Kultúra
Robin Williams during "One Hour Photo" Press Conference with Robin Williams and Michael Vartan at Park Hyatt Hotel in Century City, California, United States. (Photo by Vera Anderson/WireImage)

Robin Willams igazi drogja a nevetés volt

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 07. 19. 20:29

A fergeteges poénok mögött szorongás, önbizalomhiány és sötét gondolatok is rejtőzhetnek. Új portréfilm készült a négy éve elhunyt komikusról, aki egész életében küzdött démonjaival, a lassú szellemi leépüléssel viszont már képtelen volt szembenézni.

Robin Williams öngyilkossága 2014 augusztusában sokkolta a világot, sokakban felvetve a kényelmetlen kérdések sorát: hogy történhet ilyesmi a világ egyik legviccesebb emberével? Lehet, hogy a nagy nevettetők élete nem is csupa móka és kacagás, ahogy azt a szkeccseik, filmjeik és egyéb nyilvános szerepléseik sejtetik?

Elképzelhető, hogy amikor vége a tapsnak, és elül a röhögés, a helyükön nem marad más, csak hiány és üresség, amit újabb és újabb viccekkel kell betömni?

Woody Allen már régóta feszegeti ezeket a kérdéseket, az utóbbi években pedig a hullámvölgyeiről nyíltan valló Jim Carrey fagyasztotta arcunkra többször a vigyort, amikor elmesélte, hogy a legnagyobb sikerei idején kerítette hatalmába a depresszió. Ez messze nem csak a sztároknál van így, de a nagy komikusok példája azért különösen fontos, mert még élesebben hívja fel a figyelmet a lelki eredetű betegségek veszedelmes szuperképességére: hogy milyen tökéletesen képesek álcázni magukat akár hosszú évtizedekre a kirobbanó vidámság, a munkamánia és ezernyi más maszk segítségével. Robin Williamsnél sem volt ez másként, droggal és alkohollal való küzdelme is nyilván ennek tünete volt. Élni akarását az törte meg végül, mikor a demencia egy ritka fajtája elkezdett elhatalmasodni rajta, és úgy érezte, nem ura többé saját elméjének. Egyik utolsó filmje, az Éjszaka a múzeumban 3 forgatásán már minden este a sminkese karjaiban sírt, mert a sorait is képtelen volt megjegyezni. Halála után két évvel özvegye ezt úgy fogalmazta meg, hogy egy terrorista költözött a férje agyába.

Actor/comedian Robin Williams standing on couch extending his hands at the camera like a crab.
Fotó: HBO

Mindez az HBO új, róla szóló dokumentumfilmjében is előkerül, de nem tolakodik a középpontba. Marina Zenovich inkább egy teljesen hagyományos művészportréba csomagolja a nehéz kérdéseket, és csak tapintatosan pedzegeti, mintsem megválaszolja őket. Kronologikusan követjük végig Williams pályafutását, az archív felvételek mellett egykori pályatársak, barátok és családtagok visszaemlékezéseiből rakhatjuk össze, milyen volt vele élni és dolgozni.

Lépjenek be az elmémbe, megmutatom milyen, ha a humorista összeomlik

– mondja Williams egyik korai standupjában, ahonnan a film is kölcsönözte címét: Robin Williams: Come Inside My Mind. Hiába azonban az invitálás, valójában nem enged minket igazán közel magához, ahogy a film sem próbál alámerülni Williams elméjébe, ehelyett inkább korrektül felmondja élettörténetét. Így lehetséges, hogy a magyar alcím –  Egy komikus portréja – nemcsak sótlanabb és unalmasabb, de sokkal pontosabb is, mint a költői eredeti. Zenovich tehát nem vállalkozik nagy megfejtésre és új olvasatokra, inkább biztosra megy. Ám filmjéből azért így is is kiderül jópár érdekes, mókás vagy épp megrázó dolog Willams pályájáról és személyiségéről.

