Game over: a Trónok harca tíz év, nyolc évad és hetvenhárom epizód után véget ért. Na, bumm, a több száz futó tévésorozat egyike lezárult, mondhatnánk, ha az elmúlt tíz évet egy biciklibelsőben töltöttük volna, de aki kicsit is figyelemmel követi a popkultúra alakulását, az tudja, hogy a Trónok harca nem egy volt a sok közül: kultúrtörténetről beszélünk. Hogy miért, annak gazdasági, szórakoztatóipari, lélektani okairól és következményeiről itt és itt írtunk.
És ennek a kultúrtörténetnek az is része lesz, hogy micsoda ellenállás övezte az utolsó évadot és a finálét, egymillió aláíró a petíción, amely az évad újracsinálását követeli, sosem látott hangerejű utálatáradat a közösségi médiában, ennek nyomán rekord alacsony értékelések – az IMDb-n jelenleg 4,4-en áll az epizód, a Rotten Tomatoeson 48%-on –, miközben a záró rész nézettsége is rekordot döntött, és egész sokan voltak, akik szabadnapot vettek ki a zárórész után. Csak a tévében több mint 13 millióan nézték a The Iron Throne című epizódot, összesen pedig 19 milliónál is többen voltak kíváncsiak a részre, és ez a szám még bőven duplázódni fog, tekintve, hogy az HBO statisztikái szerint átlagosan 44 millió nézője van egy-egy epizódnak.
Az persze érdekes – és jelen pillanatban megítélhetetlen – kérdés, hogy ebből a sok millió emberből tényleg a nagy többség utálta, amit látott, vagy csak egy hangos kisebbség kreálja azt a gyűlöletorkánt, amit a weben tapasztalható az egész évaddal, főként a záró résszel kapcsolatban. Ez az eshetőség egyáltalán nem légből kapott: ismerjük azt a tömeglélektani jelenséget, hogy többnyire azok érzik fontosabbnak a véleményük artikulálását, akiknek negatív véleményük van, míg az elégedettek csendben örülnek maguknak – főleg, hogy most, aki pozitív véleményt fogalmazna meg, komoly ellenszélre számíthat.
Hajótörött évad
Bár a közösségi média szokásához híven erősen túlpörgeti az évaddal kapcsolatos nyekergést, azt sajnos el kell ismerni, hogy a nyolcadik évad néhány fronton valóban zátonyra futott. Az olyan szánalmas szarvashibák, mint a díszletben hagyott modern tárgyak tényleg iszonyú cikisek, főleg azért, mert a Trónok harcának az egyik legnagyobb erőssége a kínos pontossággal megteremtett, aprólékos, átgondolt és vagyonokért létrehozott látványvilág. És persze, mindenki hibázik, és az HBO még így is a lehető legszimpatikusabb öniróniával kezelte a kérdést, de az azért jelez valamit az évad készítésének miliőjéről, hogy sem a forgatáson, sem a hónapokig tartó utómunka során nem tűnt fel senkinek az a hiba, amit egy figyelmesebb néző első megnézésre kiszúrt a képen. Mert azért az sejthető, hogy nem kikockázva ment végig egy gonosz manó az epizódon, hogy bele tud-e kötni valamibe. Micsoda őrületes tempó, micsoda kapkodás jellemezhette ezt a munkát, ha ez belefért?
És ez rávilágít egy még sokkal égetőbb kérdésre, amire egyszerűen lehetetlen kielégítő választ adni. Éspedig, hogy
És ez nem a szomorkodó rajongó álláspontja, aki nem akarja, hogy véget érjen a kedvenc meséje. Tényleg érthetetlen, hogy ha van egy sorozat, ami rekord nézőszámot és ezzel komoly pénzt hoz a konyhára, így aztán van forrás folytatni a munkát, a színészgárda sem akar nagyon lelépni, miközben a forgatókönyv láthatóan túl sok szálat mozgat ahhoz, hogy nyugodt tempóban végig tudják vezetni az eseményeket csapongás, kapkodás és erőltetett menet nélkül, akkor miért volt muszáj éppen két csonka évad alatt végigrohanni a történet csúcspontján? Persze, lehetnek kényszerítő tényezők, de azt nehéz elhinni, hogy ha nem is egy teljes évad, de két-három plusz epizód ne fért volna bele – ennyi pedig bőven elég lett volna ahhoz, hogy egy kicsit harmonikusabban lehessen elosztani a fontos történéseket, felvezetni és kicsit jobban kifejteni történetszálakat és karakteríveket.
