Kultúra

Egy erős egyéniség hite és akarata történelmi fordulópontot jelenthet

A világ egyik legismertebb nőalakjáról, a szentté avatott Jeanne d'Arcról készül előadás a Katona József Színházban. Egy fiatal lány a francia sereg élére áll, és legyőzi az angolokat Orléans-nál. Megkoronáztatja a dauphint, azaz VII. Károlyt, aki azután számos csatát nyer meg az ellenséggel szemben.  Majd az alig tizenkilenc éves Jeanne d'Arcot elevenen elégetik. Egy széttartó nemzet tagjai egy olyan országban, amely darabjaira hullhatott volna az ő hite és megszállottsága nélkül. Vajon miért tagadják meg, mivel érdemeli ki ezt a büntetést? A Jeanne d'Arc – a  jelenidő vitrinében című produkciót december 18-án mutatják be. A főszerepet Mészáros Blanka játssza, a rendező Hegymegi Máté – mindketten idei Junior Príma díjasok. Velük beszélgettünk.

Mi izgatta Jeanne d’Arc történetében?

Hegymegi Máté: Egyrészt közel áll a figura életútja ahhoz, ami engem most nagyon érdekel: kiállni egy ügyért, és azt akár mindent feláldozva képviselni, úgy, hogy csak időszakosan vannak hozzá partnerek. Jeanne képes egyedül is helyt állni, a nagyon szélsőséges helyzetekbe is beleáll, még ha támadják vagy el is ítélik érte. Másrészt szerettem volna végre egy olyan történettel foglalkozni, aminek a középpontjában egy nő áll, mert – sosem volt tudatos, de – eddig valahogy mindig olyan előadások születtek, amikben férfiak foglalták el ezt a helyet. Ami pedig elengedhetetlen: van a Katonában egy Jeanne d’Arc. Máté Gáborral együtt úgy gondoltuk, hogy ez a szerep eleve Blankáért kiált, ráadásul pont ideális életkorban van ahhoz, hogy eljátssza.

Milyen Jeanne d’Arc-i tulajdonságai vannak Blankának?

H.M.: Nehéz erre úgy válaszolni, hogy itt ül mellettem. Olyan egyéniség, annyira erős jellem, hogy kiragyog a környezetéből. Jeanne d’Arc egyszerre okos és csodálatra méltóan naiv, önzetlenül tiszta. E nélkül a naivitás nélkül nem is tudna ekkora dolgokat véghez vinni. Látok ilyen színt Blankában is. Ahogy hallottam korábban a többi színésztől is, olyan hittel, odaadással dolgozik, ami figyelemre méltó és ösztönzőleg hat a környezetére is. Amikor főszereplőt keresek vagy egy színészhez darabot, akkor általában nem arról van szó, hogy el tudja-e játszani a szerepet, hanem arról, hogy a személyiségében megvan-e az a figura. Nem eljátszani kell Jeanne d’Arcot, hanem a helyzeteket kell megélni, úgy, hogy elhiszem: ez az ember Jeanne d’Arc. Amikor hónapokkal ezelőtt kollégáknak, ismerősöknek mondtam, hogy a Katonában fogom majd rendezni a Jeanne d’Arcot, többen rákérdeztek: „ugye Blanka lesz?”.

Mit szól ehhez, Blanka?

Mészáros Blanka: Jó érzés, hogy ilyennek látnak, de szerintem ugyanolyan ember vagyok, mint a többi. Amiben hiszek, ami érdekel, azért tényleg kiállok. Ehhez nyilván hoztam valami őshitet, őskitartást otthonról. Van olyan szerep, amihez könnyebben találok kötődést, van, amihez nehezebben, Jeanne d’Arc-hoz, úgy érzem, megvan a kötődésem, és a próbák alatt egyre erősebb lesz.

Fotó: Bogdán Réka /24.hu

Utánaolvasott Jeanne d’Arcnak?

