Luhrmann Rómeó és Júliájából, annyira emlékeztet néha Claire Danes karakterére a tisztaságával, ami óriási kontrasztban áll a stílusával és az éjszakáival. Az Eufóriát fölösleges bekategorizálni, vagy túlságosan máshoz hasonlítani. Szórakoztat, megdöbbent, miközben képes érthetően közelíteni a kamaszok életéhez és problémáihoz. Minden spoiler nélkül ugyan vannak logikai buktatók a cselekményben, de ezt könnyen elfelejtjük, ha azt vesszük, hogy tényleg az év legmeglepőbb sorozata (lesz második évad is) jött össze. Ráadásul az HBO is szakított a szoftpornós hagyományokkal, és megmutatta, hogy a szex messze nem mindig gyönyörű vagy romantikus. (Jánossy Villő)
Eufória (Euphoria) 2019, HBO 1. évad, 9 rész. 24.hu: 9/10
Város a hegyen
Chuck MacLean és Ben Affleck sorozatát a kilencvenes évek Bostonjához és a bostoni krimikhez írott szerelmes levélként aposztrofáltuk az első rész után, azzal, hogy az alkotók szeme előtt nyilvánvalóan a Drót lebegett. A viszonylag lassan építkező Város a hegyen azonban csak az évad végére pörgött fel igazán, de valahogy végig inkább egy nagyon profin, érezhető helyismerettel megcsinált bűnügyi drámának tűnt, melyben leginkább egy-két színészi alakítás emelkedett csak az átlag fölé, maga a sorozat csak ritkán jutott katartikus magaslatokba. A színészek közül is különösen Kevin Bacon az, aki miatt érdemes volt nézni a sorozatot, az elvek és lelkiismeret nélküli, korrupt FBI-ügynök, Jackie Rohr szerepében, de hozta magát a másik erkölcsi nullát, a besúgó Jimmy Ryant játszó Mark O’Brien is. A cselekmény viszont már hagyott kívánnivalót maga után: némely szál lehet, hogy fontos volt a miliő és a korabeli bostoni tabló ábrázolása szempontjából, viszont meglehetősen laposnak bizonyult, máshol a karakterek motivációi nem tűntek megalapozottnak, sőt, a sztori nagy drámai fordulatai is sokszor előre kitalálhatók voltak, ha nem épp teljesen életszerűtlenek.
Azt pedig már a pilot után is írtuk, hogy a Város a hegyen stabilan hozza a klasszikus bostoni krimik hangulatát, szereplőit és fordulatait, miközben nem is annyira ezek az erősségei a sorozatnak, mint inkább a kiforrott karakterábrázolás, mint például Jackie felesége, Jenny (Jill Hennessy) öntudatra ébredése, vagy a perzsa származású ügyészségi nyomozó, Rachel Benham (Sara Shahi) figurája. Utóbbiak jelenetei gyakran magánál a nyomozati cselekményeknél is izgalmasabbak voltak, miközben a másik főszereplő, Decourcy Ward ügyész (Aldis Hodge) néha tankönyvi fekete karakterként viselkedett inkább, a valódi egyénisége nem derült ki számunkra. Bacon viszont szerencsére végig benne maradt élete alakításában, és mivel a fő cselekményszál, a revere-i rablógyilkosságot elkövető banda már rendőrkézre került, valami egészen mással jöhet a második évad, melyhez ez az első már alaposan megágyazott (a Showtime nemrég jelentette be ugyanis, hogy jön a folytatás). Bacon és Hodge maradnak, plusz a már megismert karakterek többsége, és remélhetőleg ezután lendül majd igazán formába a Város a hegyen. Ha ezt az első évadot ismerkedésnek és felvezetésnek tekintjük, annak nem volt rossz, de még bőven van hová fejlődni. A Pixies-dalok viszont maradjanak! (Inkei Bence)
Város a hegyen (City on a Hill) 2019, Showtime-HBO 1. évad, 10 rész. 24.hu: 7/10
Borítófotó: HBO