Így viszont néhány momentum tisztázására egyszerűen nem maradt idő. Nem arra gondolok, hogy minden szereplő pontos sorsát életrajzi hűséggel kifejtsék, vagy hogy minden eseményt megnyugtatóan lezárjanak – ne legyünk már ovisok, hogy ne tudjunk kezelni némi bizonytalanságot, főleg ebben a történetben, amelynek ennyire alapeleme a kiszámíthatatlanság. De egy-két plusz epizód talán elég lett volna arra, hogy beleférjen egymondatnyi magyarázat olyan kérdésekre, amelyek a történet logikáján tátongó lyukakat ütöttek. Hogy például hogyan lehetséges, hogy Dany Királyvár-beli ámokfutása után egész seregnyi dothraki ujjong a győzelmen, miközben a Deresért vívott csatában láttuk – pontosabban pont nem láttuk – a pár pillanat alatt végbement teljes pusztulásukat, amikor az epizód egyik legjobb jelenetében lángoló fegyvereik fényeit lassan teljesen elnyelte a sötét, és nem jött vissza közülük, csak néhány halálra rémült ló. Most akkor nem is hentelték le őket a holtak, vagy volt valahol raktáron még néhány ezer? Ugyanígy hogy van még mindig ennyi Makulátlan és északi a Deresben és királyvárban történtek után? GPS jeladó volt bennük, hogy ők mind túlélték a sárkánytüzet? Rejtély – és olyan rejtély, amit egyetlen kárfelmérés-jelenetnyi idő alatt tisztázni lehetett volna.
Ilyen példát gond nélkül lehet hozni még tucatszám, és néhány közülük messzebbre mutat, mint némi logikai bukdácsolás. Azt például, hogy az Éjkirály és a Mások motivációit tisztázza a sorozat, teljes joggal kérik számon a rajongók az írócsapaton – erre csak rövid és ködös választ kapunk, pedig pont erre szinte biztosan megvolt Martin válasza. Az is erre utal, hogy az Éjkirályt alakító dublőr, a cseh Vladimír Furdík teljesen egyértelmű választ tudott adni arra a kérdésre, hogy szerinte mi mozgatja az Éjkirályt: a bosszú – de ha ő tudja ezt, akkor azt neki elmagyarázták vagy az írók, vagy a rendezők, tehát elmagyarázhatták volna akár nekünk, nézőknek is, mondjuk, egy Bran-féle flashback jelenetben a Mások előtörténetéről, ahhoz hasonlóan, ahogy Jon származását megmutatták nekünk. Az már más kérdés, hogy az, hogy az Éjkirály, a Mások és az élőhalottak ilyen „könnyedén” elpusztultak, és utána ugyanúgy ment tovább a még véresebb háborúskodás, így önmagában is beszédes vélemény az emberi jellemről. Ezt ráadásul simán tulajdoníthatjuk George R. R. Martinnak, ismerve A Tűz és Jég dalában artikulált emberképét: lehet, hogy az emberiségre a legnagyobb veszélyt nem is valami nagy, gonosz külső ellenség jelenti, hanem az emberiség maga.
Ugyanígy Bran fontosságának nem megfelelő hangsúlyozása is jogos kritika az írókra nézve: a sorozatban ugyanis az ő figurája valóban nem kapta meg a neki kijáró figyelmet – egy teljes évadban nem is láttuk –, így érthető, hogy derült égből jött érdemtelen sikerként látják sokan Bran megkoronázását. A könyvekben az ő szerepe ennél sokkal fontosabb, itt a sorozat egyszerűen rosszul kezelte a súlyokat. Ám, ahogy a Másokkal, úgy vele kapcsolatban is van egy olyan értelmezés, ami abszolút beleillik Martin világába, és nagyon is érthető és fontos üzenetet küld: Bran ugyanis, mióta Háromszemű Hollóvá vált, már – amint ő maga fogalmazott – nem igazán akar dolgokat. Magyarán a személyes vágyai, sóvárgásai nem fogják elhomályosítani az értékítéletét, ahogy azt tették Robert királlyal, Cerseivel, Joffrey-val, Robb Starkkal, Danyvel, még Jonnal is.
ami nem is olyan rossz dolog egy birodalom vezetőjénél.