M.B.: Igen, elmentem könyvtárba, és elolvastam róla néhány dolgot. Tudattalan előtanulmányaim is voltak: történetek, előadások, filmek, amiket nem a szerepre készülve néztem vagy hallottam, de most hirtelen előjönnek emlékként. Egyébként nem nagyon szeretek a rendezőtől külön készülni. Ráadásul ezt az anyagot úgy állították össze, illetve írták, hogy az előadást szolgálja. Ha ezzel szemben ahhoz ragaszkodnék, amit például Shaw-nál kitanulmányoztam, téves irányba vinném el a próbákat.

Mi a szándék? Mit akar elmondani Jeanne d’Arc „a jelenidő vitrinében”?

M.B.: Szeretnénk kiszélesíteni a hit fogalmát. Mostanában mintha a hitetlenségnek lenne divatja. Az összefogást sem erénynek tartjuk. Ha már három ember összeáll, azonnal kategorizáljuk őket, ítélkezünk felettük. Ha valamit meggyőződéssel állít az ember, akár egy színházban, akár egy társasági beszélgetésben, akkor azonnal elkönyvelik valahová tartozónak, mert könnyebb betenni egy dobozba, mint egyéniségként kezelni. Ha valakiben megvan a hit és a tenni akarás, azt eltoljuk magunktól. Pedig valamiben mindenkinek muszáj hinnie, mert az ad erőt, reményt, hogy érdemes nap mint nap fölkelnünk az ágyból. Érezhetően nő a mindennapi feszültség, nem csak nálunk, hanem mindenhol. Nem könnyű világ jön, nagyon nagy lesz a szakadék a generációk között, a nemek között, az országok, a nagyhatalmak között, a természet és az ember között. Úgy érzem, minél inkább azt hisszük, hogy belelátunk a világba, minél több információ jut el hozzánk, annál kevésbé vagyunk tisztában a világ dolgaival. Igen nehéz ma talajt fogni.

H.M.: Egy kettészakadt országban, amely önnön magával és külső ellenséggel is küzd, egyszer csak jön egy kislány, és azt mondja: ne adjátok fel, tartsatok ki, én kivezetem az országot a teljes reménytelenségből, a nihilből. Pusztán a hite és az akarata meg tudta változtatni az emberek hozzáállását. Jeanne d’Arc átírta a francia, illetve az európai történelmet, megváltozott a százéves háború kimenetele. Nem egyedül csinálta, de nélküle nem történhetett volna meg. Előbb kihasználta, majd elítélte őt az egyház és a politika. Igyekszünk felfejteni, hogy az elbukásáról mennyire tehetett ő maga a megszállottságával, és mennyiben múlt a környezetén. A végkimenetelt nem ismerte pontosan, de azt tudta, hogy nagy eséllyel bele fog bukni, mégis végig kitartott egy ügyért.

Jeanne d’Arc az életével fizetett egy nemes cél megvalósításáért. De az emberek általában nem akarnak hősi halottak lenni.

H.M.: A Jeanne d’Arcnak nem azt a realitást kell megmutatnia, ami konkrétan velünk történik. Felnagyítva, elrajzolva azt mutatja meg, amiből élesebben felismerjük: félelmünkben magunkért sem vagyunk képesek kiállni, nemhogy másokért, pedig lám, van, aki képes rá. Nem kellene elkényelmesednünk, beletörődnünk mindenbe. Olyan kompromisszumokba megyünk bele, amikre még csak nem is kényszerülünk rá. Egyszerűbb, ha nem csinálunk semmit, akkor sem, ha nem lenne káros következménye. Ez a fajta öncenzúra romboló.

Fotó: Bogdán Réka /24.hu

Sándor Máriát, a fekete ruhás nővért nevezték úgy, hogy a magyar egészségügy Jeanne d’Arcja. Színházi előadást is ihletett, Schilling Árpád A harag napja című rendezését. Eleinte őt is csak a hite vezérelte, nagyon sokan követték, aztán amikor a legnagyobb szüksége lett volna a támogatásra, cserben hagyták. Ez oda vezetett, hogy öngyilkosságot kísérelt meg. Ebben érzik a párhuzamot?

