Nem könnyű ráhangolódni egy olyan filmre, mint a Mary Poppins visszatér, de ha valamikor, a karácsonyi szezonban sikerülhet. Máskor ki akarna megnézni egy cukorhabos, rózsaszínű, giccses mesemusicalt, miközben a fantasztikus filmek fősodra éppen a természetfelettit próbálja közelebb hozni – lásd a „realisztikus” szuperhősfilmeket –, nem pedig a hétköznapokból nyit a mesei univerzum felé? Márpedig az új Mary Poppinsnak, 1964-es előzményéhez hasonlóan, a napi taposómalomban megkeményedett, cinikussá vált kisember felrázása a célja.
A lényeg a perspektívaváltás, amelyet a Mary Poppins visszatérben a feje tetejére állt szoba epizódjával vagy a léggömbös fináléval térben is megmutatnak: napi gondjaink nem is annyira súlyosak és elviselhetetlenek, mint ahogy érezzük, mert a világ tele van csodákkal, amelyeket elég, ha észreveszünk, máris új erőt kapunk életünk folytatásához. P. L. Travers harmincas években indult sorozata pedagógiai célzatú. A gyerekeket mesei példázatokon keresztül a felnőttek iránti empátiára és bölcs engedelmességre tanítja, a felnőtteket pedig arra neveli, hogy minden körülmények között védjék és becsüljék meg a családjukat, amelyből erőt meríthetnek.
A messziről jött dadus, Mary Poppins a szürke hétköznapokat színezi rózsaszínre, a vezetésével induló fantasztikus utazás részesei el sem tudják dönteni, álmot láttak-e, vagy valóban csoda történt velük. Walt Disney ötlete, hogy musicalként adaptálja filmre az első regényt, pontos műfajismeretről tanúskodott, a musical ugyanis a bizonytalan státuszú csoda zsánere: a szereplők dalolva, különleges kulisszák előtt, tehát teljesen irreális körülmények között vallják meg az érzéseiket, ugyanakkor ezek a fantáziajelenetek fejezik ki a történet igazságát, nem a reális események.
A 2018-as változat a kortárs hollywoodi trendeknek megfelelően egyszerre folytatás és remake: a címszereplő a Banks gyerekek újabb generációját szedi ráncba, miután régi gondozottjai, Jane és Michael már felnőttek. Ám valójában pont ugyanaz a nevelőnő feladata, mint évtizedekkel korábban. Ebben a kortalan közegben furcsán hatna napjaink tárgyi világa, ezért a cselekmény ideje a harmincas évek, a gazdasági világválság időszaka. Ezzel meg is magyarázzák, hogy a háromgyerekes, frissen megözvegyült Michael Banks miért került a csőd szélére annyira, hogy a családi házat is készül lefoglalni a bank. Mary Poppins ekkor tűnik fel újra a Banks család életében – a papírsárkányos nagyjelenet eredetileg is a második könyvben, A csudálatos Mary visszatérben szerepel –, hogy megmutassa Banks úrnak, nem is olyan kétségbeejtő a helyzet. Eközben pedig fantasztikus kalandokra viszi a három gyereket.
A Mary Poppins visszatér azért jelent üdítő kikapcsolódást az Aquaman meg Bosszúállók dominálta fantasztikus mainstreamben, mert szűken tartja a fókuszt: nem az egész világ vagy az univerzum (multiverzum!) megmentése a tér, csak egy család nyugalmának helyreállítása. A fantasztikus jelenetek, vagyis a musicalbetétek pedig nem lélektelen akciók, hanem valóban fantáziadús látványosságok – a legjobb rész alighanem a porcelántál világában játszódó, a hatvanas évek Disney-rajzfilmjeinek stílusában animált, ráadásul hangkulisszájában is különleges szekvencia.
Ugyanakkor az 1964-es filmet idéző, elnyújtott játékidő és az eredeti filmen is elterpeszkedő, ünnepi hangulatú unalom egyáltalán nem áll jól a Mary Poppins visszatérnek, ugyanis a film éppen a választott műfaj egyik alapeleme terén küzd komoly hiányosságokkal. Vagyis egyáltalán nincsenek benne jó dalok. Sokan utálják az eredeti film slágereit, a Chim-Chim-Cher-ee-t vagy a Supercalifragilisticexpialidocioust, azonban elég leírni ezeket a lüke címeket, hogy eszünkbe jusson a dallam. A tapasztalt musical- és filmzeneszerző, Marc Shaiman egyetlen hasonlóan emlékezetes dalt sem írt az új filmbe, és hiába dobták be a lámpagyújtogató Dick Van Dyke-tól átvett szerepébe a kortárs Broadway-musical sikeremberét, Lin-Manuel Mirandát, ha egyszerű énekesként ő sem tud csodát tenni.
A címszerepet alakító Emily Blunt ugyanakkor, ahogy tőle megszokhattuk, finom, visszafogott és elegáns alakítást nyújt. Julie Andrewshoz hasonlóan sokkal kevésbé szigorú és humortalan – vagyis sokkal kevésbé viktoriánus –, mint a könyvbeli Mary Poppins, a mai nézők azonban valószínűleg még kevésbé fogadnák el Travers eredeti Maryjét, mint a hatvanas évekbeli közönség.
Blunt sem leplezheti azonban, hogy a történet nem Mary Poppinsról szól, neki csak a magabiztos kalauz szerepe jutott. Igazi konfliktust a Ben Wishaw által játszott Michael Banksnek írtak, aki úgy érzi, élete minden frontján teljes kudarcot vallott. Az Én, Pán Péter, a Viszlát, Christopher Robin és persze a Mary Poppins-háttértörténetet mesélő Banks úr megmentése már árulkodó címeikkel is arra utalnak, hogy a gyerek és a felnőtt szerep közötti váltás nehézsége egyszerre generációs és genderhez kötődő, traumatikus tapasztalat.
A Mary Poppins visszatér viszont akkor is élvezhető, ha nem gondolkodunk el ezeken a kérdéseken. Élvezhető, de könnyen el is unható – előzményével vagy az eredeti könyvekkel ellentétben aligha emlegetjük majd klasszikusként. Gyenge dalai, egyértelmű tempógondjai és Rob Marshall rutinba fásult rendezése dacára mégis üdítő színfoltnak éreztem az idei hollywoodi látványosságok szürke masszájában.
Mary Poppins visszatér (Mary Poppins Returns), 2018, 130 perc, 6/10
