Mi a konkrét feladata?
Az volt az első feladatom, hogy kitaláltam egy víziót, amely mögé a tagság is szívesen beállt, mert érvényesnek tartják. Abból indultam ki, hogy ha a közönség nem jön be a koncertre, akkor először a saját házunk táján kell körülnéznünk, minden rendben van-e. A XXI. századi hallgatóság ingerküszöbe sokkal magasabb, mint a húsz-harminc évvel ezelőttié volt. Erre a kihívásra kell választ adni. Van egy irányzat, amely úgy próbál közönségbarát lenni, hogy kitágítja a hagyományos klasszikus zenei repertoárt, és kicsit elmegy a könnyedebb világba. Mert azt szeretik az emberek. Filmzenéket játszanak, crossover koncerteket adnak. A Berlini Filharmonikusok például nemrég Tom és Jerry-zenéket adtak elő, de arra is emlékszünk, amikor a Londoni Filharmonikusok úgy vették föl a Beethoven-szimfóniákat, hogy egy dob szólt alattuk, és tízszer annyit adtak el a lemezből, mint a „normális” Beethoven-szimfóniákból. Tény, hogy amint elkezdünk a széles rétegek nyelvén beszélni, sokkal több embert érünk el, de én ennek nem vagyok híve, mert közben elveszítjük a zene által működtetett legmélyebb lelki mechanizmusokat. Azt gondolom, a hagyományos repertoár műveiben igenis vannak még kiaknázatlan élményelemek, és ha azokat a közönség elé tárjuk, bőven elérjük a mostani ingerküszöböt.
Az én szerepem olyan, mint egy edzőé, aki felvállalja annak a felelősségét, hogy milyen módon lehet megnyerni a bajnokságot, és igyekszik ezt átadni. De nem én megyek a pályára, hanem a zenekar tagjai, és az előadásért a csapatkapitány, Tfirst Péter koncertmester felel. Kizárólag az ő vezetésével fellépő muzsikusok tudják a gólokat berúgni, nekem ebben már semmilyen szerepem nincs. Csak visszajelzést adok egy koncert után, hogy mi volt sikeres és min érdemes még javítani.
Mit kell a zenekarnak másként tennie, mint eddig?
A koncepció lényege: minden művet analitikusan szétszedünk, megértünk és úgy dolgozunk fel, hogy a közönséget a lehető legnagyobb élményzuhatag érje, egyetlen olyan elem se hiányozzon az előadásból, ami a műben rejlik. Ha ez megvalósul, és a közönség már immunis lesz rá, akkor majd elgondolkodunk, lépjünk-e a crossover felé, de meggyőződésem, hogy ez az idő soha nem fog eljönni.
Sokszor az az érzésem, hogy maguk a muzsikusok sem élvezik a játékot. Mintha kardot nyeltek volna, nem látom rajtuk, hogy igazán átjárja, megmozgatja őket a zene. Pedig a közönségnek nagy élmény, ha a művész szenvedélyes, bele is mozdul az előadásába. Ez a szempont is szerepel az új koncepciójukban?
Ez az előadás legfontosabb eleme. Minden előadóművész másként processzálja magában azt a folyamatot, hogy látja a gombócokat a kottában, és azok megszólalnak a hangszerén. Egy koncert akkor élvezetes, ha ezek a legmélyebbről jövő egyéni megélések egymást erősítik, de sajnos vannak olyan tényezők, amelyek ellene hatnak. Amikor beülünk egy kamarazenekarba, a csellószólamban két négyzetméteren hárman vagyunk. Mutasson nekem még egy munkahelyet, ahol két négyzetméteren belül dolgozik együtt három ember éveken keresztül! Sőt az LFKZ-ban sokan évtizedeken keresztül! Csak az tudja, aki csinálja, hogy mennyire nehéz ilyen szoros testközelben együtt munkálkodni, együtt rezdülni a másikkal. Szóval, megértem, ha az emberek néhány év alatt falat húznak maguk köré. A Liszt Ferenc Kamarazenekarban is folyamatos és nagyon tudatos munka kell ahhoz, hogy ez a fal ne épüljön föl, vagy ha van, omoljon le. Ha „magának” zenél mindenki, akármilyen magas szinten is, csak összetalálkozik az egyes művészek alkotói és előadói energiája, de ha egymást erősítve kommunikál is egyikük a másikukkal, ezek az energiák megsokszorozódnak. Na, akkor robban föl a ház! Ez az, ami a közönséget már nem hagyja lelkileg érintetlenül, bevonódik, „a művész tenyeréből eszik”.