H.M.: A cserbenhagyás, elfordulás nagyon fontos része ennek a történetnek is. Nemcsak az odaállás hiánya probléma, hanem az is, hogy kilépünk a saját meggyőződésünk mögül, a második-harmadik héten már úgy gondoljuk, hogy jobb lenne otthon ülni, mint újra az utcára menni. Mert kényelmetlen. És csodálkozunk, hogy semmit nem értünk el, sőt meg is magyarázzuk, hogy már nem is lehet.

Örök emberi tulajdonság, hogy kihátrálunk a saját magunk által választott vezér mögül, ha számunkra már kényelmetlenné válik a küzdelem, vagy a mai magyar társadalom tesz minket ilyenné?

M.B.: Gondoljunk csak a Bibliára! Jézus Krisztust az utolsó vacsora után a saját tanítványa árulta el, és pénz fejében még azt is megmondta az ellenségeinek, hogy hol találják meg. Tulajdonképpen asszisztált ahhoz, hogy megfeszítsék.

H.M.: Úgy gondolom, nemzetiségtől független, alapprobléma, hogy cserben hagyjuk egymást, de ránk most különösen jellemző.

M.B.: Felelősséggel tartozunk azokért is, akik most nőnek föl. A mi felmenőink elcsúsztak a jégen. A szüleim, akik egy hierarchikus rendszerben nőttek föl, nem tudnak kiállni magukért. Annyira szeretem őket, hogy soha nem engedném el a kezüket, de a távolból nem tudok rajtuk segíteni. Borzasztóan nehéz úgy küzdeni értük, hogy ők nem mernek megszólalni. Eljutottam a gondolatig, hogy odautazom a húgommal, valakire ráborítjuk az asztalt, és akkor valamennyi időre megbontjuk a kiszolgáltatott helyzetet. Nagyon-nagyon rossz végignézni, mi mindent ítéltek pusztulásra. Ha mi valaha meg akarunk szólalni, példát akarunk mutatni az utánunk járó fiataloknak és a még meg sem született gyerekeknek, akkor most kell elkezdenünk. Ha nem akarjuk tönkretenni őket, nem lehet halogatni.

H.M.: Fontos, hogy mit fogunk továbbörökíteni. Olyan szintű pusztítás történik, amit csak nagyon hosszú idő alatt lehet majd helyrehozni. Nem tudom, hogyan lesznek majd képesek ebből kilábalni az éppen felnőni próbáló és támogatásra szoruló következő generációk. Mindannyiunk felelőssége, hogy a passzivitásunkkal ne áldozzuk fel a jövőt.

Az a hivatásuk, hogy a színház nyelvén fogalmaznak. De vajon képes-e a színház bármin is változtatni, vagy már csak abból ért az ember, ha – ahogy Blanka mondta – ráborítják az asztalt?

H.M.: Néhány évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy a színház megváltoztatja a dolgokat. Már látom, hogy direkt módon nem fogja, de az sokat számít, hogy folyamatosan szem előtt tartsuk, ne engedjük eltűnni a problémákat, amik minket érintenek. Kétféleképpen dönthetünk: vagy feledtetni akarjuk ezeket problémákat, nem reflektív, szórakoztató, előadásokkal, vagy felhívjuk a figyelmet rájuk és nem engedjük kikerülni, eltűnni őket. Mind a kettőnek van létjogosultsága. Mi az utóbbi utat választjuk.

Valamilyen módon beépítik az előadásokba a közönség reflexióit?

H.M.: Persze, folyamatosan vizsgáljuk, eljut-e hozzájuk, amit szerettünk volna állítani. Ha nem, akkor megkeressük, mivel tudnánk elősegíteni. A nézőknek, nem magunknak készítjük az előadásokat.

M.B.: Ezekért a tanulságokért csinálunk színházat. Egyelőre csak elképzelem, hogy emberek ülnek a nézőtéren, minden este más-más közönség, és hozzájuk beszélek Jeanne d’Arcként. Vannak olyan előadások, amik a hónapok, évek alatt, de akár már egy megnézés után is teljesen más irányt vesznek.

Fotó: Bogdán Réka /24.hu

Máté, az olvasópróbát megelőzően mennyi ideig dolgozott a darabon?

