Trump és Orbán legyőzhetetlen

2004-ben egyszer együtt reggeliztem Sorossal annak kapcsán, hogy akkreditálták a CEU-t: így mondott köszönetet a segítségért. A reggeli érdektelen volt, én voltam rá kíváncsi, meg az amerikai politikára, meg hogy miképp lehet stratégiai módon segíteni a civil szervezeteket, ő meg a legkevésbé sem volt kíváncsi rám, ami nagyjából rendben is van, fél óra az életéből, neki vannak izgalmasabb reggelik is ennél: elnökök, uralkodók, más világsztárok.

A szeme meglepett. Fáradt, öreg szem, se tűz, se csillogás. Mindent tudott, mindent látott. Isten volt, ezt játszotta. Valahogy ez is benne van Trump sikerében, a nyílt társadalom legnagyobb barátja és támogatója privatizálta a politikát. Sikeres üzlet: én mondom meg, ki, mikor, mit és hogyan, mert én ezt gondolom helyesnek. Soros jobb üzletember, de rosszabb politikus. Nem azért, mert az értékei ne lennének ezerszer helyesebbek, jobbak, szimpatikusabbak, hanem mert Trump – ez a műveletlen bohóc – végigment a politika útján, legyőzte és maga alá gyűrte a pártját, és megnyerte a szavazók jelentős részének a szívét; ez a (demokratikus) politika, nem – csak – az okosság, a helyes értékek, a világos vízió. Az én döntésem, az én kockázatom, mondják mindketten.

Pedig nem, itt mindenki kockáztat. A politika nem privatizálható, nem mondhatja meg egy ember – akkor sem, ha nagyon gazdag és a saját pénzét tolja bele –, hogy mit lehet, mit nem, nem nevezheti ki a csinálókat és mondhatja meg, hogy ki nem alkalmas arra, hogy segítsen. A Soros-birodalom zárt társadalom; magánvilág; nem átlátható, nem elszámoltatható; nem tudni, ki miért van benne és ki miért marad kívül rajta. Soros György eszes ember, minden elismerést megérdemel, pénzével millióknak segített – nekem is, hisz az ő ösztöndíjával tanulhattam Amerikában –, a CEU kiváló egyetem, többnyire remek oktatók, kiváló diákok, az egész Soros-világban rengeteg elsőrangú, elkötelezett ember, az alapítványok jó ügyeket, nagyszerű embereket támogatnak; Sorosnak a legfontosabb részdolgokban – romák, melegek, demokraták, menekültek – maradéktalanul igaza van, és ezért minden elismerést megérdemel; de az igazi nagy ügyben – hogyan lesz nyílt a társadalom? – tévedett. A részdolgok sikeréért az ellenfelei gyűlölik, megvetik, harcolnak ellene, talpnyalói kritikátlanul istenítik; a nagy ügy kudarcáért igaz barátai kritizálják és sajnálják, ellenfelei megsemmisíteni akarják; a politika nem privatizálható, a legokosabb ember sem isten, mert az az ügy bukásához, Trump és barátai felemelkedéséhez vezet. Soros tragikus hős, de mindannyian vele bukunk, csak a hozsannázó és a gyűlölködő kórus marad.

Soros György rengeteg pénzt áldozott a nyitott társadalomra – hála neki érte, ismét –, és zárt társadalmat épített; a politika nem magán-, hanem közügy, akkor is, ha magánvagyon áll mögötte. Jó ügyet képviselt rosszul, és ez, meglehet, nagyobb baj, mint ha fordítva lenne.

Kinyitom az újságot Roanoke-ban, előttem kávé, bagel, élem az amerikai utazó életét. A címlap háromnegyedét elfoglaló cikk arról szól, hogy a helyi kórus Angliába utazik, és Trump neve csak a harmadik oldalon jelenik meg egy kishírben. A kisvárosi Amerikát csak önmaga érdekli, az, hogy mi történik a városban, a megyében; itt, velem; a kisvárosi Amerika önző, provinciális és szabad. Nem nagyon izgatja, mi van Washingtonban vagy a világban, ameddig az nem érinti őket. Remélik, hogy majd ez a „sikeres üzletember”, ez a nagy dumás félhülye felforgatja a világot, és ettől majd itt helyben is jobb lesz, mert ahogy eddig volt, attól nem lett az; a nagy dolgok nem érdeklik őket – Európa, Észak-Korea, az ISIS, a nyílt társadalom, demokrácia és a többi –, azok mind messze vannak.