Tévés csúcsteljesítmények
És miközben a fentiek továbbra is érvényesek, nehéz nem egyetérteni Sophie Turnerrel, amikor az évad újracsinálását követelő petíciót tiszteletlennek nevezi. Most tekintsünk el attól, hogy az, hogy egy több millió dollárból összehozott sorozatévad újraforgatását követelni nem kevésbé nevetséges, mint pénzt gyűjteni Isaura felszabadítására vagy Esmeralda szemműtétjére. De, hacsak nem a hisztis négyéves beszél belőlünk, könnyű belátni, hogy több száz ember másfél éven át folytatott megfeszített munkáját kulturáltan, építő jelleggel kritizálni lehet ugyan, de arcon köpni egy ilyen naivan buta kezdeményezéssel nem éppen jogos. Itt ugyanis nem egy ZS-kategóriásnak is csak jóindulattal nevezhető, összehányt Melissa McCarthy-vígjátékról beszélünk, hanem olyan tévés csúcsteljesítmények soráról, amelyek mellett a tagadhatatlan írói kapkodás és következetlenség eltörpül.
Ez a facepalm-kategóriás petíció arcon rúgja például azt az emberfeletti színészi teljesítményt, amit Emilia Clarke és Peter Dinklage végigcsinált az egész sorozatban, de főleg ebben az évadban. Clarke úgy vitte végig a naiv kislányból humanista emberi jogi harcossá és politikussá válást, és csak az utolsó két évadban azt, hogy – miközben szerelme esendővé is tette – a hatalomvágy finoman elkezdett eluralkodni rajta, mígnem végül megalomániás megszállottságba és zsarnoki őrületbe csapott át, hogy mindeközben eléggé magára volt utalva, mert az írók nemigen segítették a munkáját. Minimum Golden Globe-jelölés jár neki, sőt, hacsak nem csusszan be váratlanul egy meglepetésszereplő, alighanem a díjat is megkapja.
A helyzet ugyanez Dinklage esetében is, aki gyakorlatilag a teljes sorozatot úgy vitte a hátán, hogy folyamatosan toronymagas színészi teljesítményt nyújtott. Ahogy egy ideje sejthető volt, Tyrion karaktere az, aki valóban játszotta, és végül meg is nyerte a trónok valódi harcát – hiszen Lannistersége okán közel lehetett a tűzhöz, de törpe volta miatt sosem vették komolyan, egyszerre volt insider és örök kívülálló. Eközben ő volt a nézők kalauza ezen a világon keresztül, járt a történet szinte összes helyszínén, ő szimbolizált egy sor dolgot, amit a sorozathoz kötünk: ivott, kurvázott, bosszút állt, politizált és keverte a lapokat, hogy túléljen, miközben zseni és szánni valóan naiv egyszerre tudott lenni, ráadásul úgy, hogy még a legdurvább tetteit is elfogadhatóvá tette, hogy – annak ellenére, hogy ő mást állított magáról – végig morális lény maradt. Ezt pedig Dinklage különösebb erőlködés nélkül vitte végig, ő dolgozott együtt a legtöbbet a többi színésszel, ő volt a kötelék, ami egybe fogta ezt az ezerfelé szerteágazó történetet. Nem csoda, hogy ő kapta a zárórész legfontosabb teendőit, a monológot Jonnak, aztán a tanácsnak az ars poeticának is beillő kulcsmondat a jó történetekről, ahogy az övé a „kérdezz meg újra tíz év múlva” szállóige, és a zárómondat is.
Persze, a színészi munka mindig erős volt a Trónok harcában, de akkor mondok még néhány dolgot, amit fontos lenne elismerni – és amit némi történelmi távlatból alighanem kérdés nélkül is elismernek majd. Kimagaslóan erős volt például a záróévad és a finálé zeneileg, sosem vált középkori stílusúan közhelyessé vagy pátoszossá, de helyzetidegenné sem tették holmi ultramodern, avantgárd zörejekkel. Hasonló kiválósággal fogott az évad az érzelmi húrok pengetésihez is: a deresi csatát megelőző utolsó órákat elmesélő második epizód vihar előtti csendje, feszültsége, halálvárása és érzelmessége Brienne lovaggá ütésével, Podrick énekével például egészen csodálatos volt, ahogy azok az apró főhajtások is, amivel gyakorlatilag minden karakter megkapta a neki járó tiszteletet és búcsút anélkül, hogy életszerűtlen happy endeket erőltettek volna a történetbe.
