Megmentette a kádári Magyarország tán leghíresebb konzumtekintetét: egy Kálvin téri tűzfal mozaikba öntött reklámját, Pataki Áginak a Fabulont hirdető pillantását. Húsz év raktározás után most először állíthatta ki a képet, pontosabban annak legfontosabb részletét. Itt ülünk előtte. Meséljen.
1999-ben híre jött, hogy ráépítenek a tűzfalra, melyen mozaik látható. Úgy tűnt, a Fabulon-reklám megy a sittbe. Mozgalmat indítottam a megmentésére, sajtót szerveztem rá, képeslapokat gyártottunk és a Pesti Estbe fűzve terjesztettük a városban. Szóval habosítottunk. Sikerült is elérni, hogy a műemlékvédelmi hivatal vezetője, Cselovszky Zoltán segítsen a mű levételében: küldött szakembereket, akik csirizzel vásznat ragasztottak a mozaikra, majd negyvenszer negyven centis táblákra osztva lényegében lehámozták a falról. A négy köbméternyi lap először a restaurátor módszertani központ óbudai telepére került, a kapu alá, aztán a Ludwig Múzeum raktárjába, mindkétszer én mentettem meg az utolsó pillanatban a kidobástól. Végül tíz éve fogadtam egy bérkocsit, s levittük a Balaton-felvidéki házam pajtájába.
Fabulon Ági 1982-ben kockálódott föl a Kálvin téri tűzfalra, pedig abban az időben még nem dukált arc egy-egy termék mellé. Kié az ötlet?
Veresné. Így hívták a cég reklámosát. Ne kérdezze a hölgy nevének többi részét, mindenki veresnézte. Ő találta ki a mozaikot, s azt is, hogy Pataki Ági legyen az arc. Eleve ő csinálta meg a Fabulon márkát, s rendelt logót, szlogent, dizájnt, remek flakonokat, dobozokat. Miközben szinte minden magyar termék ciki volt azokban az években, a Fabulon menőnek, modernek, nyugatinak számított.
„Fabulon a bőre őre, ezt használja nyakra, főre.”
A világ legjobb szlogenje. Imádtuk.
A szempár hogyan került erre a kiállításra?
A galéria tulajdonosa, Kieselbach Tamás gimis osztálytársam, és amikor kitalálta, hogy tárlatot rendez a divat és a művészet kapcsolatáról, szólt, kéne a mozaikból a tekintet. Adtam.
Művészet a reklámmozaik?
Ez az amúgy hetven négyzetméteres Fabulon-mozaik Erdély Miklós, a magyar neoavantgárd jelesének alkotása, egyszerre konzumtárgy és művészettörténeti érték, generációnk ikonja. Igenis művészet. Annak idején számunkra a lázadás egy formája volt a fogyasztói világhoz való kötődés. Persze vicces, hogy miközben imádtuk a Levi’s farmert és más konzumtermékeket, Amerikában a művészek, Rauschenberg és Warhol a pop arttal javában kritizálta a fogyasztói társadalmat. Ahhoz, hogy a Pataki Ági mozaikot mégis a magyar pop art legnagyobb szabású műveként tudjuk értelmezni, tudni kell, hogy hozzánk némi csúszással csak a nyolcvanas évek elejére ért el a konzumvilág.
Most, hogy galériában is szerepelt Fabulon Ági reklámmozaikja, tán kikerülhetne ismét egy pesti tűzfalra.
Ki bizony. A Dob utcában áll egy érdekes trafóépület óriási tűzfallal. Ott el tudnám képzelni. Vagy vihetné egy ingatlanfejlesztő. Annál jobban aligha brendelhető egy lakópark, hogy íme, ez itt a Fabulon-ház.
Adná ingyen?
Nem.
Miért?
Egyrészt a járulékos költségeim miatt. Másrészt ára van, hogy annak idején észnél voltam és megmentettem a művet.
Mekkora ára van?
Várom az ajánlatokat. A végén, lehet, eladjuk kockánként ötezer forintért. Mint a németek a berlini falat.
Volt még ilyen reklámmozaik Magyarországon?
Úgy tíz. A kedvenceim egyikét a Délinél, egy játékteremben csodálhattam meg sok százszor, oda jártam ugyanis flipperezni. Amúgy az Art Magazinban Boros Géza írt szép tanulmányt Erdély Miklós fotómozaikjairól, ajánlom.
