Liam Gallagher
Abban a pillanatban, hogy megszólalt a Wonderwall, telefonok ezrei emelkedtek a magasba, a refrénnél pedig már mindent elnyomott a spontán közönségkórus. Pedig Liam Gallagher már jó tíz éve leszögezte, hogy igazából gyűlöli az Oasis legnagyobb slágerét, különösen azt, hogy mindenki ezzel azonosítja őket, és csak ezt akarja tőlük hallani. Talán a brit rock’n’roll fenegyerekének szelídülését jelzi, hogy most mégis zokszó nélkül kiszolgálta a közönségigényt a Szigeten. Ekkor már a koncert vége felé jártunk, de az ezt megelőző bő óra is a leplezetlen Oasis-nosztalgia jegyében telt: Gallagher mindössze négy dalt játszott tavalyi szólólemezéről – korábbi szólókarrierjéből meg semmit –, azokat is egy blokkban ágyazva be a tízdalos Best of Oasis-listába, amit fegyelmezetten, de nem unottan nyomtak le az este folyamán.
Mert mindezt most szerencsére nem a sértettség, a múltba révedés és a mérhetetlen önsajnálat itatta át, hanem az, hogy Gallagher tényleg imádja ezeket a dalokat (na jó, leszámítva a Wonderwallt). Az önérzetének láthatóan jót tett, hogy tavaly sikerült visszarángatnia karrierjét a szakadék széléről. Mert pár éve még úgy tűnt, hogy végleg megy a süllyesztőbe, és élete hátralevő részét nem zenéléssel, inkább hisztizéssel és bátyja állandó baszogatásával tölti majd. A prosztó testvérháború művészetét tökélyre fejlesztette az utóbbi tíz évben, ami eleinte szórakoztató volt, de valódi teljesítmény nélkül egyre kínosabbá vált.
Aztán ősszel megjelent az As You Were, ami váratlanul az eladási listák élére ugrott Angliában, még bakeliten is 16 ezret adtak el belőle egyetlen hét leforgása alatt, amire évtizedek óta nem volt példa. A kritika is pozitívan fogadta, az olyan mondatok különösen jól eshettek Liamnak, minthogy az Oasis feloszlása óta ez a legjobb album bármelyik Gallaghertől. És az As You Where tényleg nagyon rendben van, már azoknak, akik szerették az Oasist. Merthogy egyértelmű utánérzésről van szó, ráadásul hatványozottan, hiszen már maga az Oasis is a 60-as évek zenéjének utánérzése volt. Mégsem csúszik bele a retróba, ami leginkább Gallagher rendíthetetlen karizmájának köszönhető: mert ő láthatóan nem eljátssza, hanem a mai napig teljes bedobással éli a badass rock’n’roll-sztár szerepét, ami a nosztalgia ellenére is ad egyfajta jelenidejűséget ezeknek a daloknak. Ő is az a típusú frontember, aki sosem óvatoskodik, kimondja a hülyeséget is, és nem azért vakarja meg a tökét a színpadon, mert az menőn néz ki, hanem mert viszket neki. Nemrég ki is fejtette trágársággal teli ars poeticáját a Guardiannek, vagyis hogy miért nem akar megújulni: annyi változás van körülöttünk a világban, minek megváltoztatni azt, ami egyszer kurva jól működik?
Stílszerű, hogy épp ennek az életérzésnek a himnuszával, a Rock N’ Roll Starral indítottak a Szigeten is. A zömében brit közönség az első pillanattól lelkesen énekelte az Osasis-dalokat, de még az As You Where két nagyobbacska slágerét is (Wall of Glass, For What It’s Worth).
A balhé ezúttal elmaradt, például senki nem dobott például bűzölgő halat a színpadra, mint pár hete Spanyolországban. A legforróbb pillanat az volt, mikor a híresen Manchester City-drukker Gallagher United szurkolókat vélt felfedezni a közönségben, de ezt leszámítva, alig voltak közjátékok. A zenekar eleve profin, de rezzenéstelen arccal nyomta az alapot, és Gallagher is csak egy-két mondatra szólalt meg a dalok között. Többször áradozott Budapest nagyszerűségéről, akárcsak vasárnap délutáni tweetjében, amikor számon kérte, hogy miért nem szólt neki senki: ez ilyen kurva jó város. Azóta megsúghatták neki, hogy nem először jár itt, hisz 18 éve fellépett már a Szigeten az Oasisszel. Persze erre is volt magyarázat: kemény idők voltak azok, nem emlékezhet minden hülyeségre.