H.M.: Május környékén derült ki, hogy megcsinálhatjuk, onnantól kezdve folyamatosan dolgozom rajta. Több drámából gyúrtuk össze a szövegkönyvet Garai Judittal, az sok munkával járt. Nekem nagyon fontos, amit a színészek személyisége hozzá tud tenni a darabhoz, ezért szeretek belenyúlni a szövegbe, és igyekszem afelé vinni, hogy minél jobban találkozzon a színésszel. Shaw, Anouilh és Schiller drámái alapján írtuk a Jeanne d’Arc – a jelenidő vitrinében című előadás szövegét, illetve az eredeti peranyagokból is beemeltünk részeket.

Fejben pontosan elkészít mindent?

H.M.: Minden olvasópróbára úgy érkezem, hogy megvan az előadás teljes koncepciója, tudom, mi lesz a tere, és sok helyzet, kép megvan már a fejemben. Erős formai elemeket, képeket, helyzeteket látok, amikkel segíteni akarom a darab szándékát, ennek alapján építjük fel az egészet a stábbal: a dramaturggal, a díszlettervezővel, a jelmeztervezővel, a zeneszerzővel. Mindig ugyanazzal az összeszokott csapattal dolgozom. Amint megvan a koncepció, elkezdjük aszerint írni vagy afelé hangolni a darabot, aztán a tér is elkezd visszahatni a szövegre, akkor újra beleírunk, majd hozzájön a zene is, és az is változtat rajta. Az előadás stílusát igyekszem megadni már az elején, hogy a színészek is érezzék, milyen irányban fogunk keresgélni. Vannak bizonyos helyzetek, amikor már az első körben, a rendelkező próbán megmondom, mit és hogyan szeretnék formailag, mert úgy érzem, hogy az segíti a színészek munkáját, és van, amikor én már pontosan látom ugyan, mit hogyan szeretnék, de ezt még nem mondom, mert úgy gondolom, az elején megakasztja, nem segíti a színészeket.

Fotó: Bogdán Réka /24.hu

M.B.: Nagyon jó érzés volt, hogy Máté felkészülten jött, ott volt a díszlettervező is, a jelmeztervező is, és volt miről beszélnünk. Ha a rendező biztonságba helyezte magát azzal, hogy meghatározott egy keretet – amit aztán lehet feszegetni –, akkor megvan a szabadságérzete, és több energiát tud fordítani a színészekre, jobban tud haladni az anyaggal. Egyelőre befogadom, amit látok és amit instrukcióként hallok akár Mátétól, akár Garai Jucitól vagy bármelyik kollégámtól, aztán úgyis elkezdem majd érezni, hogy mire van szükségem, miben kell segíteni. Repertoárban játszunk, egy hónap alatt tízféle darabot. A próbákon muszáj összeraknunk mindent, mint a Legót, mert csak akkor marad kitörölhetetlenül bennem az előadás, akkor válik vérré.

H.M.: Az elején a rendező dolgozik többet, a színészek ilyenkor inkább csak szokják az előadás nyelvét, illetve megértik, honnan tudunk eljutni bizonyos pontokig. Aztán eljön az az idő, amikor ők dolgoznak többet, én pedig arra figyelek, hogyan tudok nekik segíteni. Akkor már lehet akár szavakon is lovagolni, nem csak a tól-ig határokat tapogatni.

Mit jelent az önök számára a Junior Príma Díj?

M.B.: Egyfelől erős anyagi támogatást: ez egy szabadon felhasználható, Jászai-díjnak megfelelő összeg, amit befektethetünk olyan munkákba, amiket szeretünk, kiegészíthetjük vele a nem túl nagy fizetésünket, elmehetünk belőle nyaralni. Másfelől visszajelzés a szakmától, hogy van létjogosultsága annak, amit csinálunk. Doppingszernek is nagyon jó.

H.M.: A Junior Prímát harmincéves korig kaphatja meg valaki. Ebben a korosztályban nem nagyon vannak díjak, ezért is különleges. Csak az osztálytársaimat nézve is látom, hány fiatal érdemelné meg, és megtisztelő, hogy én vagyok az a kiemelt ember, aki megkaphatta.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.