A több mint négy évtizeden át tartó hidegháború ugyan elsősorban az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti folyamatos fegyverkezési- és űrversenyt, valamint gazdasági és politikai harcot jelenti, de a Walter Lippmann által egyszerűen csak két, gödörbe esett vak dinoszarusz harcának nevezett vetélkedésben a szovjet befolyás alá került országok, illetve az amerikai szövetségesek is nyakig részt vettek.
1968 januárjában járunk – javában tart a vietnámi háború, az Egyesült Államok pedig gőzerővel készül a január utolsó napján, a vietnámi holdújévkor indítandó, végül az amerikaiak számára nem épp előnyös fordulatot jelentő Tét-offenzívára.
Az amerikai haditengerészet szaszebói támaszpontjáról 11-én elindul az 1944-ben eredetileg a haditengerészet újoncainak kiképzését segítő hajóként született, 1967 derekától azonban már felderítőként a Japán-tengeren szolgáló USS Pueblo (AGER-2), hogy a Japán-tengeren észak felé haladva megfigyelje a szovjet flotta mozgásait, valamint kideríteni, hogy Észak-Korea készül-e további, a déli szomszéd ellen indítandó támadásokra.
A hajó azonban sosem érte el a célját, sőt, a nyolcvanhárom fős legénységgel együtt egy észak-koreai tengeralattjáró-elhárító hajó fogságába esik. Előbb figyelmeztető lövéseket adtak le rá, majd felszólították az amerikaiakat a megadásra. A Pueblón lévőknek ez természetesen esze ágában sem volt, így megpróbáltak eltávolodni a náluk gyorsabb ellenféltől, akikhez rövid időn belül négy torpedóhajó, egy újabb elhárító, illetve két MiG-21-es is csatlakozott.
Az amerikaiak felvehették volna a kesztyűt az észak-koreaiakkal, hiszen a fedélzeten letakart géppuskák, a rakomány közt pedig nagy mennyiségű lőszer is lapult. Legalább tíz percre lett volna szükség a .50-es kaliberű puskák aktiválásához, de a legénységnek mindössze egy tagja ismerte azok működését.
Az északiak megpróbáltak átszállni a hajóra, de azok két órán át sikeresen megakadályozták ezt a manővereikkel. Végül géppuskasorozatok és gépágyú hangja verte fel a Pueblo fedélzetének csendjét, megölve egy amerikait. A többiek haladéktalanul elkezdték a hajón tárolt, titkosított adatok, illetve a kódok visszafejtését lehetővé tévő gépek megsemmisítését, de a túl nagy mennyiség miatt azok egy része egészen biztosan az északiak kezére jutott.
A legközelebbi amerikai anyahajó, a USS Enterprise közel ezer kilométerre volt a történtek helyszínétől, a fedélzetén álló négy F-4B pedig nem volt felkészítve a földi célpontok ellen való harcra. Kilencven percen belül tudtak volna elindulni, de ez már túl késeinek bizonyult. A Pueblo végül a nyomásnak engedve követni kezdte a kommunista hajókat, a partoktól tizenkét mérföldre – a felségvizek határán – azonban megállt. Az északiak válaszreakcióul újra tüzeltek, megölve a legénység egy újabb tagját. Néhány északi katona végül át tudott szállni a hajóra, majd megkötözték és megverték az azon tartózkodókat.
Az USA öt nappal később, január 28-án kapott hírt a hajóról, bár két nappal később a felkutatására küldött A-12 lopakodó három berepülése során már rátalált a Vonszan partjainál álló, két északi hajó mellett álló Pueblóra:
A tengerentúlon óriási vita alakult ki arról, hogy miként reagálhatnának az elfogásra – a kevésbé higgadt megoldási javaslatok közt olyanok is elhangzottak, mint hogy atombombával fenyegessék az északiakat, amennyiben nem engedik el a hajót.
Erre nyilvánvalóan nem került sor, sőt, a legénység az országban maradt, és hadifogolytáborba kerültek, ahol embertelen körülmények közt tartották, éheztették és gyakran kínozták is őket. A parancsnokot, Lloyd M. Buchert társainál sokkal erősebb eszközökkel próbálták vallomásra (a határok megsértésének beismerésére) bírni, így többek közt kivégzőosztag elé állították, remélve, hogy az megtörheti. Végül mégis sikert értek el: a legénység kínzásának kilátásba helyezése után Bucher végül írásbeli beismerő vallomást tett, az Észak-Koreát és Kim Ir-Szent dicsőítő mondatban azonban a dicshimnuszt jelentő “paean” szó helyett a “pee on” (levizeljük) szavakat használta. Senki nem vette észre.
A fotók
Nem a pee on szerkezet használata volt a legénység egyetlen erős lépése. A férfiakról készített propagandfotók mindegyikén volt legalább egy ember, aki a középső ujját mutatta a kamera felé, az ezt firtató esetlegesen felmerülő kérdésekre pedig kitalálták a tökéletes választ: ez csak a jó szerencse Hawaii-szigeteken ismert jele.
A fogvatartottakat végül a tengerentúlról érkező beismerő, bocsánatkérő, illetve a további kémkedés beszüntetését ígérő levél megérkezése után a két Koreát elválasztó demilitarizált zónába szálították, december 23-án pedig átsétáltatták őket a korai háború során a hadifoglyok cseréjét szolgáló hídon (Bridge of No Return).
A tizenegy hónapot Észak-Koreában töltött katonákat hazatérve bíróság elé állították, majd a harc elmulasztása és a titkos anyagok, illetve műszerek megsemmisítésének sikertelensége miatt próbálták kérdőre vonni, de az ügyet végül Nixon hadügyminisztere, John Chafee ellenvéleményének köszönhetően – „Eleget szenvedtek már”– ejtették.
De miért indult a támadás?
A diktatúra állítása szerint a Pueblo többször is betört a felségvizeikre, az amerikai fél azonban ezt máig tagadja, sőt, a hajót máig a haditengerészet aktív (egyben második legidősebb) tagjaként tartja nyilván – annak ellenére, hogy az 49 éve nem hagyta el Észak-Koreát, sőt, 2013 óta a Phenjani Dicsőséges Háború Múzeumának bejárható dísze, és egyben az Amerika feletti győzelem jelképe, a vezetett túrákon pedig az Egyesült Államokat csak imperialista agresszorokként emlegetik.