Gondolnánk, hogy a szocializmusban a divatnak nem volt se mozgástere, se jelentősége. Ehhez képest azt írja a kiállítás albumának zárszavában Kieselbach Tamás a hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi divatjáról: „Nem túlzás, hogy sorsok dőlhettek el, fordulhattak meg egy külkeres szülő, egy nagyvonalú, idegenbe szakadt rokon vagy egy ismerős kamionos által megszerzett nyugati ruhadarabon… az öltözködés az ideális én megtalálásáról szól.”
Ez pont így van. Vári gyerek voltam, a mai papírforma szerint kiváltságos kör sarja. Az egyik iskolatársam apja valamelyik állami tervezővállalatot vezette, rengeteget utazott, így a srác tetőtől talpig farmert hordott, gatya, ing, dzseki, a lábán Adidas. Mindez velünk szemben behozhatatlan előnynek bizonyult csajozásban, mindenben. A kölök iskolai helyi értéke pusztán a ruhájától a maximumra ugrott, mintha ma valaki Ferrarival járna gimnáziumba. Más kaszt.
Ön is divatozott?
A lehetőségeim szerint.
Már akkoriban is kalaposan, gyűrűsen?
Nem, ezek csak tíz-tizenöt éve vannak.
Mi a kalap jelentése?
Nagyon leegyszerűsítve: férfi. Meg kellett érni hozzá. Annak idején azt hordtam, amit a többiek. Ami a divat.
Megvolt a trapéz és a Trapper? Lee Cooper, Wrangler, Levi’s? Ritt és Casucci? A Krisztus-papucs az Alföldiből? Újvidékről Ritmo cipő és piros-kék-fehér Adidas? És kiegészítőnek a kezet kékítő skálakópés zacsi és a szimatszatyor?
Sőt, Cseszkóból a Botas cipő! Azt se hagyjuk ki. Apám hiába mondogatta, hogy „ne divatozzál, fiam”, anyámmal rendre összecinkoskodtuk a kötelező darabokat, együtt adtuk be faternak, hogy ilyen meg ilyen cuccot kell vennem, különben nem állok meg az osztálytársaim előtt, és inkább be se megyek a suliba. Csöves voltam, ami annak idején nem a hajléktalant takarta, hanem a rockert. Trappert nem hordtam, Lee Coopert és Levi’s-t annál inkább, és mindet a vásárlás napján eltorzítottam. Saját kézzel annyira beszűkítettem a szárát, hogy az akkor még kifejletlen lábizmaim is alig fértek bele, csak úgy feszült a sípcsontomon, aztán ment a téglával való csiszatolás. Vadi újból így lett pár óra alatt roncs. Természetesen Alföldi papucsom is volt, kockás flaneling társult hozzá.
Kiving.
Naná. Flanelt nadrágba gyűrni gáz.
Iskolaköpeny?
Kemény dió. Kötelező volt hordani. A Diolen Mobi márka számított a legmenőbbnek, illetve hát a legkevésbé kínosnak, de azt csak az eminensek viselték hagyományosan. Mi, kevésbé eminensek az első napon rituálisan letéptük az ujjait, a hátára pedig unalmas tanórákon ráírtuk, hogy P. Mobil meg Edda. Aztán szereztem valahonnan méregdrágán egy farmerzakót, nem dzsekit, igazi zakót blue jeans-ből. Az lett az iskolaköpenyem, de a tanárok nem akarták hagyni, mire mondtam, hogy jó, akkor először is definiáljuk, mi is az az iskolaköpeny.
Arcista.
Az. Pár hónappal később, más okból ki is rúgtak. De előtte azért elfogadtattam, hogy farmerzakó is lehet iskolaköpeny.
Milyen volt a szocializmus öltözködése a Váron és a belbudai gimiken túl?
Azért ne aléljunk el a Vártól, a hetvenes nyolcvanas években kifejezetten prolinegyednek számított, alig különbnek a Józsefvárosnál. Megjegyzem, huszonkilenc éve, amikor indult a Magyar Narancs, a legelső számba a szocializmus öltözködéséről írtam. Egyebek mellett leszögeztem, hogy a párt- és állami vezetők egytől egyig szürke öltönyt hordtak. Amivel neutralitást fejeztek ki, azt, hogy semmit nem akarnak elárulni magukról. Végtelen aszexualitást sugárzott a viselet.
