Akárhogy is ott az internet, az online híroldalak, a percről percre nyomon követett közélet, a nagypolitika természete olyan, hogy mindig maroknyi ember személyes játszótere lesz, és ami a kisemberek életét meghatározza, az nekik, mármint a kisembereknek – hiába néhány újságíró és civil erőfeszítése – sosem lesz igazán közeli, érthető, pláne nem alakítható. Ezért aztán ha jön valaki, aki tapinthatóan a kisemberek mindennapjaiba hoz változást, az ő életüket teszi könnyebbé, biztonságosabbá, jobbá, akkor az a valaki a nép körében sokkal inkább vezéralak, uralkodó lesz, mint az ország tényleges feje. Egy ilyen mesét mond el a Párizs császára Vincent Cassel tökéletes vincentcasselségével.
A napóleoni uralom hivatalosan a francia történelem egyik legdicsőségesebb időszaka, kistermetű császárjuk éppen világbirodalmat épít, dicsőség, hírnév, és a többi. De azért közben a hátországban nincsen minden olyan nagyon rendben: továbbra is rengetegen nélkülöznek, Párizs utcáit pedig maffiaszerűen működő bűnbandák teszik veszélyessé, az emberélet múlandó és értéktelenebb, mint egy fűtetlen padlásszoba. Ebben a közegben egy jég hátán is megélő, szinte emberfeletti túlélési ösztönnel bíró kemény legény érthető módon sokra viheti. Mint a film főhőse, François Vidocq, aki már akkor is rendelkezett némi hírnévvel, amikor először látjuk, ám az, hogy teljesítve a csaknem lehetetlent, túléli a börtönhajón a vízbe dobást, az egekbe emeli a személyét övező misztikumot. Ám az igazi hírneve akkor kezd felépülni, amikor Párizsba költözve kapcsolatba kerül a bűnüldözés fejével, és saját bűneinek bocsánatért cserébe felajánlja, hogy segít kézre keríteni a város legrettegettebb bűnözőit. Válogatott csapatával pedig hatékonyabbnak bizonyul, mint a rendőrség: az évek óta sikertelenül körözött rablók és gyilkosok listája egyre rövidül, ám az ígért kegyelmi végzés csak nem akar megérkezni, ráadásul egy régi ismerős is visszatér a városba, hogy belerondítson Vidocq terveibe.
A franciák nagyon értenek a kosztümös filmekhez, naná, belőlük nőtt ki a divat, mint fatörzsből gyönge ága. Párizs városképe kívánja a múltba tekintést, itt pedig ezt megkapjuk nagy tételben: épül a Diadalív, rohadnak az utcák, csak hogy a kontraszt meglegyen. A zsúfolt terek, szűkös bárkaszárnyák, az elit fényűzése tehát remekül megfesti a hangulatot, ami kell is ehhez a kissé kiszámítható történethez. Vidocq valós személy, és utánaolvasva kicsit az életének kiderül, hogy a forgatókönyvírók erősen leegyszerűsítették és heroizálták alakját és viselt dolgait: míg a történelmi tények inkább afféle francia Sherlock személyét rajzolják ki, addig a film inkább egy kőkemény, chucknorrisi fenegyereket mutat. Ez a Vidocq inkább fejvadász, mint magánnyomozó, úgy verekszik és gyilkol, hogy szeme sem rebben, mindezt úgy, hogy közben eleganciája meg sem rezdül, és az sem kérdés, hogy szíve mindvégig a helyén van.
Persze a döntés érthető: egy hivatalnok érdeke lényegesen kevésbé lett volna érdekes, mint ez a fordulatos, erőszakos, szexi felemelkedés-történet, amihez ráadásul olyan főszereplőt választottak, aki ezt az alapvetően nem különösebben érdekes történetet személyével tölti meg tartalommal. Vincent Cassel akkor is izgalmas, ha csak néz maga elé, itt viszont az ambivalens jószívű rosszfiú karaktere egyenesen telitalálat, amelyet ha nem is különösebben emlékezetesen, de profin alakít. Ő viszi a hátán a filmet, és bár Olga Kurylenko rémesen ripacskodik, akad néhány szórakoztató mellékszereplő is, illetve az is külön élmény, hogy micsoda fizimiskákat láthatunk szimpla járókelők, random bűnözők személyében. Nagy szükség is van minderre, az olyan apróságokra ugyanis, hogy például a szereplők motivációi tiszták és, ha már logikusak nem lehetnek, legalább életszerűek legyenek, már nem jutott energia a hangulatfestés és a jelmeztervezői bravúr mellett. Összességében a Párizs császára inkább a tisztességes iparosmunka-biztonságos középszer vonalon mozog, abból viszont kihozza, amit lehet.
Párizs császára (L’Empereur de Paris) – francia történelmi kalandfilm, 110 perc – értékelés: 6/10