Nem akadt hozzá fogható tehetség

Az első rögtön az a tény, hogy Williams tényleg őrületes zseni volt, egyszerűen senkinek nem vágott nála gyorsabban az esze. Ebből megcsillan valami a mai napig sokat ismételt filmjeiben is, mint például a Jó reggelt, Vietnám!, a Holt költők társasága vagy a Mrs. Doubtfire, de a színpadi fellépéseiben domborodik ki igazán, ahol felfoghatatlan sebességgel sorozza meg a közönséget hol alpári, hol intellektuális poénjaival. Improvizációban senki nem tudta vele tartani a lépést. Erről mesél a filmben David Letterman is, aki füstös kis csehókban kezdte együtt a pályáját Williamsszel, és mindig attól rettegett, hogy utána kell majd színpadra lépnie.

Pontosan tudta, hogy partnere bármit is művel majd, a közelébe sem érhet, ahogy a többiek sem.

Williams számára az sem jelentett akadályt, ha elromlott a mikrofonja, vagy ha egy néző kötekedni kezdett, minden helyzetet úgy oldott meg, mintha előre szkriptelve lett volna. Érdekes nézni, ahogy pillanatok alatt ellopja a show-t, amikor egy hollywoodi díjátadón hoppon marad Jack Nicholsonnal és Daniel Day-Lewisszal szemben, akik megosztva nyerik a trófeát. A másik két jelölt a díjaikat szorongatva szóhoz sem jut a röhögéstől. A Metropolitan színpadán sem hazudtolta meg önmagát – hiába szorongott előtte rettenetesen, ott is rögtönözte a műsora egyharmadát. Mindegy volt számára, hogy két vagy kétezer emberből áll a közönsége, képes volt ugyanakkora show-t nyomni egy vacsoraasztalnál, mint a legnagyobb színpadon.

Fotó: HBO

A Star Warsnak köszönheti karrierjét

Williams a Happy Days című kultikus amerikai sitcommal robbant be a köztudatba, bolond marslakóként kavarva fel a kertvárosi szereplők álmos kis életét. Hogy jutott ilyen hülyeség az alkotók eszébe? Természetesen ezért is George Lucas és a Star Wars okolható, ugyanis ennek bemutatója után bökte oda Garry Scott producernek nyolc éves kisfia, hogy őt már nem érdekli a Happy Days, mert nem hajlandó olyasmit nézni, amiben nincsenek űrlények. Nem volt mese, kellett egy űrlény a sorozatba, mire a castingfelelős bedobta, hogy munkába menet az egyik sarkon látott kalapozni egy hihetetlenül energikus komikust. Scott erre kifakadt, hogy tényleg egy járdáról felszedett, tapasztalatlan kölyköt tegyen Amerika egyik legnépszerűbb főműsoridős sitcomjába? Erre a castingos csak annyit válaszolt:

A kalapja mindig tele van.

Így landolt hát Mork, a marslakó a Happy Daysben, és annyira népszerű lett, hogy hamarosan önálló spinoffot kapott: ez volt a Magyarországon is ismert Egy úr az űrből (Mork & Mindy). Williams itt sem fogta vissza magát, amivel majdnem szét is feszítette a műfaj kereteit. Annyira lendületes volt, hogy egyik operatőr sem tudta követni cikázását, így végül odaállítottak egy negyedik embert kézikamerával, akinek egyetlen feladata az volt, hogy vegye végig Williamst. Ez a négykamerás rendszer azóta a sitcomok alapvető felállásává vált.

HOLLYWOOD, CA - NOVEMBER 13:  (L-R) Milo Jacob Manheim, actress Zelda Williams and actor Robin Williams attend the Premiere of Warner Bros. Pictures' "Happy Feet Two" at Grauman's Chinese Theatre on November 13, 2011 in Hollywood, California.  (Photo by Kevin Winter/Getty Images)
Fotó: Getty Images

John Belushi halála térítette észhez

Miután befutott, Williamst eléggé beszippantotta a hollywoodi partiélet. Nappal forgatott, éjszaka bulizott és ő is alaposan rágyógyult a kokainra és a piálásra. Rengeteget lógott Robert De Niróval és a komikus John Belushival, akit nálunk talán a Blues Brothersből ismernek a legtöbben. 1982-ben ott volt azon az éjszakán is, mikor Belushi túladagolta magát, nem sokkal korábban jött el a szobájából. Az ő halála annyira megrázta Williamst, hogy felhagyott a droggal és az alkohollal, és nemsokára kiköltözött első feleségével egy farmra, maga mögött hagyva Los Angeles forgatagát. Józansága két évtizeden át kitartott, de a kétezres évek közepén újra inni kezdett A nagy fehérség forgatása idején. A színpadon gyakran beszélt függőségéről, sokszor őrületes poénokba csomagolva a súlyos problémákat.

