Sok érvet tudnék felsorolni amellett, hogy azok a legjobb alkotások, amelyek tudnak úgy szólni, hogy ne csak hatodik generációs többdiplomás tudósként lehessen befogadni és élvezni. Ahogy a figuratív művészet sokáig az olvasástudást kiváltó magyarázó eszköz volt, úgy ma a film az egyik legjobb eszköz arra, hogy érzelmeket, gondolatokat ébresszen, hogy beemeljen a közbeszédbe fontos témákat, vagy éppen személyességével érzékenyítsen, magyarán arra, hogy összetett gondolatok eljussanak változatos korú, státuszú, hátterű emberekhez. Már persze, ha minderre van szándék. A Ruben Brandt, a gyűjtő inkluzív film: csodás sokszínűségével mindenkinek kínál valamit.
A történetben két központi elem fonódik össze: a művészet és a pszichológia. Főhősünk ugyanis egy pszichoterapeuta, aki elsősorban művészetterápiával kezeli változatos hátterű pácienseit, nagy sikerrel. Igen ám, de Rubent apja halála után nem sokkal bizarr rémálmok kezdik gyötörni, melyekben egyvalami közös: mindegyikben egy-egy híres képzőművészeti alkotás szereplője tör az életére. Az álmok nem hagyják pihenni, sőt, lassan már ébren is gyötrik hallucinációk formájában, és a klasszikus terápiás módszerek nem bizonyulnak hatásosnak. Egyik páciense, Mimi áll elő azzal, hogy neki bizony lenne ötlete, ami talán segítene a rémálmokon: „birtokold a problémát”, hirdeti a lélektan egyik nagy bölcsessége, így adódik az ötlet, hogy vegyék azt szó szerint, hátha az alkotások, amelyek álmában gyötrik, a birtokába kerülve békén hagyják a szenvedő terapeutát.
Kapóra jön, hogy Ruben történetesen egy rakás olyan pácienst kezel, akiknek a képességei tökéletesen alkalmasak a világ legütőképesebb műkincstolvaj-bandájának összeállítására. Akad briliáns hacker, izomtibor, kétdimenziós melák, és hát ott van Mimi, a szuperügyes kaszkadőr-tolvaj, aki túl van már néhány lehetetlennek tűnő, ám sikerrel teljesített bevetésen. A banda akcióba lép, és meglepően sikeres, Brandt falán gyűlnek a képek, melyek szereplői valóban nem nyaggatják tovább, csak az a gond, hogy közben egy eltökélt rendőr, Kowalsky is a banda lefülelésén dolgozik, az összelopott képek értéke pedig veszélyes arcok figyelmét is felkelti.
Amint az a fentiekből kiderül, műfaját tekintve ez egy bűnügyi film. Meg még film noir is, akció is, kémfilm is, thriller is, a pszichologizáló karakterdrámai szálról nem is beszélve, mindezt pedig erotika és erőszak, valamint virtuóz, gazdag zene fűszerezi – előre szóltam, hogy ez a film mindenkinek ad valamit. És nemcsak a különböző filmműfajok rajongóinak. A Ruben Brandt, a gyűjtő a felsoroltak mellett művészettörténet-sűrítmény és ihletett, rajongó, de közben teljesen individualista szerelmeslevél az alkotóművészet valamennyi ágának. Nem kell aggódni, ez utóbbi mondatot kifejtem. Az első felét talán úgy tudom leginkább kibontani, ha azt mondom, én ugyan öt évig tanultam művészettörténetet, mégis azt mondanám, hogy a Ruben Brandt, a gyűjtő mélyelemzésével és referenciáinak felfejtésével nyugodtan kiváltható lenne a művészeti iskolák utolsó évi művtöri-anyaga moderntől posztmodernen át kortársig. Itt ugyanis absztrakttól avantgarde-ig, kubizmustól popartig minden van – mindez átmosva Milorad Krstić vízióján.