Ahogy emelkedett a hangulat, Gallagher még a meghatottságáról és a szívében élő szeretetről is hadovált valamit, de azért nem kell félteni az érzelgősségtől: tőle az ilyesmi is pont úgy hangzik, mintha egy kocsmai verekedés első mondata lenne. Az egész koncert éppolyan szikár és lényegre törő volt, mint Gallagher személyisége, de igazi katarzist csak az akusztikus finálé hozott. Ez volt ugye a pillanat, mikor elérkeztünk az elcsépelt, túlhájpolt Wonderwallig, és a már említett telefonerdőig, zárásként pedig még lenyomták Gallagher kedvenc dalát, a Live Forevert is, ami után éppolyan hirtelen ért véget a koncert, mint ahogy elkezdődött. A nosztalgia működött. Kifele jövet épp a kamaszkoromon merengtem, amikor még kazettáról hallgattam rongyosra ezt a dalt, ám nem sokáig kalandozhattam el: majdnem elsodortak a Dua Lipára siető tinédzserek tömegei, akik velem szembe hömpölyögve emlékeztettek, hogy már nem 1997-et, hanem 2018-at írunk. (JM)
King Gizzard & the Lizard Wizard
Mit mond az el egy zenekarról, hogy egy szigetes fellépés másnapján ad még egy koncertet az Akváriumban, ami már hetekkel a buli előtt sold out? Főleg úgy, hogy nem egy régi bandáról van szó, akik már a hosszú évek alatt kiépítették a rajongói bázisukat. És úgy, hogy egy tök bénán kinéző gitárzenekarról beszélünk, akik úgy lettek baromi népszerűek, hogy évek óta arról beszél a szaksajtó, hogy a gitárzene haldoklik. A megoldás az, hogy a King Gizzard & the Lizard Wizard egy iszonyatosan kurva jó zenekar. Ilyen névvel mernének nem azok lenni.
A 2010-ben alakult ausztrál együttes igazán tavaly futott be bizonyos körökben, de a mainstreamtől távol maradtak. A tavalyi „befutásról” annyit, hogy négy (!!!) nagylemezt adtak ki, és mindegyik teljesen rendben van.
A KG&tLW nem fedezte fel egyébként a csőben a lyukat: lényegében a ‘60-as és a ‘70-es évek rock stílusait ötvözik ügyesen. Hard rock, pszichedelikus rock, progresszív rock, krautrock, néha kicsit black sabbathosan belassítva. Teljesen anakronisztikus az egész, de ellenállhatatlanul jó, amire bizonyíték, hogy a már főleg hiphop- és még kicsit EDM-bűvöletben élő generációk is izzadtra ugrálták magukat rájuk a Szigeten.
Kiállt ez a hét tesiből felmentett ausztrál – három gitár, két dob, basszusgitár, szinti – és elég volt annyit ismételgetniük, hogy Rattlesnake, és már meg is őrült mindenki.
A King Gizzard pontosan azért nem lesz soha igazán nagy zenekar, mert nem találtak ki semmi újat. Nem lesznek egy Beatles, egy Talking Heads, vagy egy Sonic Youth, de ettől még nagyon lehet nekik örülni a rockzene ilyen vészterhes idejében.
Ajánlanám, hogy este aki csak teheti, nézze meg őket, ha nem vették volna meg már rég az összes jegyet a koncertjükre. Mert tényleg érdemes elcsípni őket: olyan az egész show, mintha egy csapat lúzer srác előlépett volna a Led Zeppelin-poszteres, szerepjátékos könyvekkel teleszemetelt szobájából, és letarolná a világot. Közben meg úgy szólnak, mint a Can és a Deep Purple szerelemgyerekei, és nem lehet nem imádni az egészet úgy, ahogy van. (KA)
Wolf Alice
A Wolf Alice-nek minden emberi számítás szerint kis klubokban és a fesztiválok kis színpadain kéne zenélnie, amikor a népszerűségi listákat köhögősziruptól belassult rapperek és tánczenének csúfolt, ütemtelen egyenslágerek uralják. Mégis a négytagú együttes a legnépszerűbb új gitárzenekar Nagy-Britanniában, masszív táborral, pedig alapjában véve olyan, mintha a kilencvenes évek női alternatív rockzenekarai közül éledt volna újjá az egyik. Csakhogy a Wolf Alice nagyon hatásosan ültette át ezeket a hatásokat a 2010-es évek rockzenéjébe, és ami még fontosabb, élőben a dalaikat még annál is hatásosabban tudják eljátszani, és egy olyan fesztiválon, ahol élőben sorra kamunak bizonyulnak a nagy nevek Kendrick Lamartól Lana Del Reyig, különösen nagy dolog.
Ráadásul a gitáros-énekesnő, Ellie Rowsell idénre a kiszőkített hajával valódi, vagány alternatív rockdíva lett, amolyan 21. századi Courtney Love, mely hasonlat a Wolf Alice zenéjét hallva még inkább egyértelművé válik. A grunge és a szintén korabeli brit, énekesnős alterrock zenekarok hatásait mutató zene jól érvényesült az A38 sátorban, a mindent elsöprő kórusokban kitörő, energikus számok között pedig vagy Rowsell, vagy a basszusgitáros, Theo Ellis tartotta a kapcsolatot a közönséggel, amely – lévén többségben voltak itt is a britek – természetesen imádta az egészet. Volt példa rá korábban, hogy elvesztek a hasonló zenekarok ezen a színpadon, de most nem nagyon lehetett panasz semmire. Lehet, hogy semmi újat nem talált fel a Wolf Alice – bár a Silk például egy tökéletes rockhimnusz, amilyenből sajnos egyre kevesebb van -, de pont a legjobbkor mutatta meg, miről kéne szólnia egy fesztiválfellépésnek: nem fulladnak bele a saját egójukba, hanem pont úgy csinálnak, mintha az egész együttes ennek a koncertnek a kedvéért alakult volna. A következő lépés remélhetőleg egy rendes budapesti klubkoncert lesz! (IB)
Rhye
A Rhye-t öt éve, a Woman című debütáló lemezük megjelenése óta akarom megnézni élőben, és ez nyár elején a Primaverán majdnem össze is jött, aztán mégse. Úgyhogy nyeltem egy nagyot, és bevállaltam, hogy a Sziget egyik nem túl hangulatos sátrában, ráadásul egy délutáni idősávban jöjjön össze ez a találkozás.
A miliő pont olyan volt, mint képzeltem: a közönség többségét az előző estéből lábadozó ülő- és fekvő pozíciókban félálomban kókadozó emberek adták, de a színpad előtt azért már két lábon állásra képesek is voltak pár százan.
Viszont ez az enervált közönség egy pillanatra sem zavarta a kanadai énekes, Mike Milosh vezette zenekart, és nagyon profin megcsinálták, amit tudtak. Az nem az ő hibájuk, hogy a Rhye törékeny, érzéki popzenéje egy ilyen környezetben nem tud tökéletesen működni, de simán elképzelhető volt, hogy mennyire jó lehetne ez az egész egy nem fesztivál felépéses koncertjükön.
Az a melankolikus, kicsit jazzes, kicsit fülledt, r&b-vel beoltott pop, amit a Rhye játszik, egyébként sem az a nagy bulizene. A Smooth Operator és a Sexual Healing nyomvonalán haladó zenekarnak még igazából kicsit jól is állt, hogy egy totál kiütött tömegnek játszottak – volt ettől az egésznek egy olyan bája, mintha egy házibuli romjai felett szólna a zene.
Azok a számok, amelyek lemezen is kiemelkednek, élőben is kilógtak felfelé: az Open, a The Fall, a Major Minor Love egyből libabőröztettek.
De a nem slágeres számok is nagyon szépen szóltak, talán egyszer-kétszer éreztem azt, hogy már kicsit unom a hasonló hangulatra felhúzott számokat. És ami még nagyon fontos, hogy Mike Milosh élőben is ki tudja azokat énekelni, amiket lemezen, nem úgy, mint szegény Lana Del Rey. (KA)
Kaleo
Mikor már épp kezdtem feldolgozni, hogy az izlandiak világverők fociban, jött az újabb sokk: a blues-rockban is az élvonalba kerültek. A feltörekvő Kaleóról persze elsőre meg nem mondanánk, hogy izlandiak. Inkább valahova az USA déli fertályára tennénk őket, pedig nem Atlantában, hanem a blues-kulturájáról kevésbé ismert mosfellsbæri általános iskolában ismerkedtek meg (igaz, azóta félig-meddig áthelyezték magukat a Texasba az amerikai befutás reményében). A Szigeten is csak egyetlen dalt énekeltek az anyanyelvükön, a többit mind angolul nyomták, jó arányban vegyítve a fájdalmas blues-balladákat és a pörgősebb rockdalokat a Nagyszínpad délutáni műsorsávjában. Természetesen elhangzott eddigi legnagyobb slágerük, a YouTube-on 140 milliós megtekintésnél járó Way Down We Go. Pedig az agyonsztájlisztolt frontember inkább a trendi tinipopsztárokra hasonlít, de a látszat ismét csal: mikor JJ Julius Son kinyitja a száját, azonnal kiderül, hogy nem Justin Bieber-epigon, sokkal inkább egy Bruce Springsteenbe oltott Tom Waits áll előttünk. A Kaleo kiválóan ágyazott meg Liam Gallaghernek a délutáni porfelhőben. (JM)