De hogyan lehet ezt elérni?
Nagyon tudatos szakmai munkával és egyéni személyiségformálással. Tizenhét érzékeny ember legbelső lelki rezdüléseit kell összehangolni és közösen kimutatni. Kevés olyan produkció van, ahol ez működik. Az LFKZ-ban most erre a vágányra álltunk rá. Ahhoz, hogy célba érjünk, természetesen elengedhetetlen a magabiztos, fölényes műismeret. A kotta csak tájékoztató jellegű lehet, kívülről kell tudni a saját szólamokat, de a többit is. Ez adja meg a szabadságot ahhoz, hogy kizárólag az előadásba tehessük az energiát. Így születnek az előadó és a befogadó számára is fantasztikus élmények. De nem szabad türelmetlennek lenni, ez nem megy egyik napról a másikra. 2019 a megalapozás éve lesz.
Egy interjúban azt mondta, tárgyalnak a kormánnyal a zenekar támogatásáról. Hol tartanak?
A zenekar teljes finanszírozási hátterét újra kell gondolni. Nyilvánvaló, hogy évi negyvenhat millió forint semmire sem elég, de évek óta ennyi volt a zenekar támogatása. Tizenhét tagunk van, viszont a koncerteken átlagban – a kisegítőkkel együtt – huszonöten vagyunk a színpadon. (Csak, hogy érzékeljük az arányokat: a Fesztiválzenekar koncertjein átlagosan kétszer annyi művész lép fel, mint nálunk, miközben a két együttes állami támogatása közötti különbség huszonhatszoros.) A zenészek eddig is kénytelenek voltak mindenféle haknit vállalni, hogy meg tudjanak élni, ami óhatatlanul egyet jelentett az LFKZ színvonalának folyamatos csökkenésével. Van egy majdnem hat négyzetméteres irodánk (ami egyben kottatár is), és egyetlen szervezőnk sincs, aki meg lenne fizetve. Megkérdeztem a kulturális kormányzattól, érdemes-e beadnunk egy anyagot, amiben leírjuk a víziónkat és mellé tesszük a kiszámolt, szükséges összegeket. Kaptam rá bátorítást – például a támogatásunkat 2019-ben felemelték hetvenmillióra, ami ugyan nem jelent megoldást, de egyértelmű és fontos jelzés –, elkészítettem ezt az anyagot, bemutattam, hogy ha szeretnénk az együttest visszavezetni oda, ahol volt, annak financiális oldalról mi a módja. A zenekarral abban állapodtunk meg, hogy elvégezzük a dolgunkat, a kulturális kormányzat pedig eldönti, szeretné-e támogatni az elképzelésünket vagy nem.
Mi lesz akkor, ha a kormány nemet mond?
Akkor föl kell oszlatni a zenekart. Nagyon fogjuk sajnálni, de tudomásul vesszük. Sokan gondolják úgy, hogy a tehetségük okán jár nekik a támogatás. Nem értek egyet velük. Semmi nem jár. Magyarországon annyi tehetség van, hogy ha mindenkinek járna, akkor semmi másra nem jutna pénz, csak az ő finanszírozásukra. Vannak szempontok, amiket nekünk előadóművészeknek, zenészeknek, szervezőknek is meg kell értenünk.
A Liszt Ferenc Kamarazenekar egy hatvanéves márka, a valaha volt legsikeresebb magyar zenekar. Ezt nem szabadna veszni hagyni.
