Bár az idei Oscar-jelöléseket inkább a slágertémák árnyékolták be, mint hogy van-e ott keresnivalója netflixes filmnek, miért nincsenek női rendezők, és hogy mit keres a legjobb filmek mezőnyében mondjuk a Fekete párduc. Ezek mellett némiképp elsikkadt, hogy más területen a Filmakadémia azért húzott meglepőeket, sőt, törekedett is a sokféleség mutatására: nem sűrűn fordul elő ugyanis, hogy a legjobb rendezőnek ítélt díjra jelölt ötből három is külföldi. Most pedig a mexikói Alfonso Cuarón, a görög Jorgosz Lanthimosz és a lengyel Pawel Pawlikowski is ott van a jelöltek között, sőt, előző kettő készítette az idei díjátadó legtöbb díjra jelölt filmjeit. A harmadik, Pawlikowski pedig duplázhat, hiszen négy éve már elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó díjat az Idával, most pedig a Hidegháborúval nemcsak ismételhet, de a rendezőknek fenntartott kategóriában is izgulhat. (A filmről itt olvasható a kritikánk.)
Negyven év után tért haza, hogy megtalálja a saját hangját
A három rendező közül Cuarón és Lanthimosz életpályája nagyjából egy irányba, a szülőföldtől az angolszász központok felé halad, ami még úgy is igaz, hogy előbbi Mexikóban forgatta le karrierje eddigi legfontosabb filmjét, Pawlikowski útja azonban sokkal regényesebb. Sőt, a lengyel rendező nemcsak idősebb riválisainál, de nyugodtan nevezhető kakukktojásnak is a mezőnyben, miközben a filmjei markánsan és kompromisszummentesen idézik fel az ötvenes-hatvanas évek művészfilmes aranykorát. Számunkra pedig Pawlikowski már csak azért is érdekes lehet, amiért kelet-európaiként képes olyan érzéseket megfogalmazni illetve emberi sorsokat bemutatni, amire csak olyasvalaki lehet képes, aki itt él vagy itt élt. Pedig ő az élete nagyobbik részét nem is odahaza élte le, de ez a jelek szerint csak még jobban megerősítette benne ezt a kötődést.
Pawel Pawlikowski ugyan Varsóban született 1957-ben, de 14 éves korában anyjával Angliába emigráltak, ő pedig Oxfordban járt egyetemre, és nagyon sokáig semmi jele nem volt annak, hogy egyszer majd világszerte ünnepelt filmrendező válik belőle. Nem járt filmes iskolába sem, és már jócskánt elmúlt harminc, amikor dokumentumfilmeket kezdett rendezni, melyekkel szakmai elismeréseket szerzett, és a témáiból ítélve láthatóan akkor is Kelet-Európa foglalkoztatta, nevezetesen Oroszország és a délszláv háború. Az átmenet a fikciós film világába sem ment olyan könnyen, első rendezése, a Stringer nem is kapott széles körű forgalmazást, így az új évezredig kellett várnia az első komoly játékfilmjére.
Anélkül, hogy le akarnánk szólni Pawlikowski emigrációban készült filmjeit, azért talán nem túlzás, hogy ha nem költözik haza, akkor valószínűleg megreked az európai másodvonalban, tisztességes, de nem túl eredeti zsánerfilmekkel. A Szerelmem nyara, a Titkok Párizsban és Az utolsó menedék is értek el kisebb-nagyobb sikereket, sőt a Szerelmem nyarának egész komoly kultusza is volt, de ezek mégsem említhetők egy lapon eredetiségben és tudatosságban az Idával és a Hidegháborúval. Mintha Pawlikowski – aki élettársa 2006-os halála után pár évre ki is szállt a filmezésből, és inkább a gyerekneveléssel törődött – hazaköltözve találta volna meg az igazi hangját. Ugyan az emigráció témája előtte is foglalkoztatta, de Lengyelországban élve tudott hozzányúlni olyan örök témákhoz, mint a vallás és a be nem teljesülő szerelem, és mindkettőben saját családi tapasztalatai segítették.
Az Ida árva apácája, aki a felnőttkor küszöbén tudja meg, hogy a szülei zsidók voltak, gyakorlatilag maga Pawlikowski, akinek az apai nagyanyjáról derült ez ki (és persze az is, hogy Auschwitzban halt meg). A Hidegháború se veled, se nélküled románcát pedig egyenesen a saját szülei ihlették, ahogy ezt a rendező el is mondta minden interjúban. Azok kedvéért, akik még nem látták a filmet, de szeretnék, nem megyünk bele a hasonlóságokba/különbségekbe, a szülők sztorija magában is lebilincselő.
