Ha nekem valaki pár éve azt mondja, hogy hamarosan nemcsak önszántamból fogok egy misztikus horrorsorozatot nézni, de egyenesen feszült izgalommal és tapsikoló lelkesedéssel várom majd az újabb évadokat, kiröhögöm. Hisz én olyan ideggyenge vagyok a filmes adrenalinhoz, hogy a horrorzsánerből a Cápa és rokonai a csúcs, amit még meg bírok nézni. Pontosabban: bírtam. Ugyanis a Stranger Thingsnek nemcsak azt köszönhetem, hogy immár igenis van egy misztikus horrorsorozat, amit lelkes fangirlként várok, de azt is, hogy finoman kitolta a horror-komfortzónám, így nem kellett lemaradnom az olyan, az első Stranger Things évad óta érkezett remekművekről, mint az AZ vagy a Hang nélkül, amelyeket, ha nem is sztoikus nyugalommal, de azért túlélhető rettegéssel képes voltam végignézni, sőt, élvezni is. Még pár év a Duffer testvérek hawkinsi sztorijával, és benevezhetek az igazi keményvonalas horrorokra is. Márpedig lesz még, ebben biztosak lehetünk, egyrészt az ekkora sikerű sorozatoknál borítékolható, hogy súlyos túlgyártásra számíthatunk, másrészt meg – ez nem spoiler – a harmadik évad lezárásában abszolút benne van a folytatás lehetősége, miközben mégis kerek egész a sztori, mint a mesebeli lány, aki hozott is ajándékot, meg nem is. De ne szaladjunk ennyire előre.
A második évadban, ugye, a hawkinsi srácok újabb veszélyes csúfságokkal kerültek szembe, miközben elkezdtek kiskamasz korba lépni, ennek minden romantikus következményével, ám a legszebb bimbózó kapcsolat mégis Dustin és Steve bromance-a volt. A csapatba új tag érkezett, ami kicsit megbolygatta a csapatösszhangot, és a tinik között is változtak a dinamikák. Will, szegény megint válogatott kínokat kellett átéljen, Eleven pedig újfent megmentette a világot, és még új családot is talált, mindjárt kétszer is, és a múltjáról is megtudtunk végre néhány dolgot. Ahogy megszoktuk, a végére persze, ha nem is minden véráldozat nélkül, valamiféle megoldásra jutottunk, és a záróepizódbeli bálban az első csókok is elcsattantak.
Az új évad nagyjából fél évvel később veszi fel a fonalat, az eddigi késő ősz helyett ezúttal a nyár közepén, és azok a csókok azóta sem apadtak el. Így aztán a gyerekszerelem az egyik központi téma is az évadban, ami egyből magával hoz egy következőt is: a srácok kezdenek kinőni a gyerekkorból, és az átmenet a kamaszkorba változásokat hoz a csapaton belül. Lucasnak és Mike-nak, ugye, barátnője van, és így már nem akarják minden szabadidejüket a fiúkkal tölteni, így Will egyre gyakrabban lepattan róluk, ha valamelyik régi kedvenc játékukat szeretné játszani, és Dustin is hamar megtapasztalja a változó dinamikákat, amikor a hosszú táborozásból hazaérve barátai messze nem akarnak akkor lelkesedéssel vele lógni, mint fordítva. Miközben a barátnővel rendelkező srácok élete sem tökéletes idill, a prepubertáskori drámázás csúcsra jár, amivel el is lennének éveken keresztül, ám Hawkinsban nem lehet csak úgy simán élni a tinikor örömét-bánatát, mert időnként meg kell menteni néhány emberéletet, a világot, csak a szokásos.
Most erre az oroszok adnak kiváló lehetőséget, mert hát nehogy már csak az amerikaiak akarjanak világok közti átjárókat nyitogatni, az olyan jó ötlet volt eddig is. Hogy pontosan miért vágynak erre, az nem annyira világos, és nem is fontos, mert munkálkodásuk révén Hawkinsban újra furcsa dolgok kezdenek történni, valami rejtélyes dolog – mint már sejthetjük, az Upside Downból származó entitás – bizarr patkányrajzást okoz, majd egyre több helyen tűnnek el különféle mérgező anyagok, végül pedig emberek is elkezdeni eltűnni. A dologba belekeveredik az előző évadban megismert Max mostohatesója, Billy – aki, ugye, szintén okozott némi balhét a második évadban, ám amit itt leművel, ahhoz képest igazi kezes bárány volt annak idején.
