Kivágták anyja hasából az öt hónapos magzatot, majd visszahelyezték

Az elgyötört arcú és csípős nyelvű Mrs. Saul, a vándor felesége nem egészen tűnt jó választásnak Amanda szemében, hogy elvégezze a szertartást, azonban csak ő ért rá, Amanda pedig nem várhatott. Ahogy belépnek a szülőházba, Amanda gyertyájának fénye finoman táncolni kezd a vésett falakon. A fát eltöltötte már az odaszáradt vér fanyar, fémes illata, vajúdó anyák és síró csecsemők százainak nyoma. Amanda orra összefacsarodik, Mrs. Saul észreveszi és felcsattan.

– Még soha nem voltál szülésen?

Amanda nem válaszol. Igenis volt, egyszer. Anyja elvitte magával, csak hogy mindenki lássa, teszi a kötelességét, azonban Amanda úgy érezte, ezzel nem győzött meg senkit. Hang nélkül, mogorván ültek, míg Dina Joseph, a kecskepásztor felesége ordított, vonaglott és világra hozott egy halott csecsemőt, akinek bőre sötétkék volt, vörös és fehér genny borította a testét. Dina zokogott, Amanda pedig rosszul érezte magát, amiért arra kényszerítették, hogy végignézze ezt a nyers, véres borzalmat. Anyjára pillantott, akinek az arca unott volt, és azt gondolta, sérültek vagyunk. Legalábbis amikor együtt vagyunk. Mintha csak meghallotta volna a gondolatait, az Anyja ránézett, mire Amanda visszafordította a tekintetét és tovább bámulta a kékes holttestet Dina karjaiban.

Mrs. Saul sóhajt.

– Tudod, hogyan zajlik a szertartás?

Amanda hallott történeteket az iskolában arról, hogy egyes újszülötteket kivágnak üvöltő anyjuk hasából, megvizsgálják, majd visszahelyezik őket, de nem hitte el.

– Nem igazán – mondja.

– Nos, nem számít – feleli Mrs. Saul elevenen. – Nem halsz bele, ezután már tudni fogod. De ne feledd, hogy ez titok. A férfiak mit sem tudnak erről, nem is kell nekik. Ez a nők dolga. Nekünk kell felkészítenünk magunkat és egymást.

Amanda bólint.

– Mrs. Saul? – kezdi.

– Már felnőtt vagy – feleli Mrs. Saul –, és hívj Pamelának.

– Öm – habog Amanda. Az ötlet, hogy a keresztnevén szólítsa Mrs. Sault szinte istenkáromlásnak érződik. – Miért kell egy vándor feleségének csinálnia?

– Talán jobb lenne valaki más? – kérdezte hidegen Mrs. Saul.

– Nem, nem erről van szó – hazudik Amanda. – Csak kíváncsi voltam, miért.

– Mert a vándorok feleségeiként mi jelképezzük az erőt, mi vagyunk a vándorok az asszonyok között – mondja Mrs. Saul magasztosan, mire Amanda ugyan bólint, de nem érzi magát meggyőzve.

Csendben haladnak tovább, belélegzik a vértől szagló levegőt, mikor Mrs. Saul megszólal.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Sokan nem hajlandók. Nincs abban semmi rossz, ha vársz a szülésig.

– Igen, biztos vagyok – áll meg Amanda. – Mit kell tennem?

– Először is vedd le a ruhádat.

Amanda megfogja a szoknyája szegélyét és a fején keresztül húzza le magáról, ezután kiköti a fehérneműt, ami felfogja megduzzadt melleit, amíg már meztelenül nem áll. Mrs. Saul rápillant és azt mondja:

– Nagyjából négy hónapod van még hátra?

– Igen, annyi lehet – felel.

– Hány éves is vagy? Tizenhárom? Tizennégy?

– Majdnem tizenöt.