A szülők se együtt, se egymás nélkül nem tudtak élni
A rendező édesapja, Wiktor orvosnak tanult, amikor 1948-ban megismerte a balett-táncosként próbálkozó Zulát (a neveket a filmben is megtartotta), aki tizenévesen lelépett a jómódú családjától (később angol irodalmat tanított). „Apám magas, rejtélyes, jóképű fickó volt, mint Gregory Peck. Anyám pedig szőke volt, forrófejű, tele energiával és hangulatingadozásokkal” – mesélte Pawlikowski a New Yorkernek, a Voxnak pedig régimódi férfinak írta le apját, aki szerint a nőnek kell igazodnia hozzá, amire az anyja egyáltalán nem volt képes. A kapcsolatuk első tíz évében számtalanszor szétmentek, majd újra összejöttek, végül megszületett egyetlen gyerekük, a későbbi rendező. „Egy kis lakásban éltünk hárman, mint akkoriban annyian Varsóban. Ez nem segített, pláne egy gyerekkel. Két kis szoba volt, meg egy konyha. Rengeteget veszekedtek, rengeteget ittak, és hiába volt mindkettő kulturált, tanult ember, néha kifejezetten kemény jelenetek voltak, fizikai erőszakkal, ami elég nyugtalanító volt” – folytatta. ‘68-ban aztán elváltak: az apa politikai okokból disszidált, az anya pedig hozzáment egy angol férfihez, végül az akkor 14 éves Pawellel három évvel később Londonba mentek, eredetileg csak egy szakmai útra, de végül ők is kint maradtak.
A szülők Németországban újra egymásra találtak, mindketten elváltak az új párjuktól és ismét összeházasodtak, de még ott is voltak veszekedések, az anyjának viszonya is volt egy jóval fiatalabb férfival. „Végül annyit cserélődött körülöttük minden, hogy mindkettejüknek csak a másik maradt támaszként” – mondta Pawlikowski. „Együtt éltek Münchenben, túl fáradtak voltak már a veszekedéshez, mindketten nagyon betegen. A végére egy botorkáló öreg pár lettek, akik tényleg nagyon szerették egymást, kéz a kézben. Gyengéd és megható lett a viszonyuk.” Csakhogy addigra Zula háta teljesen tönkrement: balerinaként gerincferdülése lett, amellyel nem törődött, majd három elrontott műtét után már csak morfiummal tudott élni, az apa pedig sokat dohányzott és ivott, és túl volt három infarktuson.
A sok szenvedés miatt 1989-ben úgy döntöttek, együtt vetnek véget az életüknek, relatíve fiatalon, 67 illetve 57 évesen, pár hónappal a rendszerváltás előtt. Bár Pawlikowski tisztában van vele, hogy ez nem egy ideális szerelem, hanem az idő nagy részében inkább egy rossz házasság volt, kezdettől fogva tudta, hogy meg akarja filmesíteni, bár ezen maguk a szülők lepődtek volna meg a legjobban: „Úgy haltak meg, hogy engem egy mihaszna anarchistának hittek” – mondta a Varietynek.
Igazi kelet-európai sorsok
Persze ez a lehetetlen szerelem csak egy alkotóeleme a Hidegháborúnak, melynek a történelmi-politikai háttere legalább ennyire fontos. Pláne, hogy a Rómeó és Júlia óta tudjuk, a be nem teljesült szerelem mennyire jó téma, a Casablanca óta pedig azzal is tisztában van a világ, mennyire hatásos, ha a történelem kavar bele egy tökéletesnek hitt szerelembe. Ehhez a témához ráadásul a magyar filmgyártás is hozzátette a magáét, leginkább Szabó István Szerelmesfilmjével, amely a háború, a holokauszt, a Rákosi-korszak és 1956 négyszögében meséli el Jancsi (Bálint András) és Kata (Halász Judit) történetét, akiket elszakít egymástól a zaklatott magyar történelem: Kata családjával disszidál, Jancsiék maradnak, és hiába próbálkoznak később feleleveníteni a viszonyt, bele kell törődniük, hogy ebben a világban nem lehet köztük több levelezésnél. A Hidegháború főhősei viszont erre nem képesek.
