Ritka, hogy valaki zenei szerkesztőnek készül, önt is több kitérő után találta meg ez a szakma?
Igen. Apám Zágrábból származik, anyám pedig Németországból jött. Én már Amerikában születtem, de gyerekként Hamburgban éltem pár évig, és az anyanyelvem is a német volt, angolul csak később tanultam meg, végül az ABC televízió hírolvasóját, Peter Jenningset figyelve lett rendes amerikai kiejtésem. A tévét nézve mindent elismételtem, amit mondott. Először Bostonban tanultam filmrendezőnek, de aztán az újságírás eltérített, és a kilencvenes évek elején Horvátországból tudósítottam. Utána nemzetközi kapcsolatokat tanultam és a diplomácia érdekelt, de végül ezt is abbahagytam, és egy portlandi kitérő után Los Angelesben kezdtem írni egy könyvet, amit végül nem fejeztem be, mert annyira beleszerettem Dél-Kaliforniába. Indítottam hát egy internetes újságot, ami nagy bukás lett, rengeteg pénzt vesztettem rajta, és végül jelentkeztem önkéntesnek a KCWR-hoz, ami egy fantasztikus rádióadó, nagyon eklektikus és nagyszerű zenék hallhatók ott, és végül ott lett egy műsorom, amit tíz éven át vezettem. Ezalatt elkezdtem lemezkiadónál is dolgozni, de sejtettem, hogy nem leszek igazán sikeres ebben, mert azok a zenekarok, amelyeket jónak tartottam, nem adtak el túl sok lemezt. Akkor javasolta valaki, hogy próbáljam ki a zenei szerkesztést, hiszen ott is történeteket kell elmesélni a zene útján, én pedig valahol ugyanezt csináltam a műsoromban addig is. Úgyhogy ez lett a munkám, csak éppen filmekben és tévésorozatokban.
A tévésorozatokban tényleg nagyobb a játéktér egy zenei szerkesztő számára?
Mindkettőt szeretem. A tévézés nagyon intenzív munkát igényel, nekem pedig van egy háromfős csapatom, akiket folyton foglalkoztatni kell, és erre a tévésorozatok megfelelőbbek, tehát elsősorban ezekre koncentrálunk, közben pedig egy-egy film is becsúszik néha. Az igaz, hogy a sorozatoknál már csak a terjedelem miatt is több a lehetőség, de ott gyorsnak és hatékonynak is kell lenni, a filmezésben meg nagyobb szerepe van a találgatásnak, és sokszor a legjobb ötletek elvesznek, mert túlgondolják vagy egyéb szempontok érvényesülnek. Szeretem mindkettőt, de úgy érzem, a sorozatokban jobban tudok érvényesülni.
Mennyire változtatta meg nézőként ez a munka? Ha meghall egy másik sorozatban egy jól kiválasztott dalt, irigy lesz? Vagy ha valami elcsépelt számot lát, mondjuk a Sabotage-ot a Beastie Boystól egy bankrablós jelenetben, dühös lesz?
Igen, abszolút megváltoztatott, de pont, hogy sokkal empatikusabb lettem a zenei rendezők iránt. Szóval, ha meghallom mondjuk a Sabotage-t egy ilyen jelenet alatt, inkább arra gondolok, hogy a rendezőnek volt ez a szám a fejében, hiába mutatott neki a zenei rendező tucatnyi másik dalt, vagy esetleg nem volt elég pénz azokra. Mondjuk pont a Beastie Boys dalait elég nehézkes engedélyeztetni, de van arra is példa, hogy a sok pénz kevés képzelőerővel párosul. A zenével az a probléma, hogy mindenki szakértő, vagy legalábbis annak hiszi magát, ezért mindenkinek van véleménye is, pedig a legfontosabb mindig az, hogy passzoljon a történethez, és hogy megismerjük a szereplőinket annyira, hogy tényleg a személyiségüket tükrözze. De tudok ettől még élvezni más sorozatokat is: például nagyon tetszett a Killing Eve, és az is, ahogy David Holmes nemcsak zenét szerzett hozzá, de betétdalokat is választott.
Amiről beszélt, annak a folyamatnak a része, hogy minden fontosabb szereplőnek csinálnak egy playlistet?
Igen. Megpróbálom az összesről kitalálni, milyen zenéket hallgathatnak, mikor jártak gimnáziumba és egyetemre, milyen hatások formálhatták az ízlésüket, mennyire fontos a zene az életükben, és így tovább. A Halt and Catch Fire esetében például közzé is tettük ezeket a playlisteket az egyes szereplőkhöz, és az tényleg csodálatos élmény volt, ahogy az egyes karakterek személyiségét próbáltuk visszaadni a zenék segítségével, sőt, még azt is ki tudtuk fejezni, hogy milyen jellemfejlődésen mentek át. Nem is feltétlenül használtuk fel a sorozatban az összes kiválasztott dalt, de így is nagy segítség volt a karakterek kialakításában.