A hawkinsi újságnál gyakornokoskodó Nancy kezd utánajárni a dolognak magával rángatva a szintén ugyanott dolgozó Jonathant is, ők indulnak el az események egyik szálán. Két másik szálon pedig a fentiekben említett okok miatt szétaprózódott kissrácok két csapata halad, Will, Mike, Lucas, El és Max egy csapatban, Dustin pedig Steve-vel egy másikban, kiegészülve Lucas irritáló kishúgával és egy új, fergeteges szereplővel, Robinnal (Maya Hawke briliáns alakításában, aki Ethan Hawke és Uma Thurman lánya), akivel együtt dolgoznak az újonnan megnyitott hawkinsi Starcourt pláza fagyizójában. Egy negyedik szálon pedig a felnőttek aktívkodnak: Hopper és Joyce, utóbbi nyaggatására szintén a furcsa események nyomában vannak. És van még egy fontos új elem a történetben, a már említett pláza, amely nemcsak az események egyik középpontja, de szinte önálló szereplő és szimbólum is, éspedig fergeteges: az amerikai csúcskapitalizmus mega-temploma, mint az ország elleni összeesküvés és korrupció melegágya, csodálatos húzás ez Dufferéktől.
Ilyen csodálatos húzásból akad még néhány, ahogy azt az előzőek alapján már vártuk is. Ilyen például az a forgatókönyvírói megoldás, hogy a csapat lazulásán-szétesésén nem csak lamentálunk, és nem az unásig ismert üzenetet kapjuk meg, miszerint egymás nélkül semmire sem mennek a srácok. Épp ellenkezőleg: ha külön-külön is, de mindenki megtalálja a helyét az események előre mozdításában, mindenki hasznos így vagy úgy, és az üzenet inkább az, hogy mindenkinek a részképességeire szükség van a megoldáshoz. Ez a hangsúly-szétosztás sokkal hangsúlyosabb, mint az eddigiekben, és nagyon jót is tesz, mert így egy kicsit kevésbé vízfejű a történet, már nem Elevenen áll vagy bukik minden, egyetlen szupererős szuperhős helyett kapunk többet, ha szeretnék a sorozatplakát idézetei közé bekerülni, fogalmazhatnék úgy is, hogy a Stranger Things bosszúállósodása zajlik.
Ezzel együtt azért a főszereplők súlya még messze nem egyenlő, egyik-másik karaktert némiképp elhanyagolta a szkript, hol a fő konfliktusban, hol a kisebb, személyes szálak kibontásában. Így például, míg a lányokról egyre többet tudunk meg, a fiúk közül Jonathan, Lucas és Will is inkább csak valakihez képest jelenik meg, és a lelkivilágukba nem vagy alig kapunk betekintést. Az sincsen túlmagyarázva, hogy a főellenség miért is működik pont úgy, ahogy, és a konspiráció működése és miértjei is hagynak homályban kérdéseket, az oroszok ábrázolása általában véve is erősen kulisszaszerű, olyannyira, hogy könnyedén megeshet olyan szétcincálása az évadnak, amilyet a Trónok harca hozott, mert azért itt is vannak logikai bukfencek jócskán.
A cincálásra azonban aligha fog sor kerülni, ugyanis a Stranger Things egyfelől afféle szent tehén, másfelől képes volt megőrizni a báját annyira, hogy a néző hajlamos legyen felülemelkedni néhány logikai bakugráson. Azok a dolgok ugyanis, amelyek miatt ezt a sorozatot annak idején tömegek szerették meg, továbbra is stimmelnek. A történet működik, a tétek egyértelműek, az izgalom továbbra is a tetőfokán, a szörny undorítóbb, mint valaha, a humor és a retró hangulat sem hagyott alább, sőt, a zenehasználat mintha még javult volna. Ám ami ennél sokkal fontosabb – és hangsúlyosabb is –: a szereposztás még mindig mesteri, a gyerekek egészen imádni valók, mi több, ahogy nőnek, egyre több árnyalatot is képesek játékukba vinni, amire a forgatókönyv és a rendezés lehetőséget is ad. A karakterek gazdagodása pedig az egész képletet gazdagítja, néhol meglepő érzelmi mélységeket mutat a történet. És még csak most fordulunk majd rá az igazi kamaszkorra – mi lesz még itt?!
Stranger Things – Netflix, 8×50 perc, magyar felirattal (a szinkron is hamarosan érkezik) – értékelés: 8/10
