Az alaphelyzet: van egy egész szép listára való magyar könnyűzenei produkció – szólista vagy zenekar – amely Pécsről származik, bizonyos mérések mentén az jön ki, hogy Pécs az egyik „legzeneibb” város a világon a népességszámra vetített zenészek száma alapján. Ebből elég logikusan következik az is, hogy szép számmal vannak pécsiek a nagyon sikeresek, az élvonalbeliek között is, pécsi például Takáts Eszter, a Junkie Jack Flash, a 30Y, no meg persze (ahogy ezt mindenki tudja) a Halott Pénz, a Punnany Massif és a Kispál és a Borz is. Meg még sokan mások, de ez a film történetesen velük foglalkozik. Adja magát ugyanis a kérdés, hogy mi lehet az oka annak, hogy ennyi sikeres banda származik a baranyai megyeszékhelyről, a Pécsi szál pedig – kölcsön véve a Kispál és a Borz témájában egyébként nyomokban sem kapcsolódó dalának címét – ennek a kérdésnek próbál utána járni.
Ennek a kutatásnak a főszereplője, porondmestere Szabó Simon, aki a vizsgálódás hevében átvedlik valamiféle antropológussá, és különféle elméleteket vizsgál meg, melyek megválaszolhatják a film fő kérdését. Így például megnézik, hogy a mecseki uránkincs hatással van-e a városban élők zenei képességeire, de az is felmerül, hogy esetleg létezhet egy közös zenei ős, egy géngazda, egy szoknyapecér olasz utazó, aki az országban jártában-keltében alaposan széthullatta magvait, s így akár az is előfordulhat, hogy az összes sikeres pécsi zenész ennek az egyetlen ősnek a leszármazottja. Mindeközben Szabó Simon önmagát sem kíméli: miközben az újabb és újabb hipotéziseknek jár utána, a saját testét is a tudomány szolgálatába állítja, és maratoni zenehallgatásnak teszi ki magát, orvosa pedig folyamatosan monitorozza, milyen hatással van a szervezetére a pécsi pop-rock.
Ne tévesszen meg ugyanakkor senkit a dokumentumfilm megnevezés. A rendező Lévai Balázs addig tágítja ki a műfaj határait, ameddig csak lehet. A dokumentumfilmnek hirdetett filmben valóban vannak dokuelemek is, de emellett ugyanúgy áldokumentumfilmnek, mockumentarynak is elmenne, vagy úgynevezett docu-fikciónak, de igazából teljesen fikciós őrületnek is. Ez a hibrid formaiság emellett a filmidő előre haladtával folyamatosan változik: míg a film elején még egészen realisztikus közegben mozgunk, és csak fel-felvillannak a kerettörténet fikciós elemei az alapvetően dokumentumfilmes megoldások között, addig a film végének közeledtével egyre egyértelműbben elköszönünk a valóságtól. Ez kissé erőltetettnek, vagy akár kínosnak is hangozhat, de valamilyen érthetetlen zsonglőrtrükkel a film eléri, hogy ez a furcsa koncepció működjön, és még az sem irritáló, mi több, egészen szórakoztató, amikor teljesen elszabadul az ménes, és a film átvált féktelen marháskodásba, sírrablással, némi torzított gitárral meg hiphoppal aláfestve.
Persze az is használ a dolognak, hogy Lévainak ez a terepe, ezt csinálta a Dob+Basszusban, meg azóta néhány zenés dokumentumfilmben. Így aztán van fogalma arról, hogy hogyan lehet egy csapat zenészt úgy mozgatni, megmutatni, hogy abból valami hangulatos, humoros, laza és szórakoztató süljön ki megfűszerezve azzal az insider-érzéssel – miszerint mi most bepillantunk ezekbe az egyébként nem hozzáférhető körökbe –, ami ezt a műfajt olyan vonzóvá teszi. Szerencséje van azzal is, hogy ezek itt tényleg befutott zenészek, amivel persze lehet ízlésbeli problémája bárkinek – mindannyian ismerünk olyanokat, akik szerint a népszerű az óhatatlanul gagyi is, amit csak a plebs hallgat – így a film erősen slágeres zenei aláfestéséhez jócskán volt miből válogatni. Értelemszerűen a felvonultatott zenészek dalai szólnak, ennek hatására pedig gyakorlatilag instant fesztiválhangulatba kerül a néző.
Szabó Simon a film körüli kommunikáció alapján jó ideje kitörni vágyik a tuskó, benga bugris skatulyájából, amibe színészkarrierje kezdete óta zárva van, és bár konkrétan ezt azért nem sikerül véghez vinnie, alapvetően szórakoztató, amit csinál. Pedig nem egyszerű feladat úgy játszania, hogy alapvetően saját magát alakítja, figurája sztereotipikus vonásait üdítően lecsendesítve, miközben azért vannak kitalált elemei is a karakterének, és végig ő van a frontvonalban, neki kell a zenészekből is kihozni a hangulatot, de különösebb erőlködés nélkül megugrotta a feladatot, és a film poénfaktorának java is belőle fakad. Sok múlt Szabó Simon jelenlétén, és bár a Pécsi szál könnyedén átcsúszhatott volna Szabó Simon-magánszámba, de ehelyett az egyensúly a főhős egyre őrültebb akciói és a zenészek alapvetően szimpatikus, természetes jelenléte között maradt meg végig. Nem mondom, hogy nem rezeg néhol a léc, és az is bőven benne van a pakliban, hogy ez a hibrid műfaj és az ebből fakadó szokatlan történetvezetés, megoldások, humor és végkifejlet sokaknál leverheti a biztosítékot. De az is ugyanígy benne van, hogy a nézőt viszi magával a film sodrása, humora, és az örömzenére emlékeztető nagyfokú szabadsága – amely szabadságba sok kiszámíthatatlan ökörködés belefér, és ami ilyen formán kétségtelenül szokatlan lehet. De ha a szokatlan nem férne össze a zenével, akkor nem létezne free jazz sem.
Pécsi szál – magyar, zenés fikciós dokumentumfilm, 73 perc – értékelés: 7/10
Kiemelt kép: PÉCSI SZÁL / Polhodzik Ádám