Ha már a Halt and Catch Fire-ről beszélünk, abból a legjobban arra emlékszem, hogy az egyik részben hangsúlyos szerepet kapott az XTC Complicated Game című száma, amit előtte is szerettem. Vajon attól érezzük jónak egy music supervisor munkáját, hogy a mi kedvenceinket halljuk egy sorozatban, vagy pont, ha ismeretlen számokkal ismerteti meg a nézőt?
Ez nekem is az egyik kedvenc jelenetem volt abból a sorozatból, de egyébként mindig az adott projekttől függ. Például A galaxis őrzőiben jól ismert, hetvenes-nyolcvanas évekbeli rádióslágerek szerepeltek, hiszen az egyik szereplő hallgatta ezeket a válogáskazettáján, és egyfajta kulturális sarokpontot is jelentenek.
Ezért a cél az volt, hogy nagyon széles zenei palettáról dolgozzunk, viszont a betétdalokkal csínján bántunk, és kizárólag akkor használtuk őket, amikor a segítségükkel el is akartunk mondani valamit. Egyébként is, ha közismert dalokat használunk, azokhoz a nézőknek sokszor fűződnek saját élményeik, és akár még ki is zökkenthetik, mert eszükbe jut, hogy máskor milyen körülmények között hallották ezt a dalt. Míg egy számukra új zenével jobban bele tudnak merülni az adott jelenetbe. De volt olyan is, hogy egy jól ismert számot, a Windyt az Associationtől pont a népszerűsége miatt használtunk: azzal, hogy egy metamfetamin-függő prostituáltat mutattunk közben, teljesen új kontextusba került. Szerencsére ehhez a jogtulajdonos is partner volt, és hozzájárult, hogy egy fura szituációban használjuk fel a dalt.
És mennyiben változtat ezen, ha az adott szám csak ott, Amerikában volt nagy sláger? A Windy például Magyarországon egyáltalán nem közismert, nem is nagyon hallani a rádióban, sok itteni néző jó eséllyel ott, a Breaking Badben hallotta először.
Ez nagyon érdekes, és az ilyen kulturális különbözőségek miatt is szeretek zenével foglalkozni. Hasonló ehhez az is, amikor a Badfinger Baby Blue című számát használtuk a legutolsó epizódban, a dalra nem sokan emlékeztek már Amerikában, és sokan ott találkoztak vele először, miközben Európában többen ismerték, és ők azt mondták, milyen meglepő és fura választás.
Említette, hogy a Beastie Boystól nehéz megszerezni a dalaik jogait. Ki volt az az előadó, akivel a leginkább meggyűlt a bajuk?
A Steely Dant mondanám. Amikor megpróbáltuk megfejteni Walter White személyiségét, nyilvánvalónak tűnt, hogy szereti a Steely Dant, mint egy olyan zenekart, amely akkor volt népszerű, amikor ő college-ba járt. A Steely Dan egy kicsi nerd, okos, tökéletesre csiszolt zene, csupa olyan dolog, amit Walt is gondolhatott magáról, ezért szerettünk volna egy jelenetet, amelyben Steely Dant énekel az autóban. Úgyhogy írtunk a kiadónak, mire visszajött a válasz, hogy sajnos nem használhatjuk a dalt, ami azért is lepett meg, mert akkor már pont kezdett a Breaking Bad ismert és népszerű lenni. Hosszú és kimerítő huzavona következett ezután, de a vége az lett, hogy nem tudtunk megegyezni, ezért az America A Horse with No Name című dalát választottuk, amely tökéletesen működött a jelenetben, úgyhogy a Steely Dan bekaphatja!
Az, hogy Németországban nőtt fel, jelentett bármiféle előnyt a munkájában? Használt-e már például német zenéket?
Fura módon még soha, bár egyszer majdnem használtunk, abban a jelenetben, amikor Gale-t megöli Jesse, de végül egy olasz dalt választottunk. Az igazi előnyét én az európai éveimnek abban látom, hogy külföldön élve nyitottabbá válik az ember, kicsit más nézőpontból is látja a dolgokat, és talán kevésbé fél attól, hogy új területeken próbálja ki magát. Számos olyan dalt használtunk fel a produkciókban, amelyekben dolgoztam, amik lehet, hogy nem magától értetődő választások vagy keveseknek jutottak volna eszébe, nekünk viszont baromi izgalmas volt elhelyezni ezeket a dalokat, gyakorlatilag új otthont találni nekik, és adni hozzájuk egy új jelentésréteget.
