A világ első, 1863-ban született, mára legnagyobbá vált metróhálózata ma több mint négyszáz kilométer hosszan hálózza be a brit fővárost, illetve a környező területeket. Létrejötte óriási áldozatokat követelt, hiszen az első alagutak a technológiai korlátok miatt csak úgy születhettek meg, ha a tervezett útvonal felett álló, sokszor értékes épületeket lebontották, majd a telkeken ásott mély vágatokat a földalatti vonalának kialakítása után újra befedték.
A földalattiként emlegetett, de valójában 55 százalékban a felszín felett futó vonalak az azóta eltelt másfél évszázadban mélyen beépültek a városszövetbe, a világ pedig időközben rengeteget változott. Az első utakon természetesen még az alig harmincöt évvel korábban megjelent gőzmozdonyok húzták az utasokkal teli vagonokat, sőt, a száztizenhat pöfögő óriás füstje és hangja hosszú évtizedeken át uralta a londoni metrót. A hatvanas években aztán végül az utolsó hírmondó is eltűnt, ezzel párhuzamosan pedig megjelentek az első teljesen automatikus vonatvezető rendszerek.
A füstöt eregető szörnyek nyomaival ettől függetlenül ma is városszerte találkozhatunk – a legkevésbé ismert példa a London szívében, a Hyde Park szomszédságában fekvő Leinster Gardens 22. számú épülete, ami nemes egyszerűséggel nem létezik:
Az utcaképet nézve mindez azonban egyáltalán nem egyértelmű, habár az élesebb szemű járókelőknek talán feltűnik, hogy az összes emeleti ablakot szürkére, a földszintieket pedig fehérre festették, sőt, a hat feleséget is elfogyasztó VIII. Henrik nevét viselő szomszédos hotel kukái illatoznak előtte.
A gyanakvás jelen esetben persze teljesen indokolt, hiszen a szomszédjai tökéletes másolatának tűnő épület csak egy egyszerű, másfél méter vastag betonhomlokzat, ami mögött
ami a párhuzamos utcából tökéletesen látható:
A falnak is beillő kerítés felett átpillantva pedig a közlekedő szerelvényekre, illetve a két szomszédos épület tűzfalait tartó megoldásra is vethetünk egy pillantást:
