Kiéhezettek
Ha nekem valaki azt mondja, hogy horror, már eleve elveszített, ha pedig azt, hogy zombihorror, akkor még a gondolat nyomát is sóval hinteném be: agyzsibbadást kapok az élőhalott-témától. Ugyanakkor a Kiéhezettek annak idején már a trailerével megvett kilóra, annyira látszott rajta, hogy itt a zombihentelés helyett az ember(i)ség mibenlétén és egyéb, hétköznapi filozófiai kérdéseken lesz a hangsúly. Gyorsan el is olvastam még a film megjelenése előtt az alapjául szolgáló regényt, és nem csalódtam: fergeteges hangulatok, csodálatos érzelmi skálák, és mindez filmen is működik, ott ráadásul a poszt-apokaliptikus London látképe még egy kis látványbónuszt is ad az élményhez – miközben, ne legyenek kétségeink, azért az idegtépő paráztatás is megvan.
Csadoros vérszívó
A Penge bemutatásának huszadik évfordulója kapcsán már említett fekete-fehér iráni film bizonyítja, hogy mennyivel több lehetőség van a vámpírzsánerben, mintsem hogy buta tinirománcokká silányítsák azt egyes bestsellerszerzők. Itt például egy talpig csadorba burkolt, ám gördeszkán közlekedő vámpírnőt láthatunk, aki direkt olyan férfiakat támad meg, akik tiszteletlenül bánnak a nőkkel. Mindezt briliáns hangulatban, kellőképpen ráérős tempóban elmesélve, ami egyrészt jó, mert a gyakorlatlan horrornézőre nem fog ötpercenként rátörni a sikítófrász, másrészt viszont biztosítja azt is, hogy a kényelmetlen, nyomasztó feszültség folyamatosan fennálljon.
Coraline
Ez az animációs remekmű csak azoknak ismeretlen, akik inkább a blockbusterekre esküsznek, pedig Neil Gaiman ritkán csinál érdektelen dolgokat, ez pedig egy Gaiman-regény adaptációja, amiből egyébként videojáték is készült. Azért is került fel toplistánkra, mert tökéletes bevezető a komolyabb horrortémákba azoknak, akik nem szeretnek ijesztgetve lenni. Mert bár kellőképpen bizarr és para ahhoz, hogy pumpáljon kicsit az adrenalinszinten, ám közben mégis csak családi, gyereknézőknek is abszolút befogadható filmről van szó, minthogy a bemutatott világ és helyzetek annyira lenyűgözően furák, hogy ezért cserébe simán megéri kibírni egy kis borzongást. A szotri egyébként egy kislányt útját követi, aki egy párhuzamos univerzumba keveredik, ahol majdnem minden olyan, mint az általa ismert világban, csak éppen sokkal-sokkal ijesztőbb.
Rosemary gyermeke
Aligha kell részletekbe menően bemutatni ezt az Oscar-díjas klasszikust, inkább azért került fel e listára, hogy ennek apropóján az olyan klasszikusokra irányíthassam a figyelmet, mint a Ragyogás, a Ne nézz vissza!, a Psycho, és társai – a horror alapművei között ugyanis számtalan olyan film akad, amivel a zsánertől idegenkedőket meg lehet győzni, felvonulnak ugyanis olyan filmes alapelvárások, mint, mondjuk, tartalom, mélység, mondanivaló. Ebben a végtelenségig nyomasztó Polanski-filmben például egy várandós nő rettegésébe csobbanunk bele, nem teljesen önszántunkból, ám az eredmény ettől még ugyanaz: ahogy a főhős sem, lassan a néző sem tudja biztosan elválasztani a képzeletet a valóságtól.
Jákob lajtorjája
Apropó valóság és képzelet: ez a Tim Robbins főszereplésével készült kincs is e téma körül forog, csak épp itt a borzalmakat nem holmi tipikus horrorszörny okozza, sehol semmi természetfeletti, ellenkezőleg: nagyon is a valóságban létező minden, amit látunk, épp ezért olyan nyomasztó. Miről is van szó: például háború utáni poszttraumás stresszről, például személyiségzavarról, szilánkokra hulló elméről, gyerekhalálról, gyászról – kinek kellenek ezek mellé vámpírok, szellemek, zombik?
