2015-ben két elítélt filmbe illő módon szökött meg a New York állambeli Dannemora börtönéből, a hivatalosan Clinton Correctional Facility nevű, különösen veszélyes elítélteket fogva tartó intézményből. Az emberölésért életfogytiglanra ítélt Richard Matt és David Sweat nagyon hasonló módon jutottak ki a cellájukból, ahogy a Tim Robbins alakította Andy Dufresne is tette A remény rabjaiban, de ehhez társult még egy bizarr szerelmi háromszög is: a börtön egyik dolgozója, Joyce “Tilly” Mitchell nemcsak segítette a rabok szökését, de gyaníthatóan mindkettejükkel viszonya is volt. Nem csoda tehát, hogy a történetet tényleg filmre is vitték, de sorozat formájában, hiszen ebben a sztoriban több volt két óránál az alkotók szerint.
Külön érdekessé tette a Showtime projektjét, hogy nemcsak a főszerepekre szerződtettek nagy neveket Patricia Arquette, Benicio del Toro és Paul Dano személyében, de rendezőnek azt a Ben Stillert nyerték meg, akit leginkább olyan vígjátékokból ismerhetünk, mint a Zoolander vagy a Trópusi vihar, elfeledtetve majdnem mindenkivel, hogy az első filmje rendezőként a Nyakunkon az élet volt. Szintén emelte a Szökés Dannemorából fényét, hogy a két író, Brett Johnson és Michael Tolkin közül az előbbi a Mad Men – Reklámőrültekben is dolgozott (közösen pedig a Ray Donovanben). A decemberben bemutatott, nyolc részes sorozat nálunk is látható az HBO jóvoltából.
Az alkotók azt a célt tűzték ki, hogy a lehető legvalóságosabb ábrázolást nyújtsák a történtekről, ám mivel a történet számos szereplője még él, ez eleve kicsit megnehezítette a dolgot, és a sorozat bemutatása után Joyce Mitchell már jelezte is, hogy a sorozatban ábrázoltakkal ellentétben nem volt szex a rabokkal, és különben is Ben Stillernek „a hazudozó kurva anyját”. A rendező azzal védekezett, hogy ők az alapján dolgoztak, amiről a nyomozati anyagok és tanúvallomások fényében azt gondolták, valóban megtörténtek.
Nézőként egyébként sem azért lehet problémás a sorozat, mert kiszínezi vagy esetleg sajátosan interpretálja a valóságot, hiszen ez bizonyos fokig szükségszerű, ha megtörtént eseményt dramatizálnak. Itt viszont gyakorlatilag betekintünk hús-vér emberek hálószobájába: Joyce és a férje, Lyle befuccsolt házasságához, nyomasztó mindennapjaihoz ráadásul két olyan figura társul, akik simán jöhetnének bármelyik Fargo-évadból: szerencsétlenek, topisak, rosszak a fogaik és mindenekelőtt mérhetetlenül ostobák. Csakhogy a Fargóban mégis fiktív karaktereket láthatunk, itt pedig nagyon is létező emberekről van szó, és ugyan Joyce nyilván maga tett azért, hogy ide kerüljön, szerencsétlen Lyle tényleg semmivel nem érdemelte ki, hogy a fél világ azon szórakozzon, mekkora sutyerák. Úgyhogy az a minimum, hogy nézőként is lesz némi lelkiismeret-furdalásunk, miután a legvégén kiírják, hogy Lyle Mitchell ugyanabban a városban él, és várja vissza a feleségét.
Ez persze semmit nem von le a színészek teljesítményéből: a Joyce-t játszó Patricia Arquette nemcsak felszedett jó pár kilót és szinte felismerhetetlenül megváltozott a szerep kedvéért, de tényleg karrierje egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja a kiábrándult, és a raboknál vigaszt kereső műhely-felügyelő szerepében. A Lyle-t alakító Eric Lange is hasonlóan nagyot játszik, mint ahogy a csendes és intelligens Dano és a manipulatív del Toro is hozzák magukat, tényleg felsőfokon lehet csak beszélni a főszereplőkről. Ugyanez már nem mondható el a forgatókönyvírókról, a Szökés Dannemorából ugyanis elég egyenetlen ritmusú sorozat lett, és ezeket a hiányosságokat a remek színészi teljesítmények sem egészen tudják ellensúlyozni.
A sorozat kapásból elég nehezen indul be: nem lehet azt mondani, hogy az első két rész azonnal magával rántaná a nézőt, és az sem feltétlenül indokolt, hogy magára a konkrét szökésre a nyolcrészes sorozat ötödik epizódjában kerüljön sor. Még akkor is fura ez, ha maga a börtönbeli előkészítés tényleg érdekesebb, mint az, ami a konkrét szökés után történik. Mindez leginkább arra vezethető vissza (és ezt elég sok sorozatról el lehet mondani sajnos), hogy túl sok a nyolc rész erre a sztorira, ugyanez sokkal feszesebb és hatásosabb lenne mondjuk öt vagy hat részben. Az sem feltétlenül válik a sorozat javára, hogy ugyan becsületesen elmeséli a sztorit, de a szökés után már inkább csak sodródunk az elkerülhetetlen lezárás felé, amely már jóval kevésbé rendkívüli, mint a szökés és előzményei voltak. Persze az alkotók az alapanyagot mondhatni készen kapták, de nem is törekedtek rá különösebben, hogy ezek a karakterek a börtönrutinon túl is megállják a helyüket. Mintha őket kizárólag ez a része érdekelte volna, ami pedig utána jött, azt gyorsan lezavarják.
Bravúros viszont az a megoldás, ahogy a hatodik részig nem mutatják meg a három főszereplő előéletét, és mire már pont eléggé elkötelezettek vagyunk Matt és Sweat mellett, sőt, Tillyt is sajnáljuk a bugris férje miatt, hirtelen kénytelenek leszünk újra átgondolni ezt az egészet. Stiller rendezése is tökéletes, és az is javára válik a sorozatnak, hogy a rendező a lehető legközelebb akarta hozni a nézőket a tényleges helyszínekhez, és tényleg Dannemorában, a Clinton börtönben és a környező városokban is vették fel a sorozatot. A bevezető részek ráérős tempóját és bizony unalmas részeit leszámítva a Szökés Dannemorából könnyen nézhető, sőt, akár egy-két nap alatt is ledarálható sorozat, de elsősorban Arquette, Dano, del Toro és Lange tényleg kiemelkedő színészi teljesítményei miatt érdemes megnézni, nem pedig a többet ígérő, sokszor statikus sztori miatt.
Szökés Dannemorából (Escape At Dannemora), 2018, 8 rész, 7/10.
Magyarul az HBO-GO-n látható.