Mert a szexualitás, ugye, a hanyatló Nyugat ópiuma.
Így. A legszürkébb szürke az ötvenhat utáni belügyminiszter, Biszku Béla, aki egy életet tolt le a szürkeségben, aztán, amikor pár éve, kilencvensok éves korában bíróság elé állították, olyan sármosan állt a törvény elé, mint Charles Aznavour: franciás selyemsál az ing alatt, finom öltöny, állati jól nézett ki.
Telt rá a hóhéri nyugdíjából.
Telt. Sajnos.
A szocdivat és a párt találkozásának klesszik fotója a divatbemutatón asztalnál zsűriző, cigiző, stírölő Kádár. Akinél nem tudni, arra gondol a dohányfüst mögül, hogy „de jó csaj”, vagy arra, hogy „mi a túrót keresek én itt, sőt, mi a túrót keres a divat a szocializmusban”.
Vagy inkább arra, hogy mit szól majd odahaza az asszony. Milyen néni is volt a felesége?… Mindegy: Kádárné!… Tán Etelka.
Marika.
Ő az.
A divat javarészt női ügy. Ezen a kiállításon viszont a férfiak, különösen a politikus férfiak is jelentős szerepet kapnak. Van egy terem Horthyval, Ferenc Józseffel, Rákosival és Kádárral. Mit árul el a sorolt urak öltözködése a képeken?
A kiállítás albumában Ungvári Krisztián egy tanulmányban végigveszi, mit jelentenek a különböző érdemrendek, melyik és miért van odahelyezve, ahová. De mi most elégedjünk meg azzal, hogy Ferenc József egy uralkodó, természetesen neki dukál a legpompásabb megjelenés. Az övénél már csak a szállodaportás kinézetű Horthy toalettje grandiózusabb, utóbbinak van is mit kompenzálnia, hiszen családi háttere messze nem olyan lenyűgöző, mint a Habsburgoké.
Számít a sok kitüntetés, a macsóskodás? Nem inkább nevetségessé teszi az embert?
Kinek, mi áll jól. A nagymamám épp azért fordult kiemelt respekttel a kormányzó felé, mert hogy micsoda fess ember és milyen csodálatosan elegáns asszony a felesége. Az akkori társasági lapok ezt szerették, az országnak erre volt igénye: egy európai szinten is vállalható megjelenésű vezetőre.
Ehhez képest Rákosi és az emlegetett Kádár beszürkült.
Mert akkor meg arra volt igény. De még az amúgy öltöztethetetlen alkatú Rákosit is rendesen felöltöztették és Kádár szürkéje sem szúrt szemet. Ellentétben azzal a trottyos gatyással, aki nekem nagyon hiányzik ebből a teremből: Orbán Viktor, ahogy láttuk őt júniusban a V4 kormányfőinek budapesti találkozója után négy elegáns politikus társaságában.
Milliós öltönyt viselt a magyar kormányfő, mint utóbb kiderült. Direkt volt trottyos?
Alighanem igen.
Miért?
A szotyiimidzs része. Megiszom a pálinkát, betöltöm a hurka-kolbászt, lóg rajtam a gatya, én vagyok a legkisebb fiú, aki a legmesszebb jutott. Mi kiröhögjük őt, ő pedig kiröhög bennünket, ugyanis működik a dolog. Az első ciklusában, 1998 és 2002 között a haja felfésülve Beckham-taréjra, a zakó alatt kötött mellény feszült. Dandyt alakított. Nem jött be, ezért találhatták ki, hogy inkább legyen belőle ez a nép egyszerű gyermeke figura. Ön idézte Kieselbachot: „Az öltözködés az ideális én megtalálásáról szól.”
Látni ezen a divatkiállításon ideális falusi éneket: gyönyörű népviseletes festményeket. Miért van az, hogy a mai magyar divatban, az utcai, s még az alkalmi viseletben is avíttnak számít a népművészeti motívum? Pusztán azért, mert a szélsőjobb rátenyerelt erre a világra a magyarkodással, a tarsolylemezes övtasival meg az atillával?
Ez lehet a megfejtés.
Utoljára a Brüsszelben felszólaló Morvai Krisztinán láthattunk matyómintát.