Sóhajok
Nem lehet horror-toplistát írni az olasz horrorfilmek említése nélkül, ezek közül pedig talán a leghíresebb a Suspiria, avagy Sóhajok. A film egy világhírű balettintézet vérbe borulását meséli el, ahol egyre-másra történnek bizarrabbnál bizarrabb esetek, naná, hiszen az iskola annak idején boszorkányok tanyája volt, és nem kizárt, hogy ma sincs ez másként. Ennek megfelelően misztikus hangulat várható a filmtől, amelynek ráadásul hamarosan vadiúj remake-je is érkezik nem más, mint a Szólíts a nevedent is jegyző Luca Guadagnino rendezésében. Alant, csak úgy összehasonlításként, mindkét film trailere:
A faun labirintusa
Guillermo del Toro bármit csinál, abban biztosak lehetünk, hogy a világ, amit elénk tár, olyan különleges lesz, amilyet máshol nemigen láttunk, miközben a fantázia és a valóság olyan természetességgel keveredik, mint a legnagyobb mágikus realista történetekben. A faun labirintusa is ilyen film, képzelet és valóság meseszerű keveredésével, ám ez a mese: rémmese, melyben a fő dilemma mégis az, hogy vajon a képzelet szülötte, borzasztó szörnyek ijesztőbbek, vagy a nagyon is valóságos, hús-vér gonoszok. Csodás film, és épp csk annyira ijesztő, amennyire, mondjuk, egy véres háború.
Engedj be!
Fontos különbségtételről kell szólnunk itt mindjárt az elején: ebből a filmből kettő van, egy skandináv eredeti és egy amerikai remake – egy időben Hollywood imádott az északiak tollaival ékeskedni – és értelemszerűen az eredetit ajánlom, minthogy mélysége, ereje tekintetében egyaránt az az említésre méltó. Ez is egy vámpírfilm, és ez sem egy hagyományos darab, olcsó ijesztgetés helyett elementáris szomorúsággal, folyamatosan borzongató hangulattal és olyan érzékenységgel, hogy a legeltökéltebb anti-horrornéző is elégedetten fog csettinteni.
Valami követ
Akár horror-rajongó az olvasó, akár a zsánertől magát szenvedélyesen távol tartó ellenlábas, erről a filmről jó eséllyel így is, úgy is hallott, aki nyomon követi a filmes híreket, annak idején ugyanis ez a film volt az, amivel elkezdődött az a folyamat, amely során független filmesek, illetve kisebb stúdiók elkezdték rehabilitálni a megtaposott ázsiójú horrorműfajt. Hőseinket egy furcsa szexdémon kezdi követni, az egész, persze, szimbólum, és a tempó itt is lassú, az atmoszféra bivalyerős, és sehol egy horrorklisé – olyannyira, hogy a tipikus horrorfanok ezt a filmet például nem is kimondottan szerették.
Hang nélkül
A Valami követ kijelölte utat folytatva azóta is érkezett néhány, a tipikustól eltérő horror a mozikba, legtöbbet, ugye, az afro-amerikaiak és fehér amerikaiak kimondott és kimondatlan feszültségeit megéneklő Tűnj el!-t emlegettük, hát persze, a film a nagy díjátadókon is esélyesként indult. Ha teljesen más irányból, teljesen más témában és hangvételben is, de a Hang nélkül is ezt a nem tipikus horror-vonalat folytatva érkezett a mozikba, olyan váratlan sikert elérve, amire még az alkotók sem számítottak, ám amelynek nyomán a filmnek máris készül a folytatása, mi több, egyesek Hang nélkül-univerzumról beszélnek. A film egy igazi feszültség-bilincs, naná, hiszen a történet kiindulópontja, hogy a földet ellepték rejtélyes, gyilkos lények, amelyek hang alapján vadásznak, így az egyetlen esély a túlélésre, ha leehetőség szerint egy mukkanásnyi hangot sem adunk ki. Ami finoman szólva sem egyszerű, mondjuk, egy állapotos nő esetében.
Kiemelt kép: UIP Duna