Szintén fontos elem az emigráció, mely a lengyel sorsokban hangsúlyozottabban volt jelen a magyarnál, a filmrendezők esetében pedig önálló kategóriaként is beszélhetünk a lengyel emigránsokról, akik közül többen is Pawlikowskiéhoz hasonló kacskaringós életúttal rendelkeznek. A Dunszt cikke fel is sorol pár ilyet: Roman Polański, Jerzy Skolimowski, Andrzej Żuławski és Zbygniew Rybczyński életművének kisebb-nagyobb része is nyugaton született a kommunizmus idején, közülük aztán van, aki kint maradt, és van, aki hazatért. Egyáltalán nem csak forgatókönyvírói lelemény tehát az ide-oda költöző lengyelek víziója a filmben.
Pawlikowski aztán keresett a film kedvéért még egy összekötő kapcsot: ez volt a zene, mely kedvéért Wiktorból zenészt, Zulából énekesnőt csinált. A zenének ráadásul egyébként is fontos szerepe van: megmutatja a sztálinista rezsim viszonyát a népzenéhez, melyből szimpla folklórgiccset kreálnak, miközben Wiktort inkább az akkor még tiltott jazz foglalkoztatja, nyugaton viszont lengyel népzenei elemeket rejt el a jazz-szerzeményeiben. Sőt, a rendező szerint a zene legalább annyira fontos ebben a filmben, mint a párbeszédek: „A zene a szín ebben a fekete-fehér filmben.”
Aki érti, érti, aki nem, lemarad
Vannak aztán olyan megoldások, melyekkel Pawlikowski nagyon is kilóg a jelenlegi filmes mezőnyből. Az egyik az, hogy miközben ma tényleg alig találni filmet, amit nem húznak legalább két óráig, a lengyel rendező utóbbi két filmjének játékideje egyaránt másfél óra alatt marad, noha – különösen a Hidegháború esetében – a cselekmény van olyan sűrű, hogy abból egy dupla ilyen hosszú film se lenne elképzelhetetlen. Ugyancsak átvette saját megoldásait az Idából: ezt a filmet is fekete-fehérben forgatta le (noha „fél napig” fontolgatta a szovjet filmeket idéző kifakult Technicolort, de azt erőltetettnek érezte), leginkább azért, mert – ahogy azt a Guardiannek mondta – így emlékezett arra a korra.
Egy másik, most már védjegyszerűnek is nevezhető megoldása az akadémiai szabvány (1,37:1) használata, mely a szélesvásznú formátum bevezetése előtt volt egyeduralkodó a mozikban. “Ez a formátum korlátozza a látóteret, és képes arra irányítani a néző tekintetét, ahová szeretnénk, továbbá nem mutat túl sokat, inkább sejteti, mi az, ami a téren kívül maradt” – mondta erről Pawlikowski, aki azért szereti ezt a kisebb teret, mert portrék és páros portrék esetén is ideális, és segít ellenőrizni a rendezőnek, mit mutasson meg. Az egyedien megkomponált, klasszikus fényképeket idéző beállítások Łukasz Żal operatőr számára is hoztak egy Oscar-jelölést.
Ezek mind-mind alátámasztják Pawlikowski különutas filmes mivoltát: nem kapott rendes filmes képzést, jellemzően a saját feje után megy, és a végsőkig ragaszkodik a saját vízióihoz. Az iparos rendezők tobzódása idején egyre inkább egy letűnt világot képvisel ezzel az attitűddel, és nem hajlandó semmilyen engedményt tenni azért, hogy esetleg szélesebb közönséget érjen el. Szándékosan kerüli, hogy a nézőnek segítsen a megidézett kor megértésében: “Én nem akarom külön elmagyarázni. Ez a történelmi pillanat, ezek a szereplők, sok mindent érintünk – ha megérted, jó, ha nem, akkor is megvannak az egyetemes tanulságai a történetnek” – mondta egyszer.
Ugyancsak nem érzi szükségét, hogy mindenáron megértesse a nézővel a szereplők cselekményeit, amikor a Hidegháborúban gyakran éveket ugrunk át, és tíz percet töltünk velük egy adott korban, aztán haladunk is tovább. Pawlikowskit kifejezetten irritálja, amikor életrajzi filmekben minden döntést valami indítóokra vezetnek vissza, amikor az élet szerinte egyáltalán nem direkt okok és következmények láncolata, ezért sok mindent inkább a néző fantáziájára bíz: „A legtöbb ember el tudja képzelni, amit nem mutattunk, és ha elkezdeném azt magyarázni, az egész élményt lefokozná. Ha elkezded megmagyarázni a filmedet, megölöd a költészetet benne, szóval sose magyarázkodj és sose kérj elnézést.”