Felvette s jól tette. A modern viseletként hordott népművészet csak Magyarországról nézve tűnik nevetségesnek. Az ottaniak számára menő. Mert a matyó érték. Mert a matyó mellény csodálatos. Mert a matyó motívumvilág bonyolult, egyedi, magas szintű. A minap megálltam a Kossuth Lajos utcában a Szkítia kirakata előtt, és elámultam néhány tárgy ősi motívumai láttán. Aztán persze eszembe jutott, milyen pokoli jelentést kaptak a múlt században. És hiába szép egy tarsolylemezes övtáska, nem veszem föl, mert azzal egy számomra vállalhatatlan kaszthoz tartozónak láttatnám magam. Defektes viszonyban vagyunk a népművészeti örökségünkkel, pedig simán integrálhatnánk a magyar népművészet dolgait a napi viseletbe. Másutt, például Mexikóban a városi divat része a helyi folklór. Nálunk viszont még a falu is megtagadja a népművészetet, mert kispolgár akar lenni, és az RTL Klubot nézi. És nézze is, csak közben jó lenne, ha tudná, ki ő, kik az ősei, honnan jön, miért van ott, ahol.
Falvédőből is többet találni városi értelmiségi lakásban, mint ahol őshonos a műfaj.
Mindez a sokszoros széttöredezettségből fakad. Amikor elvették nagyfater földjét, megszakadt a család mezőgazdasághoz való viszonya, mindenki bekerült a legközelebbi városba melósnak, ahonnan a következő nemzedék próbált félig-meddig értelmiségivé válni. Két generáció alatt elveszett a tradíció, és ma nincs az a csaj, aki azt mondaná a barátnőjének, hogy nézd, itt a dédi hímzett mellénye, varratok egy hasonlót, tök menő.
Próbálkozhatna vele pár celeb.
Áh! Itt még a kokárdából is egyetlen mozdulattal pártjelvény csinált Orbán: azt mondta, ez mostantól a miénk, mire a másik oldal, Kovács László, ahelyett, hogy azt válaszolta volna, igen, a tietek is, de a miénk is, mert épp úgy magyarok vagyunk, mint ti, 1848 mindannyiunk históriája, viselje a kokárdát tizenötmillió magyar, inkább hagyta ezt az őrületet. Más nemzetek okosabban bánnak a jelképeikkel, a pozitívokkal és a negatívakkal is. Amikor a második világháborúban a nácik Dániában kiadták a sárga csillag viselését a zsidóknak, először a király, aztán minden dán sárga csillagot varratott a kabátjára. Van mit tanulni.
Van a politikánál békésebb fejezete a kiállításnak: a meztelenség. A pucérságban is van divat?
Persze. Egyrészt abban, adott korszak hogyan ábrázolja a meztelenséget, mit mutat meg és mit nem. Másrészt a meztelenség környezetében. Nem kell túlgondolni. Czene Bélától látni itt pár képet, meztelen csajok a hetvenes évekből. Szép, szexi nők, ez a lényegük. Jó nézni az ilyet, a meztelen nő minden korban megmozdít valamit a férfiban. Akkor is, ha azt mondják, hogy nem. Tiziano aktjaira se szentképként tekintettek annak idején. A divatban is számos játékot kínál a meztelenség, ezek közül a tetoválás fut ma nagyon.
A tetoválás ruha vagy meztelenség?
Mindkettő. Ahogy az utcán a falakat elborítják a feliratok, úgy kígyóznak fel a testekre a tetkók és válik a kettő egy kor közös szőttesévé. Mondjuk én az utcán és a testen is kicsit kényszeresnek érzem ezt a mindent elfedést, besatírozást. Mutatni is meg nem is mutatni.
Láttam egy párt a minap, a srác derekára revolver tetoválva, a lány combjára csipkés harisnyatartó s benne egy másik varrt revolver.
Összetetoválták magukat. Ez a szerelem. És amikor feltárul egymás előtt a két test, feltárulnak a tetoválások is, s lehet bogarászni. Mondom: játék. A tetkóban és az öltözködésben is megy a stilizáció, a valamilyen fellépésre való felkészülés. És megint oda lyukadunk ki: arról szól az egész, kifelé hogyan láttatjuk magunkat.
Interjúkötet a 24.hu szerzőjétől