Itt az a kérdés, hogy lesz-e Amerika újra nagy – tényleg. És hiába mondta Clinton, hogy ez milyen hülyeség, Amerika már most is nagy, ezek az emberek ezt nem értették, mert egyrészt nekik egyáltalán nem volt nagy – hisz az ő horizontjuk szűk, ezért földrajzi értelemben csak a kis Amerikát látják, Amerika nagyságát is a kicsiben mérik; másrészt ez azon a szimbolikus nyelven volt csak igaz, ahogy a politikusok beszélnek, azon a nagyon is materiális nyelven, amin az emberek – akik a nőt „a puncijuknál kapják el” – gondolkodnak, nem, ők Amerika nagyságát a munkahely biztonságában, a fizetésben, az autó és a ház méretében, a benzin árában mérik; itt Amerika – legalábbis a kisvárosban – nemhogy nem nagy, de semmilyen se; csak akkora, ameddig a hadsereg, a börtön, a városi hivatal terjedt, ez meg nem az amerikai álom, hanem már-már szocializmus.

A kisvárosi Amerika beleszeretett Trumpba, mert önmagát láthatta benne és a szokásos megmentőt, a bumburnyák Joe-t, aki a dumájával, meg az erőszakosságával, meg a kritikátlan önimádatával sikeressé válik, munkát, kenyeret és hitet ad; Kemp úr Wichitából is ilyen lehetett, csak ő nem a politikát, hanem az üzletet választotta, és lám, milyen jól tette. Trump, minthogy rossz időben volt rossz helyen, az átlag Joe mellett maga mellett tudja a neonácikat és a KKKsokat is, mert ők is siratják egy korábbi Amerika szörnyű elveszett nagyságát, ahol szabadon lehet verni asszonyt, leköpni négert és szidni zsidót; meg a kiábrándult és elanyátlanodott republikánus elitet is, akik gyűlölik a Clinton- meg Soros-féléket, akik az emberi jogászkodással, női egyenjogúsággal meg az egyenlőtlenség kárhoztatásával teszik tönkre szerintük a hagyományos amerikai értékeket.

Trump számukra egyáltalán nem ez az idős, önmaga körül pörgő twitterhuszár, aki a valóságban ott terpeszkedik Washingtonban, hanem egy kép a tévéből, az udvari bolond és a botcsinálta, hamis Robin Hood szerencsétlen keveréke, sorozathős, mint Isaura, aki egyesíteni tudta a megkeseredett gyűlölködőket és a gazdagok szabadságát visszavágyókat egyetlen mondattal; Amerika nagysága ezeknek a nagyon különböző embereknek egészen mást jelent, de azon a szinten, ahogy Trump beszélt, a különbözőségek és az ellentétek feloldódtak a remény egyszerűségében; visszahozom a munkahelyeket, lezárom a határokat, csökkentem az adókat és megvédem a fegyvereiteket. Nagyjából ennyi, és ez működik. Emlékszem még Karl Rowe-ra, az ifjabb Bush stratégájára, aki New Yorkba vitte a republikánus kongresszust a választások előtt, és senki nem értette, miért; egymillió ember tüntetett az utcákon Bush ellen, és ezt az egész kisvárosi Amerika látta és értette: ha ezek ellenünk – a zsidók, a négerek és a buzik (az ő szavaik, nem az enyém) –, akkor nekünk mellé kell állni. És hárommillió olyan ember ment el Bushra szavazni, aki soha korábban nem szavazott – nem republikánusra: senkire –, mert úgy érezte, hogy most tényleg veszélyben a haza.

Valami ilyesmi történik itt és most is; minél többet és többször írnak a nagyvárosi lapok Trump ostobaságáról, előítéletességéről, nőellenességéről; viccelnek vele a balos sztárok a műsoraikban és szidják őt a demokraták, annál szimpatikusabbá válik, hiszen ők jelenítik meg mindazt, ami szerintük tönkreteszi Amerikát: a nagyvárosi szexuális szabadosság és a „lusta” szegények támogatása. És még nincs vége: a liberális elit újra saját újságjainak a foglya – félidőben Trump népszerűsége töretlen, a gazdaság szárnyal, van miért aggódni a szabad világ híveinek.

Houstonban valódi beszélgetésbe keveredünk Trumpról; régi barátunkat, Phillip Aronoffot látogatjuk meg: Magyarország tiszteletbeli konzulja, ősrepublikánus, okos, művelt üzletember. Nóri kérdezi, mire számítson; még nem látott élő republikánust. Legyintek, Phillip jó fej, szereti a gazdasági szabadságot, szegről-végről távoli rokonságban van a Bush-dinasztiával, nyilván nem a hagyományos demokrata állami újraelosztás növelése és az adókból finanszírozott segélyprogramok híve, de Trumpot – gondolom – utálja. Még az is lehet, hogy párthűségből rá szavazott, de ebben már nem vagyok biztos, mondom.

