Épp e kritika megszületése előtt futottam bele abba a posztgyűjteménybe, amelyben elcsépelt filmes kliséket gyűjtenek a tweetelők. Óriási gyűjtemény onnantól kezdve, hogy ha az ember mozgóképen újságíró, akkor heti egyetlen cikkel keres annyit, amiből belefér neki egy kétszobás, gardróbszobás New York-i lakás, odáig, hogy a filmes családanyák minden reggel négyfogásos reggelivel várják az egész családot, ám sajnos mindenkinek kizárólag egy harapásnyi pirítósra és egy korty narancslére van ideje. És efféle bevált klisé A csempész, Clint Eastwood legújabb rendezői-színészi projektjének alapja is: a férfi, akinek mindig fontosabb a munka, mint a család, míg egy kataklizma hatására rá nem jön, mi az igazán fontos az életben.
Csak hát A csempész főhőse életében ez a kataklizma nem jön elég korán: kilencven éves, és még mindig nem esett le neki a tantusz, és mire leesik, neki már mindegy, mi, nézők pedig eléggé elfáradunk. Earl egész életében jött-ment, úton volt, mozgalmas és sikeres életet élt, népszerű volt. Ám cserébe a családi kötelezettségeit elhanyagolta, egyebek mellett elfelejtette oltárhoz kísérni a lányát, aki nem is állt többé szóba az apjával. Earlt unokáján kívül az egész család elkönyvelte seggfejnek, a szerepe akkor kezd megváltozni, amikor belekeveredik a drogcsempészetbe, és elkezd hazaadni valamit a keresetéből. A dolog úgy kezdődik, hogy megismer egy fiatalembert, beszélgetnek kicsit az autóvezetésről, majd a srác egy telefonszámot ad Earlnek, mondván, ezen a számon tudnak némi kereset-kiegészítést adni egy megbízható sofőrnek. Ez már csak így megy, ha az ember latinókkal barátkozik, ugye – Eastwood nem is annyira leplezett rasszizmusáról később –, mindig egy lépésnyire van a mexikói drogkartelltől.
Earl végül felhívja a számot, elmegy a megadott címre, ahol egy csapat kigyúrt-kivarrt-felfegyverzett mexikói srác várja, ám Earlt nem olyan fából faragták, hogy bármitől megijedjen, elvégre mégis csak koreai háborús veterán, a nulla vesztenivalójú emberek lazaságával áll a rosszfiúkhoz. Öregecske kocsija rakterébe egy kisebb táskát dobnak, nem firtatja, mi az, csak elviszi, ahová kell, és örül a könnyen jött pénznek. Aztán a csak egyetlen fuvarból második, harmadik, sokadik lesz, a pénzből meg mindenféle, amitől családja és barátai körében egyre népszerűbb lesz. A fuvarok gond nélkül mennek, ki gyanakodna egy kilencvenéves tatára, a csomagok – és az értük járó pénzkötegek – egyre nagyobbak, de azért nem teljes az idill, hiszen közben a drogrendőrség ezerrel nyomoz.
Az események tehát két szálon futnak, bár a nyomozás egyértelműen háttérbe szorul Eastwood fuvaros magánszáma mögött. Mert hát róla szól ez a film, szőröstől-bőröstől, Bradley Cooper és Michael Peña keménykedős nyomozása inkább csak ürügy, hogy mégis legyen valami tétje ennek az egyébként teljesen kockázatmentes jutalomjátéknak. Eastwood erősen önmagát alakítja a halál laza nagypapa figurájában, természetesen alaposan túltolva, karikaturizálva azt: kissé fogalmatlanul mozog a technológia és politikai korrektség korában – magyarán: kissé ósdi gondolkodású, és ha nem is feltétlenül rasszista-szexista, de azt semmiképp sem tanulta meg, hogy bizonyos szavakat kultúrember nem használ. Ez adja a film fő humorforrását, és nagyon jól működik, sokkal jobban, mint a drámainak szánt jelenetek, olyannyira, hogy óriási hiba volt filmdrámaként exponálni a filmet: A csempész sokkal inkább vígjáték, csak éppen van némi emberi mélysége, amit egyébként is elvárhatnánk a zsánertől.
Eastwood sokkal inkább színészként sziporkázik, mint rendezőként, utóbbi szerepben ugyanis az a ráérős, nagypapás stílus, amit színészként hoz, és úgy igen szórakoztató is, nem sok jóval kecsegtet: a film tempója látja kárát. Lassan haladunk, de nem a feszültséget felfokozó, nyomasztó lassúság ez, egyszerűen csak tötymörgés: sok a holtidő, a céltalan időhúzás, bőven lehetett volna még vágni az alapanyagból, ami a tempónak, a feszességnek, a történet ívének is jót tett volna, így viszont néhol kissé unalomba fullad a túl hosszúra hagyott film, ami elég indokolatlan egy ilyen erős alaphelyzetből induló darabnál. A forgatókönyv egyes húzásaival is vannak gondok, olcsó és sztereotipikus megoldások kerültek a filmbe, melyekről nehéz elhinni, hogy bármi közük van a valósághoz.
Az alakítások színvonala is hullámzó, és nemcsak azért, mert mindenki más jóval kevesebb filmidőt kap: többségükben kidolgozatlan háttérszereplők ezek, egyedül Bradley Cooper karakterének van egyáltalán bármilyen jellege. A többiek egysíkú, egyetlen érzelmet képviselő figurák, és azt sem csinálják túl jól, Dianne Wiest például kimondottan irritáló, de az Eastwood lányát alakító Alison Eastwood – aki tényleg a lánya – sem csinál mást, mint vékonyra húzott szájjal néz. Főhősünk viszont brillíroz, köszönhetően elsősorban a „vén kecske is megnyalja a sót”, az önirónia és politikai inkorrektség mezsgyéin mozgó humornak, de a kevés drámai jelenet is megáll, mégis csak Clint Eastwoodról beszélünk. És milyen jó, hogy róla beszélünk: nélküle A csempész egy középszint alatti semmiség lenne, még így, vele együtt is messze van a tökéletestől, Eastwood viszont egy huncut mosolyával eléri, hogy megbocsássuk a film hibáit.
A csempész (The Mule) – amerikai bűnügyi film, 116 perc – értékelés: 7/10
Kiemelt kép: Instercom