Ha kulturális kormányzat lennék, ezt a brandet én sem engedném el. De nem vagyok kulturális kormányzat, csak annyit tehetek igazgatóként, hogy bemutatom a víziómat, és végzem a munkámat. A klasszikus zenei közegbe nagyon nehéz bevennie magát egy zenekarnak, de onnan kikopni is tovább tart. A Fesztiválzenekar tizenöt év alatt lett az, ami, ennyi idő alatt került a világ élvonalába, a Liszt Kamarazenekar pedig már ott volt, és négy-öt év alatt visszavihető. Még ma is sokat jelent a nevünk, garancia a minőségre – nem véletlen, hogy az idén Martha Argerich két turnéra is felkért minket. Azt javasoltam, ha nem kapunk a normális működéshez megfelelő mértékű támogatást, akkor azt ne költsük el, adjuk vissza, mert lehet, hogy egy kvartettnek pont megoldást jelent, hiszen négy ember meg tud élni belőle. Nekünk hetvenmillió forint, de a duplája is csak a földbe fúródáshoz elég – ami a Liszt Ferenc Kamarazenekar név további erodálásához vezet –, nagyságrendi különbségről van szó. Nálam jobban senki nem szeretné, hogy ez a hatvanéves brand a világ legfényesebben csillogó brandje legyen, de ha másképp döntenek, elfogadom, nem fogok ellene tüntetést szervezni.
A kulturális kormányzatban van, aki lobbizik a zenekarért?
Nincs. Megtettük a dolgunkat, világos, érthető anyagot írtam, hogy a kulturális kormányzat lássa: ha adófizetői pénzt tesznek ebbe a projektbe, annak mi lesz az eredménye. Ott van mindenkinek az asztalán, aki szerepet játszik a döntésekben. Nem gondolom, hogy valakinek külön hangoskodnia kellene.
Én sem hangoskodásra gondolok, hanem arra, hogy hasznos lenne, ha a szűk döntéshozói körben valaki letenné a voksát a zenekar megmaradása mellett. Nem biztos, hogy önmagában elég az, amit a döntnökök elé tárt.
Egyrészt tudom, hogy a kulturális kormányzat szeretné, hogy a zenekar működjön. Másrészt a Kaposfest kapcsán nagyon jó a tapasztalatom. Vissza-visszahallom a keringő hírt, miszerint cimboráim vannak a kormányban, beleértve a miniszterelnököt is, de az a helyzet, hogy nincsenek. Egyetlen beszélgetésem volt a miniszterelnökkel és a feleségével 2012-ben. Egy parlamenti fogadáson találkoztunk, ahol rajtam kívül rengeteg művész és tudós jelent meg. Elmondtam, hogy milyen értéket képvisel a Kaposfest, és egyenesen rákérdeztem, hogy a fesztivál tartozhat-e azok közé, akik kapnak pénzt a működésre, mert másként nem tudunk fennmaradni. Mire a miniszterelnök azt felelte: mit támogatnánk, ha nem ezt? És most a tizedik Kaposfestre készülünk. Annyi történt, hogy röviden bemutattam a fesztivál jelentőségét, ami után a döntéshozó mérlegelt, és döntött. Most is csak azt éreztem feladatomnak, hogy döntési helyzetbe hozzam azokat, akik meghatározzák a kulturális élet prioritásait. Bízom abban, hogy továbbra is lesz Liszt Ferenc Kamarazenekar, de ha nem kapunk támogatást, megköszönjük az eddigieket, és megértjük, hogy most más a prioritás.
A Liszt Ferenc Kamarazenekar számára is megszűnt a tao. Gondoltak arra, hogy a saját közönségüktől kérjenek támogatást, úgy, ahogy például néhány taovesztes színházi formáció teszi?
Mi sokfős társaság vagyunk, és nem a zárt magyar nyelvi közegben, hanem a világversenyben veszünk részt, ezért meg kell fizetni a világszínvonalú muzsikusainkat, hogy ne menjenek el máshová. Meg kell tudnunk fizetni a világklasszis szólistákat is, akik egy este elkérik egy kisebb színházi formáció éves költségvetésének a felét. Nem lehet összevetni a kettőt, mert az egyik alma, a másik körte. A tao kezelendő kérdés volt, mert elképesztő pénzeket loptak ki a rendszerből. Bárki, egy „sehonnai bitang ember” is megtehette. Ha úgy döntött, hogy taohuszár lesz, százmilliókat kereshetett fél év alatt. Látom, hogy most sok szempontból nehéz lesz a helyzet, de azt is látni kell, hogy a kulturális életben a könyvkiadáson kívül sehol nem történt meg a rendszerváltás. Teljesen természetes, hogy egy átlagos könyv négy-öt ezer forintba kerül, de a Müpába be lehet menni ezerötszáz forintos jeggyel. Ez irreális. Miközben a világon egyetlen kétmilliós városban sem tartanak fenn állami pénzből annyi szimfonikus zenekart, annyi kőszínházat, mint Budapesten. Ha a Zeneakadémiát azzal a jegyárral tudnánk működtetni, amivel Nyugaton működtetnek egy ilyen intézményt, nem mondom, hogy nem szorulna állami támogatásra, mert ez a színvonalú kultúra sehol nem él meg támogatás nélkül, de nem lenne szüksége ekkora állami dotációra. A koncertek és a színházak esetében nem érvényesülnek a piaci szempontok, ami nem mindig baj, de azért egy kicsit közelíteni kéne hozzá. Jelenleg az állam beleteszi az adófizetők pénzét a jegyárakba, támogatja a kultúrát és a kultúrafogyasztókat – világszínvonalú produkciókkal is – a magyar pénztárcák számára elérhető, de a piacon egyáltalán nem érvényes áron.