Amikor utazik, például Magyarországra, akkor is folyton fülel, hátha hall valami zenét, amit egyszer felhasználhat?
Hogyne! Sokszor előfordul, hogy mondjuk itt Budapesten vagyok egy klubban, megszólal valami érdekes zene, én pedig már nézem is a Shazamon, hogy mi lehet ez.
Vagy hallgatok internetes rádiókat, és ott meghallok valamit, és feljegyzem, mert ki tudja, lehet, hogy a jövőben mondjuk pont török pszichedelikus zenére lesz szükségem egy jelenethez. Ezért is szeretek utazni, mert mindig rengeteg izgalmas zenét hallok.
Néha látni olyat, hogy mondjuk egy 1986-ban játszódó jelenetben pár évvel későbbi dal szólal meg, amit a szereplő elvileg nem hallgathatna. Vannak-e íratlan szabályok a korhűségre nézve, vagy ez csak szőrszálhasogatás?
Szerintem a legfontosabb, hogy hihető legyen. Ha stílusilag kilóg egy adott kort ábrázoló közegből és észrevehetően nem illik oda, akkor a nézők is meg fogják érezni, hogy valami nem stimmel, mintha egy házban járva feltűnne, hogy látványosan nem illik oda a függöny. Számomra nagyon fontos a pontosság, és hogy az összes egyéb részlettel együtt, mint amilyenek a jelmezek, a berendezés, a frizurák, a zene is alkalmas legyen rá, hogy abba a korba vigye el a nézőt, amelyet ábrázolni szeretnének.
Volt-e az ön munkája szempontjából jelentősége annak, hogy a Breaking Bad nem Kaliforniában játszódott, ahogy eredetileg tervezték, hanem Albuquerque-ben?
Persze! Amikor kiderült, hogy adóügyi szempontok miatt Új-Mexikóba helyezik át a produkciót, Vince Gilligan gyorsan felismerte, hogy Albuquerque egy önálló karakter lehet a sorozatban. Így én is elrepültem oda, és eltöltöttem pár napot a városban: taco éttermekben, éjjel-nappali boltokban és egyéb hasonló helyeken figyeltem, milyen zenék szólnak. Biztos volt pár hely, ahol a biztonságiak felfigyeltek rám, mert csak álltam ott és jegyzeteltem, de ez rengeteget segített. Így tűnt fel, hogy az albuquerque-i helyi rádió nincs igazán szinkronban a jelennel: nem friss slágereket játszanak, de nem is klasszikusokat, valahogy mintha el lenne csúszva időben. És ez segített abban, hogy Albuquerque-t úgy ábrázoljuk, mint egy kicsit fura, saját univerzumot, és ez segítse a történet szürreális jellegét, míg egész más lett volna a hangvétel, ha Kaliforniában vagy New Yorkban játszódik. Ezért az ilyesmi kutatás nagyon fontos. Például a Halt and Catch Fire esetében iszonyú izgalmas volt felmérni, hogy 1982 és 1993 között milyen zenekarok léptek fel Houstonban és Austinban, és találtunk egy rakás tök jó korabeli texasi zenekart, amelyek rég feloszlottak, és a tagjaik már villanyszerelőként vagy vízvezetékszerelőként dolgoztak, amikor felhívtuk őket, hogy engedélyezik-e, hogy használjuk valamelyik dalukat. Az egyik karakter, Cameron Howe pont az a szereplő volt, akihez illettek ezek a zenék, úgyhogy hasznos és izgalmas munka is volt egyszerre.
Milyen volt a Breaking Badben dolgozva végigélni, ahogy kultsorozatból világszerte népszerű produkcióvá lesz?
Eleve a sztorit, hogy egy gimnáziumi kémiatanárról szól, aki rákos lesz és crystal meth-t kezd gyártani, ezt nem könnyű eladni. De igaz volt ez a Sírhant Művekre is, ami egy temetési vállalkozó családról szól, vagy a Halt and Catch Fire a technológiai újításokról, ez sem pont az a közönségvonzó téma. A Walking Dead viszont a zombiapokalipszissel sokkal hálásabb téma volt.
A Walking Dead sokkal populárisabb produkció, több pénzzel, könnyebb is volt a munka?
Egészen más volt. Azt alapból tudtuk, hogy nem használhatunk túl sok zenét, hiszen már nincs áram, nem tudnak min zenét hallgatni az emberek, másrészt ott volt egy adott soundtrack, ahhoz kellettek új dalok, például Jamie N Commonstól, és azokat használtuk a sorozatban. Az első öt évadban dolgoztam a sorozaton, de aztán kicsit elegem lett abból, hogy folyton zombikat nézzek.
Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
