Toni letette a telefont, az ajtó felé fordult. Az első pillanatban nem ismerte meg Wachtl urat a félhomályban. A férfi izzadt volt, mintha eddig kergették volna, nyitott ingén megcsillant az olcsó Mária-érem. Toni felkattantotta a villanyt, csak akkor válaszolt a köszönésére. Wachtl előhúzott egy széket, lezuhant rá.
– Van szobája, Huber kisasszony? – Toni a ház tervrajzára pillantott, és megrázta a fejét.
Wachtl úr felállt, rövidlátón megszemlélte a tervrajzot.
– A hetes délben még üres volt.
– A hetest kiadtam – mondta Toni kurtán.
– Nincs szobánk. Wachtl megint próbálkozott.
– Nagyon jó barátom érkezik. Finom ember. Fontos megbeszélésünk lenne. Az esti gyorssal jön.
Toni vállat vont, unta az egészet. Wachtl most taktikát változtatott.
– Nem lehetne pótágyat vinni a szobámba? Régi jó ismerősöm, nem zavarnánk egymást.
Toni elgondolkozva bólintott egyet. Wachtl sem várt tovább, morgott valamit, elindult az étterem felé. Világos sörénye lengett mögötte, ahogy kiengedte kezéből a csapóajtót. Toni nem szerette Wachtlt, és nem szerette a vendégeit sem, anélkül, hogy tudta volna, mi olyan idegen bennük. Wachtl figyelmes volt és pontos fizető, bizonyos mértékben kedves is Tonihoz, ha jókedve volt, elárasztotta a Csigaházat virággal a virágtelepéről. De mostanában nem volt jókedve, és Toni a társaságát se kedvelte. Épp olyan megmagyarázhatatlan tartózkodás volt benne, mint ahogy indokolatlan volt a rokonszenve Theo Vorhess iránt, aki igazán mindig csak bajt csinált. Le merte volna fogadni, hogy Wachtl úr barátja megint nem fog lejárni az étkezésekre, hanem „valahol a városban” étkezik.
Az ebédlőben csörömpölt az edény. Hangosan csörgött, Toni elhúzta a száját. Soha ilyen ügyetlen pincérlányokkal nem dolgozott. Becsukta az íróasztalt, lement a vendégek közé. Az asztala üres volt, pedig a szokás úgy kívánta, hogy részt vegyen a vacsorán. Egy pillanatra Júliára gondolt, fel kell mennie hozzá. Beszólt Rózának, megrendelte a két vacsorát, s már indult volna fel a tálcát cipelő Trudival, ha meg nem állítja a Frau Schober kacagása. Csak egy pillantást vetett a sarokasztalra, Edmund sápadt homlokára, az asszony karján csilingelő karkötőkre, aztán gyorsan visszatekintett Trudi becsületes, tiszta arcába. Trudi szemében volt valami feketeség. Szánalom is volt benne, harag is. Toni meglódította szeretettel.
– Ne bámészkodj, vigyed a tálcát. – Nem szólt többet, míg a hetesig nem érkeztek. Akkor átvette tőle a vacsorát. Trudi loholt a lépcső felé, Toni hangja halk volt, amivel megállította: – Mondd meg Frau Schobernek, ha elkészül a vacsorával, hogy holnap reggel szeretnék beszélni vele.
Trudi szeme kikerekedett, visszarontott Tonihoz, odanyomta a fejét, A kompót leve ki is ömlött szerencsésen.
– Na, te bolond…
De Toni most nem volt szigorú, pontosan értették egymást. És még a szemében bujkált egy kis mosoly, mikor Júlia elé tette a vacsorát a kisasztalra.
*
Theo hosszú volt és sovány. Heli Kasper kövér és alacsony. Rettenetes látványt nyújtottak tánc közben, Heli méghozzá nehezen is fordult. Theóra újból rohamszerűen rátört az álom. Társa pasziánszt rakott a kisasztalon, a felesége horgolt. Békés családi kép volt, a rádió halk zenéje mellett. Theo mozdulatai lanyhultak, Heli nem vette észre. Nagyon meglepődött, mikor észrevette, hogy megálltak.
Theo bocsánatkérőn rávigyorgott, és felemelte a balját. Társa már nagyszerűen értette a jelbeszédét, de most könyörtelen volt.
– Azt mondod, hogy késő van? Alig múlt kilenc. Nagyon szerény fiú – fordult a feleségéhez. – Nem akar a terhünkre lenni.
Theo kétségbeesetten megmutatta a fogát. Heli várakozva csavargatta a rádiót, valahol feljajdult egy hawaii gitár, Kasperné feltekintett a horgolásból, elnézte a két fiatalt. Most figyelmesen megszemlélte a Vorhess trónörököst, és kinyitotta a faragott faliszekrényt. Férje nem akart hinni a szemének. Előkerült a ribizlibor. Nagyon jól értették egymást a feleségével, most se kellett sok gondolkodás, hogy ráébredjen, mi lehet az oka a szokatlan eseménynek. Elnyelt egy mosolyt: Vorhess papa cseresznyepiros tengeri hajóira gondolt, melyek szünet nélkül járják a gyarmatokat.
Theo tizenegy után lépett ki a házból, és aprólékos gondossággal bámulta meg a Radion wäscht allein! (Radion egymaga mos! – A Radion mosópor 1930-as évekbeli reklámszlogenje) impozáns fényhirdetését. Hirtelen prófétai világossággal gyúlt fel benne a felismerés, hogy nem tud hazamenni. Először is nem tudja, hol van. Amikor még jött, határozottan tudta. Még ha nappal lenne, volna remény, de az esti fények csak megzavarják. Az olajos úttest ismeretlenül fénylik – talán leghelyesebb lenne leülni a lépcsőre, és megvárni a társát reggel, hogy együtt menjenek a céghez. Igen ám, de álmos. Az utcán pedig nem lehet aludni. Megnézhetné ugyan a számtáblát a kapu felett, de az se mond sokat: nem árulja el, hogy merre van az út. A sarkon világító óra volt, Theo elsétált mellé. Nekivetette búsan a hátát, és csüggedten sóhajtott.
Valami megvillant előtte, valami ismerős. A Cinzano-hirdetés vakítófehér lett a sárga után, s a fehér sugárzásban, egészen közel, megpillantotta az állomások fekete tömegét. Éljen az élet! Theo fütyülni kezdett. Ha állomás van, van földalatti, van villamos, autóbusz, sőt valószínűleg autó. Megvetett ágyára gondolt, és elkezdte szedni a hosszú lábait.
A Westbahnhofra most futott be egy vonat: fekete kígyó haladt a Prinz-Eugen-Strasse felé. Theo az autók felé imbolygott, s sikerült is rátenyerelnie egyre. Igen, de abban a pillanatban, amikor két másik úr már nyitotta is az ajtót. Kész volt a közép-európai konfliktus. Most Theo is megismerte, vigyorodott egy fáradtat. Anton Pillnitz kinyitotta az autó mindkét ajtaját. – Az urak mind egy helyre mennek, tessenek valamennyien beülni.
Wachtl közelebb lépett, megismerte Theót. Biccentett felé, habozott egy pillanatig, aztán mégis rászánta magát. Theónak Anton mellett jutott hely, de nem törődött vele. Kivételesen a helyet sem találta szűknek. Még nem érték el a Belvederét, amikor elaludt.
Szabó Magda: Csigaház
Jaffa Kiadó, 2018
Kiemelt kép: Hunyady József / Fortepan