New Orleansból érkezünk Houstonba, nem is nagyon megyünk be a városba, inkább le a tengerpartra, Phillippel egyeztetünk, értünk jön a kempingbe, aztán elmegyünk valahova vacsorázni. Évtized óta jóban vagyunk, úgy lett tiszteletbeli konzul, hogy amikor a Medgyessy-kormány Amerika mellett belépett az iraki háborúba, és ezt hallotta a hírekben a vacsoraasztalnál, kikereste a nagykövetség számát, bejelentkezett és azt mondta, hogy ha egy kis ország a világ másik végén áldozatot hoz Amerika mellett, akkor neki amerikai hazafiként kötelessége ezt viszonozni. És azóta segít, találkozókat szervez, kapcsolatot épít, politikai színezetre tekintet nélkül. Mindig örömmel beszélek vele, őt nem érdekli, hogy épp a hatalom közelében vagyok vagy Ausztriában élek, távoli barátok vagyunk, neki ez számít, semmi más. Laktam náluk, mikor errefelé jártam korábban, segített ebben-abban, én neki hasonlóképpen, ha magyarországi üzlet érdekelte éppen. Ezúttal is vagy másfél órát autózik a feleségével, hogy találkozzunk.

Megérkeznek a kempingbe, kölcsönös örömködés, beülünk a kocsiba, elindulunk, én viccesen kérdezem, hogy „Na, és milyen Trump Amerikájában élni?”. Nóri fülel ezerrel, nagy dühkitörésre számítok Philliptől, hogy Trump a republikánus párt szégyene, szörnyű, hogy a jó öreg Bushok pártja ide jutott, így szinte alig figyelek a válaszra, hisz tudni vélem, mi következik, olvastam józan republikánus hangokat. Ekkor, legnagyobb megdöbbenésemre, Phillip belekezd egy Trumpot dicsőítő monológba: remek elnök, még jobb volt a kampányban, helyreállítja a jog uralmát, ami Obama alatt összeomlott és amit Clinton lábbal taposott volna; megmenti Amerikát az oroszoktól, hiszen mer keményen szembeszállni, Clinton bezzeg az oroszok zsebében van, meg a Wall Street zsebében, és Trump a nagyvállalati érdekekkel is megküzd, bezzeg Obama és Clinton. Egyre döbbentebben figyelünk, nyilván egy másik filmet nézünk; hallgatjuk a másik Amerika történetét közös jelenünkről, ezúttal nem az egzisztenciáját, munkahelyét, kultúráját féltő kisvárosi polgár, hanem egy hagyománytisztelő zsidó nagypolgár üzletember, egy minden másban példás éleslátással rendelkező, tisztességes amerikai beszél; „a jog uralma”, az „oroszok”, a „gazdasági lobbi”, hallgatjuk, és nem hiszünk a fülünknek, néha közbeszólok, de hatástalan, mondja tovább, szeretetteljes sajnálattal, persze, ti ősbaloldaliak bedőltök Obamának meg Clintonnak, de az igazság másutt van. Nóri mosolya nem őszinte, nem tudja, mit gondoljon, nem ezt ígértem neki, végül odafordul Philliphez és azt kérdezi:

„De az csak nincs rendben, hogy Trump lánya átvette az elnök helyét a G20-ak megbeszélésén?”

Erre Phillip néz csodálkozva, és egy legyintéssel elintézi:

„Fake news.”

Ez azért Nórinak sok:

„Láttam a képet az újságok címlapján, ott ült Ivanka a kínai elnök, az angol miniszterelnök mellett, ez nem fake news, nagyon is igaz.”

„Csak a liberális média terjeszti, ilyen nem történt. Üres hamisítás.”

Innen nehéz továbblépni, megérkezünk a vendéglőhöz, mindenki csendes, még dolgozni kell a hallottakon, egyelőre nem állunk jól megértésben, mi miért történik. Azt értjük, hogy két valóság van, mindkettőben ugyanazok a szereplők, de semmi más nem azonos, minden mást jelent, nincs átjárás, beszélgetés, közös nyelv; ismerős helyzet, ez elől (is) menekültünk Magyarországról, ez most nagyon testközeli, és onnan üt, ahonnan nem számítottunk rá. Amit egy briliáns és az amerikai politika iránt érdeklődő tizenhat éves tűpontosan lát, azt egy hetvenéves, okos és az amerikai politikában évtizedek óta mélyen benn lévő amerikai kibékíthetetlenül másképp látja; nem azért, mert máshonnan jönnek, hanem mert egy másik univerzumban élnek, ugyanazon a Földön. Mást jelentenek a szavak: „jog”, „oroszok”, „hírek”, „újság”, végül mást az egész politika is – nem a pillanatnyi ellentétek ügyes elrendezését, hogy békésen tudjunk együtt élni, hanem élet-halál harcot, melyben csak egy maradhat, inkább mi, mint ők, bármi is legyen a mi és bármi is az ők.

Braun Róbert: Faltól falig

21. század kiadó, 2019

Kiemelt kép: ANDER GILLENEA / AFP