Ahogy Tyrion Jon sorsáról fogalmazott, az gyakorlatilag az összes karakter sorsára igaz: senki sem túlságosan boldog, azaz alighanem jó kompromisszum született. Senki sem lovagolt el az idilli naplementébe, még a sikernek tűnő lezárásokban is rengeteg nehézség van. Sansa királynő lett, micsoda diadal, no de sejthetően több munka lesz az uralkodásban, mint felvenni egy lélegzetelállítóan szép ruhát. Arya elhajózott ismeretlen vizekre, ami persze, jó kaland, de az ismeretlen jócskán rejt veszélyt is, ahol alighanem szükség lesz túlélési képességeire. Brannek, bár egy birodalom ura lett, egy megtört országot kell újjáépítenie, Jon, bár végre visszatérhetett oda, ahol a legönazonosabb lehet – és végre-végre újra Szellemmel pajtizhat –, az élete végéig mardosó bűntudata miatt valószínűleg mégsem lehet igazán boldog soha.
És miközben ezeket a szomorkás, nehéz, keserédes érzelmi szálakat elvarrták, Benioffék számlájára kell írni azt is, hogy nem feledkeztek el a Trónok harcát a sok vér és intrika ellenpontjaként igazán szerethetővé tevő humorról sem, melyre még a legsötétebb epizódokban is találtak helyet. Ez ügyben a finálé különösen erős volt, Edmure Tully félbeszakított, iszonyú kínos kortesbeszéde, Sam szinte valamennyi megszólalása, Tyrion és kormányának tanácskozása a már soha be nem fejezett viccel a bordélyba vitt szamárról, mind fergetegesek voltak, de az igazán briliáns az az
Finom rétegek, rejtett üzenetek
Ahogy már elhangzott, D. B. Weiss és David Benioff kétségkívül rengeteg szarvashibát elkövettek. Viszont az előző bekezdésekből az is kirajzolódik, hogy azért nem rontottak el mindent, sőt, némi alapos megfigyelés révén könnyedén találni egy sor egészen briliáns finomságot, ami végig vonult a sorozat egészén, hogy aztán az utolsó évadban és a záróepizódban jelentést és lezárást nyerjen. Így például a sorozatban elhangzott jóslatok végül mind beigazolódtak: Cerseinek valóban az összes gyereke meghalt, ő maga pedig valóban nem uralkodott túl sokáig, és valóban egy nála is szebb királynő vette át a helyét. Ennek a próféciának volt még egy sokat emlegetett része a könyveredetiben, a „valonquar”, miszerint egy fiatalabb fiútestvér fogja megölni, ez nem teljesült, de – és ez jelzi, hogy Benioffék a legtöbb fronton nagyon is tudták, mit csinálnak – ez a része a jóslatnak a sorozatban nem is szerepelt, így nem is kellett foglalkozni vele. Hogy a könyv erre mit lép, az majd kiderül, de Martin a napokban megfogalmazott blogposztja alapján valószínű, hogy ez a szál valahogy máshogy zárul majd. Hogy az Arya által Melisandre-tól kapott jóslat beteljesült, azt tudjuk: mindenféle színű szemeket fog bezárni örökre, mondta neki a boszorkány, köztük kék szemeket is – ez szólt az Éjkirály megöléséről. És a legfontosabb prófécia, az Azor Ahairól szóló is beteljesedett: Jon megölte szerelmét, hogy véget vessen a hosszú éjszakának, ami nem a Mások eljövetelével, hanem Dany uralkodásával jött volna el.
Ugyancsak jól használta a sorozat a látomások és utalások eszközét, és a sorozat végére nyilvánvalóvá vált, hogy egyik látomás sem véletlenül történt úgy, ahogy, mindegyiknek oka volt. Így például a Dany által a második évadban, Quarthban látott vízió, melyben a kissé megtépázott falú trónteremben áll és a Vastrónt nézi, miközben fehér pelyhek hullanak az égből, a sorozatfináléban beteljesült. Csak éppen amiről annak idején azt hihettük, hogy hó, az valójában hamu volt. Az is bizonyítja, hogy mindez nem belemagyarázás, hanem az alkotók sejtetése volt, hogy ez a kép nem szerepel a könyvben, Benioffék írták bele a történetbe. Az írók két évaddal később, a negyedik évadban ismét előrejelezték egy látomásban Dany ámokfutását: Bran, amikor megérintette a szívfát, látta, amint egy sárkány árnya repül el Királyvár háztetői felett.
Amellett, hogy a rajongók füle sípol az ilyen felfedezésektől, az efféle előre vetítő sejtetéseknek, és az olyan utalásoknak, mint például a nyomi gyerekből dögös ifjú férfivá cseperedett Robin Arryn felbukkanása a nagytanácson, más szerepe is van: összekapcsolnak időben-térben távoli eseményeket, a jóslatok előre a jövőbe, az utalások vissza a múltba mutatva. Ezzel gazdaságosan felidéznek korábban (vagy épp majd később) fontos eseményszálakat, szereplőket és helyszíneket, amelyek már vagy még nem fontosak, vagy nincs idő kifejteni őket. Ezt pedig, akármit gondolunk a sorozat végéről, Benioffék fergetegesen kezelték.