Ön kulturális rendszerváltóként mit tenne?
A zenei életben résztvevőknek hangsúlyosan jelezném: aki erre a pályára megy, az mostantól vegye tudomásul, hogy a világ legjobb képzési rendszerében részt venni azt jelenti, hogy zenei világútlevelet kap. Ilyen háromszintű, komplex képzés sehol másutt nincs. Már az alsófokú oktatásban megismerkednek a diákok a szolfézzsal, az összhangzattannal, a zenei környezettel, középfokon egy másik főtárgytanártól kapnak még magasabb szintű oktatást, mellette elméleti képzést is, a Zeneakadémián pedig egy harmadik főtárgytanár akadémikus szinten foglakozik a növendékekkel. Mindezek mellé kamarazenei és szimfonikus zenekari képzést is kapnak. Ezt a Kodályék által kialakított rendszert egyetlen más állam sem finanszírozza. Hála istennek, nálunk megmaradt. De van egy nagy baj: a hallgatókban nem tudatosítják, hogy a tízmilliós Magyarországon ennyi muzsikus nem tud megélni a zenélésből. Minden évben több száz egyetemi szinten képzett, diplomás zenészt bocsátunk ki, ennyi tehetséget nem tud felszívni a hazai piac. Viszont ezek az emberek bárhol megállják a helyüket, úgyhogy nagy a világ, tessék menni! Azt szoktam mondani: ha a Bolyki Brothersszel egy évben egy fellépésünk volt Sanghajban, ahol másfélszer annyian laknak, mint Magyarországon, akkor itt miért kellene két koncertünknek lennie?
Mint hallgató nem szeretnék és nem is tudnék Sanghajba menni egy Liszt Ferenc Kamarazenekar-koncertért.
Jogos elvárás, hogy itthon is elérhetőek legyenek a legjobbjaink, ezért azt csinálnám, hogy a mostanihoz hasonló módon támogatnám néhány élvonalbeli zenekar húzós jegyárait, a többi produkció pedig jegyár és helyszínek tekintetében is piacibb módon működne. Lennének olcsóbban elérhető, középszintű zenekaraink, amelyek kielégítik az általános kultúraigényt. De tegyük hozzá, hogy ők is magasabb színvonalon játszanak, mint sok ország legjobb zenekara! Egyáltalán nem rossz együttesek, csak nem a világ legjobb muzsikusaiból állnak, mert sajnos nem tudjuk őket megfizetni. Számos megyeszékhelynek is van saját zenekara, egymástól nem nagy távolságokra, ami fantasztikus dolog, de félek, egyszer eljön az az idő, amikor azt mondja valaki: képtelenség eltartani ennyi zenekart. Hallom, amikor a kollégák elmondják, hogy még több pénz kell a szimfonikus zenekarokra, és ezt támogatom is. Azt is látom, hogy aki ügyes, ki is tudja magának lobbizni – de azt nem látom, hogy mindenki felelősen gondolkodna a saját jövőjéről. Holott a zenei szervezetekkel karöltve most kéne kidolgozni a B tervet, amikor még bőség van. Most aranykorban vagyunk, Magyarországon még soha nem fordítottak ennyi pénzt kultúrára, de akár gazdasági, akár más okból bármikor bekövetkezhet, hogy megszűnik ez a kegyelmi állapot. Én erre már most felkészülnék. Már most azt mondanám, hogy legyen egy bizonyos szisztéma alapján kidolgozott létszámstop, és közben a zenekarok kezdjék el kidolgozni az összeolvadás módját. De persze ez csak egy vélemény.