A komédia volt a legdurvább függősége

A film legérdekesebb kérdése, hogy a megállíthatatlan viccáradat mennyire gyökerezhet az életre szóló önbizalom- és szeretethiányban. Williams mindig mindenkit meg akart nevettetni maga körül, és ez általában sikerült is neki. Ez létszükséglet volt számára, és nemcsak a színpadon, de a hétköznapi helyzetekben is kereste a közönségét. Ha a forgatáson egy pillanatra leállt a kamera, azonnal standupolni kezdett a stábtagoknak, és addig nem hagyta abba, amíg mindenki a könnyét nem törölgette a röhögéstől.

Mások nevetése egyfajta drogként működött számára, és teljesen kétségbe tudott esni, ha nem kaphatta meg a napi adagját.

Nagyon fontos volt neki ez a visszaigazolás. „Az elfogadásnak ezt a borzongató érzését nehéz bármi mással pótolni” – mondja Billy Crystal, aki Williams egyik legjobb barátja lett a közös munkák során. Arra csak néhány utalást tesz a film, hogy honnan eredhetett ez a viccelődési kényszer, ami sokaknak csak azért nem tűnt fel, mert átkozottul szórakoztató volt. Ő maga mesél detroiti gyerekkoráról. Apja komoly és szigorú üzletember volt, akit nehéz volt megnevettetni, egyszer azonban látta hahotázni a tévé előtt ülve az egyik korabeli humorista műsorán. A kis Williams ekkor ámult el először, hogy vajon mi lehet ez a mesterség, sőt, varázslat, amivel ezt el lehet érni. A függőség hamar kialakult, amitől aztán egész életében nem szabadult. Williams fia, Zak is beszél erről a filmben: „Amikor épp nem nevettette meg a körülötte levőket, úgy érezte, hogy emberként is kudarcot vallott. Ezt nem volt egyszerű látni”

NEW YORK - APRIL 27:  (US TABLOIDS OUT) Actor Robin Williams appears onstage during MTV's Total Request Live at the MTV Times Square Studios on April 27, 2006 in New York City.  (Photo by Peter Kramer/Getty Images)
Fotó: Getty Images

Egyszer hallatszott rettegés a hangjában

Mikor Willamst egyszer a félelmeiről kérdezték, azt felelte:

Attól félnék, ha érezném, hogy nemcsak unalmassá váltam, de olyan kővé, amelyik nem tud szikrát hányni. Akkor elkezdenék félni.

Elképzelni is nehéz, mennyire borzalmas lehetett számára, mikor a demencia tünetei elkezdtek mutatkozni nála, és egyre elmaradtak azok a bizonyos szikrák. Hiszen épp a sziporkázó szellemesség jelentette a kapcsolatot a többi emberrel, poénokból szőtte a védőhálót, amely megóvta a szakadékba zuhanástól. Zenovich filmje viszonylag keveset és nagyon tapintatosan foglalkozik a betegséggel, de így is akadnak megrendítő vallomások. Egyik első tévés partnere, Pam Dawber, nem is tud szóhoz jutni a könnyeitől, Billy Crystal pedig elmeséli, hogy együtt mentek moziba, és gyanús lett neki, hogy barátja csendbe burkolózik. A vetítés után megkérdezte tőle, hogy mi a baj, mire Williams elmondta, mennyire örül, hogy látja, majd kibökte, hogy Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála. „Soha életemben nem hallottam Robin hangjában a félelmet, kivéve ezt a pillanatot”.

A Robin Willams: Egy komikus portréja az HBO GO-n nézhető.

Borítókép: Getty Images

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.