Ahogy szépen adtak át olyan üzeneteket is, amelyek alighanem pont azért nyitogatják a bicskát a rajongók zsebében, mert szembe mennek mindazzal, amit akár évadokon keresztül építgetett a történet, emlékeztetve arra, hogy Martin világában semmi sem úgy van, ahogy elsőre – vagy akár sokadjára is – tűnik, ami fontosnak látszott, valójában tévedés, és a karakterek fontosságát sem lehet bebetonozottnak venni. Most például sokan azt kérik számon, hogy hogy lehet, hogy a történet egyik legnagyobb titka, Jon származása nem is fontos, és miért nem ő ül a Vastrónra – kicsit hasonló a helyzet Ned Stark halálához, hisz őt is főszereplőnek hittük, ugye. Pedig Jon sorsa elég egyértelműen üzen, és még el is hangzik Tyrion monológjában a nagytanács előtt: a születési jogok uralma csak szenvedést hoz, aminek véget kell vetni, ez az a kerék, amit meg kell törni valójában. És e mellé küld még egy finom üzenetet: senki sem egyenlő a nevével, a szüleivel, a vérével, a származással, hanem egy ember, aki tehet jó vagy rossz dolgokat. Az már csak finom fun fact, hogy Jon ráadásul, ugye, nem is az első Targaryen, aki az Éjjeli Őrségben végzi.
Hasonlóan szép volt az is, hogy Drogon elégette a vastrónt. Micsoda csodás üzenet ez: ezért a semmi kis vaskupacért volt minden, a hatalom hideg, kemény, kényelmetlen, hivalkodó, erőszakos, ostoba szimbólumáért, ami fontosabbnak és nagyobbnak mutatja magát, mint amilyen, Dany ki is mondja, jé, milyen pici. Drogon mintha ráérzett volna, hogy Danyt valójában a Vastrón ölte meg, és úgy döntött, hogy legyen végre vége. Hogy mennyire szándékos, azt majd az írók egy ponton biztos lenyilatkozzák, de számos szerző mutatott rá, hogy Drogon tette egyébként finom utalás A Gyűrűk Urára: a Vastrón jellegében eléggé hasonlít az Egy Gyűrűre.
és közös az is, hogy tűz által pusztulnak el. A fináléban egyébként találni még pár elég direkt utalást J. R. R. Tolkien klasszikusára: Jon búcsúja a Starkoktól nagyon hasonlít arra a jelenetre, amikor A Király visszatér végén Frodo elhajózik a tündékkel.
Kicsit erőltetetten, de az is tekinthető a tündék utolsó útjára tett utalásnak, hogy Arya ismeretlen vizek felé indul – amit egyébként Benioffék szintén előre vetítettek: a hatodik évadban szinte ugyanazokkal a szavakkal egyszer már elmondta, hogy Westerostól nyugatra akar utazni egyszer. Mindezek mellett az írók még saját magukra is visszautaltak, hiszen szinte ugyanazzal a képpel zár a sorozat, amivel nyitott: a záró képeken Jon és Tormund a falon túlra indul a vadakkal, a sorozat legelső jelenetében pedig néhányan az Őrségből indulnak ugyanonnan ugyanoda. Az egyetlen fontos különbség pedig még egy utolsó utalás: ahogy Jonék az utolsó képben a falon túlra indulnak, ellépnek egy pici, zöld hajtás mellett, ami a fagyos földből bújt ki – jelezve a tavasz közeledtét, finoman fejet hajtva ennek a világnak a megalkotója, George R. R. Martin előtt, aki A Dream of Spring, azaz kb. Álom a tavaszról címmel tervezi a történetet lezáró utolsó könyvét. Ami ki tudja, mikor lesz kész, és mit fog tartalmazni – Martin legutóbbi nyilatkozata elég ködösen, de arra utal, hogy nem teljesen ugyanez lesz a történet vége. Addig pedig nagy erőkkel készülnek a spinoffok. Azt pedig, hogy a végére egykori fényét elvesztett kudarc, vagy óriási győzelem volt a Trónok harca zárása, alighanem az idő fogja eldönteni, avagy Tyrionnal szólva: térjünk vissza erre a kérdésre tíz év múlva.
Kiemelt kép: HBO