Itt rögtön kapcsolódunk az iménti individualista szerelmeslevél-gondolathoz: a film értelemszerűen óriási stáb összehangolt művészi-szakmai csapatmunkájának eredményeként született meg, az individualizmus alatt azt a brutálisan erős alkotói jelenlétet értem, amellyel Krstić végig otthagyta keze nyomát ezen a grandiózus szerelemprojektet. A Ruben Brandt ízig-vérig szerzői film, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Milorad Krstić írója, rendezője, látványtervezője, animációs vezetője, producere, vágója, és még sorolhatnám, mi mindene ennek a műnek. Ő találta ki nem csak a sztori alapjait, a figurákat, de ő rajzolta is a karaktereket, ő dolgozta át rubenbrandtosra a filmen megjelenő összes műalkotást – és egészen-egészen sok van – az ő látásmódját tükrözi az az ezerarcú, mégis egységes képi világ, ami külön szabályaival gyakorlatilag saját univerzumot hozott létre, melyben képzelet és a valóság olyan egyértelműen létezik együtt, mint a mágikus realizmusban. Ahol semmi különös nincsen abban, ha valakinek három szeme vagy két arca van, esetleg lapos, mint egy papírlap, de ahol közben azokat a filmeket nézik az emberek, amiket mi, a gazdagok létező dizájnerbútorok között élnek, és az ismert fizikai világ legtöbb törvénye érvényesül.
És miközben én itt az univerzum gazdagságáról ömlengek, ne felejtsük el, hogy a Ruben Brandt elsősorban egy nagyon izgalmas, fordulatos történet, autósüldözéssel, maffiával, humorral, szövevényes szálakkal, melyek a múltba nyúlva hálózzák be a szereplőket, és nem mellesleg olyan szexi karakterekkel és visszafogott, de végig jelenlévő erotikával, amilyenhez hasonlót nem csak rajzolt karaktereknél nem látunk gyakran. A látvány ehhez csak hab a tortán, egy nagyon-nagyon finom hab. Elképesztő élmény megmerítkezni ebben a világban mindenkinek, hiszen olyan gazdag, különös, néhol bizarr, hogy akkor is boldog kíváncsisággal kapkodjuk a fejünket, ha fogalmunk sincs arról, ki volt Velázquez, akik viszont értenek a festészethez, nyilván csorgó nyállal ülik majd végig a filmet.
A Ruben Brandt az álmodozók filmje, azoké, akiket furának, elvontnak, különcnek neveztek a gimiben, ha már nem korábban, és azóta is. A csendben molyoló alkotó lelkeké, az érzékenyeké, a csendeseké, vagy éppen a közléskényszertől túl hangosoké – nem az üres, brahiból harsányaké, az nem ugyanaz. A korszerűtleneké – mert a korszerűség, legalábbis a nagy trendeket nézve egyre inkább a műveletlen sudribunkósággal egyenértékű, ez a film meg olyan dózisban tartalmaz finom utalásokat, érzékeny főhajtásokat a képzőművészet, a dizájn, az építészet, a film – A keresztapa és Tarantino is feldereng -, és úgy általában a művészet nagyjai előtt, hogy az említett szerelmeslevél-gondolatot már aligha kell ezután magyaráznom.
Ehhez köthető a film egyik negatívuma: amilyen csodálatos ez a sűrűség, olyan sok is, egy nézésre gyakorlatilag nem befogadható mennyiségű információt zsúfoltak a filmbe. Ez persze, valójában nem hiba, sokkal inkább a film kultstátusza felé hathat, ha a sokadik nézésre is újabb és újabb rétegeit lehet felfejteni a film szövetének. És mégis: a Ruben Brandt nem sznob, hanem inkább olyan, mint a jó éttermi menü: mindenkinek kínál valami szája ízéhez illőt. Aki a látvány gyakorlatilag befogadhatatlan gazdagságára izgul, az is boldog lesz, aki adrenalinra utazik, az is, aki a rengeteg utalás kincsvadászatával köszörülné a műveltségét, az is. A legboldogabbak meg azok lesznek, akik a lehető legnyitottabb szemmel és szívvel hagyják magukat sodortatni ezzel a színekből, formákból, koreográfiából, zenéből komponált szimfónia által.
Ruben Brandt, a gyűjtő – színes, magyar animációs film, 96 perc – értékelés: 9/10
