Több mint hét évtizeddel a háború után is akadnak még feltárásra váró történetek bőven, az egyikről most készült dokumentumfilm A brigád – a vajdasági magyar Petőfi-brigád története címmel. Lavro Ferenc és Lavro-Gazdag Olga 50 perces filmje több szempontból is nehéz témát választott: egyrészt hiába halott Tito lassan negyven éve, és hiába régóta nincs már Jugoszlávia sem, a partizánok tettei a mai napig kibeszéletlenek maradtak, sőt, még az idén is képes volt a téma nemzetközi feszültséget kelteni. Februárban ugyanis vezető olasz politikusok (Antonio Tajani, az Európai Parlament elnöke és Matteo Salvini belügyminiszter) koszorúztak az olasz-szlovén határ közelében lévő Basovizzában, ahol olaszok tömegeit ölték meg a jugoszláv kommunista partizánok, és ugyan a botrány a politikusok provokatív kijelentései miatt tört ki, a téma érezhetően indulatokat vált ki minden érintett oldalon. Igaz ez a délvidéki magyarokkal szemben elkövetett háborús bűncselekményekre is, melyekről a szerbek egészen a közelmúltig beszélni sem voltak hajlandók, és ugyan a szerb parlament 2013-ban elfogadott egy, a délvidéki magyarok ellen elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot, akad még kibeszélni való bőven.
A téma filmes szemmel sem könnyű, hiszen minimális film- vagy képanyag maradt csak fenn a Petőfi-brigádról, túlélők és szemtanúk is alig vannak már, ezért az alkotók archív felvételekre és képillusztrációkra voltak rászorulva, illetve történészekre. A film tehát leginkább beszélő fejek és archív fotók, illetve animációs betétek összessége, de tökéletesen alkalmas arra, hogy a legfontosabb kérdésekre választ adjon.
De miről is van szó pontosan? A trianoni békeszerződéssel Jugoszláviához kerülő Délvidéket 1941-ben Magyarország visszafoglalta (miután a németek térdre kényszerítették Jugoszláviát), a magyar honvédség pedig 1942 januárjában az újvidéki vérengzéssel elérte, hogy a partizánok találjanak indokot a délvidéki magyarság terrorizálására. Könnyen lehet, hogy enélkül is sor került volna megtorlásokra, tény azonban az, hogy a Délvidéken először magyar katonák gyilkoltak meg tömegesen (elsősorban szerb és zsidó) civileket, és amikor 1944-45-ben a jugoszlávokon volt a sor, akkor a kollektív bűnösség elvére hivatkozva (mintegy válaszként) etnikai tisztogatásokba kezdtek. A brutális tömeggyilkosságokon, munkatáborok felállításán, vagyonelkobzásokon kívül a megtorlás része lehetett a Petőfi-brigád felállítása is.
A brigádot hivatalosan azért hozták létre, hogy legyen egy magyar nemzetiségű alakulat is, amely a jugoszláv partizánokkal vállvetve küzdhet a fasizmus ellen. A Petőfi-brigádnak nevezett, legfeljebb ezerötszáz fős alakulat alig pár hónapig működött, ám a szocialista Jugoszláviában hősöknek kijáró tisztelettel köszöntötték a veteránokat, és rendszeresek voltak a megemlékezések a nácik ellen harcoló magyar kommunistákról. Pedig a valóság ennél sokkal kegyetlenebb volt: a Petőfi-brigádba besorozott, főként szegény sorsú parasztok és munkások sokkal inkább áldozatok voltak, nem pedig szabad akaratukból csatlakoztak a harchoz.
Arra, hogy pontosan milyen céllal alakították meg a Petőfi-brigádot, nincsenek egyértelmű bizonyítékok, az viszont biztos, hogy praktikus, harcászati szempontok semmiképpen sem indokolhatták a létezését. A brigádot ugyanis tapasztalatlan, rendes kiképzést sem kapó fiatalok alkották, akiket felszerelés, egyenruha, sőt, nem egyszer fegyver nélkül küldtek a frontra, ahol a Wehrmachttal szemben kellett volna helytállniuk. Az alakulatban harcoló délvidéki magyarok több okból is csatlakoztak a brigádhoz: van olyan megszólaló veterán, aki azt mondja, azért, hogy megmutassák, nem ellenségei a szerbeknek; másoknak földet ígértek a partizánok, sokan pedig a megtorlásoktól való félelmükben csatlakoztak. A meggyőződéses kommunisták tehát kisebbségben voltak, bár a brigádba belépve mindenki megkapta a politikai oktatást, melyre a visszaemlékezők szerint fogékonyak is voltak, hiszen „mind proli volt, azaz szegénymunkásság”. Ehhez jött, hogy Topolyán (ahonnét a belépők nagyobb részét toborozták) hagyományosan erős baloldali érzelmű ipari munkásság is volt.
Annak ellenére, hogy a Petőfi-brigád nyilvánvalóan nem volt alkalmas rendes harci feladatokra, 1945 márciusában mégis bevetették a szlavóniai fronton, ahol Bolmán községnél kellett volna megakadályoznia az utolsó délkeleti offenzívájukat indító németeket abban, hogy átkeljenek a Dráván. „Elég ügyetlenek voltunk” – foglalta össze az egyik visszaemlékező az eseményeket. A tűzkeresztségen ott áteső alakulat súlyos veszteségeket szenvedett, és ez volt az az áldozat, amelyre szükség volt ahhoz, hogy „vérrel mossák le” a magyarok délvidéki bűneit. A film legérdekesebb részei egyértelműen a brigád parancsnoka, Kiss Ferenc halálával kapcsolatos visszaemlékezések: a hivatalos verzió szerint német „orvlövész” áldozatául esett Kiss nemcsak, hogy nagyjából magát emelte századosi rangra, de valójában egy szovjet típusú komisszár volt, aki a Vörös Hadseregtől eltanult módszerekkel, agyonlövéssel fenyegetve kényszerítette embereit a sokkal jobban felfegyverzett, harcedzett német katonák elleni helytállásra, gyakorlatilag a „golyófogó” szerepére kárhoztatva őket. Aztán az egyik megszólaló (a veszprémi színház azóta elhunyt színésze, Tóth Loon) elmondja, hogy a Petőfi-brigádban szolgáló nagyapja egyszer elmesélte neki: két társával együtt ők lőtték agyon az őket a biztos halálba küldő parancsnokot. Kissék „ugyanazt csinálták, mint az oroszok egymással: lelőni mindenkit, mint a kutyát, aki megfordul, holott nem adtál nekik fegyvert, ruhát, semmit. Ezek nem hősök” – mondta Tóth a brigád vezetőiről.
Mégis, ha lehet ilyet mondani, az áldozatok nem voltak hiábavalók: a megszólaltatott szakértők szerint a Petőfi-brigád is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a háború utáni magyarellenes atrocitások nem folytatódtak tovább, pedig voltak tervek a vajdasági magyarság tömeges kitelepítésére is. A jugoszláviai magyar kisebbségnek nem volt sok választása a háború után, asszisztálnia kellett a történelemhamisításhoz, és a Petőfi-brigád legendájához. Csak Tito halála után indulhatott meg a párbeszéd és a kutatás a brigád valódi történetéről, és most már ki lehet mondani azt is, hogy az ott szolgálók nagy része valóban hős volt, parancsnokaik között viszont szimpla gyilkosokat is találunk. Ami pedig külön jó hír, az az, hogy a filmet meghívták a legnevesebb szerbiai dokumentumfilm- és rövidfilmfesztiválra, pedig az országban a partizánterror még mindig inkább tabu.
A „Brigád” című film március 10-én, 21:35-től látható a Duna World műsorán, utána pedig hét napig a Médiaklikken.