– Megfelelő kor az első szüléshez. Feküdj le, hozok egy kis szalmát. – Mrs. Saul felhalmoz egy-két szalmabálát a szoba közepére. – Feküdj ide, nyújtsd ki a lábaidat – Amanda engedelmeskedik, a szürke plafont bámulja. – Ez fájni fog.

– Elviselem a fájdalmat – mondja Amanda határozottan.

– Elhiszem – mondja Mrs. Saul, mire Amanda meglepetten tekint rá. Ez dicséret lett volna?

Mrs. Saul benyúl a ruhája zsebébe és előhúz egy kis kést, a pengén megcsillan a gyertya izzó fénye. Ahogy Amanda mellkasához közelít vele, énekelni kezd.

Nem szavakat énekel, csupán érthetetlen szótagokat, olyan dallamot, ami meg-megremeg, akár a gyertyaláng. Mély, rekedtes, de gyönyörű hangja van, Amanda sose gondolta volna, hogy Mrs. Saul torkából ilyen hang törhet fel. A kést elhúzza Amanda szegycsontja felett oda, ahol a lány hasa domborodni kezd. Nagy levegőt véve vágni kezd. Izmot nem vág el, azonban elég mélyre hatol, hogy átmetssze a bőrt; csillogó, vörös vér kezd szivárogni a penge nyomában. Amandát megbabonázza a lassú vágás, a jéghideg vonal a bőrén, amit a kifolyó vér lassan fölmelegít.

– Lélegezz – mondja Mrs. Saul, abbahagyja az éneket. Amanda így tesz.

Amint Mrs. Saul elkészül, Amanda lenéz saját testére. Mrs. Saul elképesztően tiszta, szögegyenes vonalat vágott végig a domborodó hasán, egészen a szeméremcsontjáig. A dal elringatja, hol eltávolodik, hol visszatér a fájdalomhoz. A hideg vér lecsorog a teste mindkét oldalán, olyan csíkokat hagy a bordái mentén, mintha egy különös, árnyékbeli állat lenne.

Mrs. Saul elhallgat, Amanda kihasználja az alkalmat és suttogva kérdi:

– És most mi lesz? – Az asszony azonban csak rápillant és tovább dúdol. Kinyit egy kis vászonzsákot, nagy levegőt vesz, mintha önmagát biztatná. Mikor kiemeli, keze tele van valamilyen fehér és csillogó anyaggal, majd gyorsan, határozottan bekeni vele kezét és belefúrja Amanda méhébe.

Amanda gerince ívbe rándul, ordít a fájdalomtól, úgy érzi, mintha kettészakították volna, a kín egyre mélyebbé és mélyebbé válik a testében. A fájdalom szinte égeti, rejtelmes nyomokat hagy a hasán, csontig hatoló érzés kíséri. Nem tud úgy lélegezni, hogy az elnyelje kínját, liheg, zokog és fuldoklik.

– Lélegezz! – mondja Mrs. Saul.

Amanda megpróbál megfordulni, de Mrs. Saul erősen tartja a törzsének mindkét oldalát. Már nem is tudja, mióta fekszik, vergődik, kapkod levegőért, akár a partra vetett hal.

Ahogy a fájdalom csökkenni kezd, már csak hullámokban érkezik, enyhül, a lány figyelme Mrs. Saul kezére összpontosul.

– Mit érez? – suttogja.

Az asszony arcára van írva. Szemét szorosan zárva tartja, kezeivel megpróbál megmozdítani valamit Amanda testében, világra húzni a kisbabát. Néhány perccel később Amanda újra kinyitja a szemét és látja, ahogy Mrs. Saul arcán könnyek futnak végig.

– Kislány – mondja Amanda vádlón.

– Kislány – mondja Mrs. Saul is. Bólint, a dalnak vége. – Meg sem mozdult. Mozdulatlan és nyugodt maradt minden fájdalom ellenére. Kislány, az Ősök segítsék meg!

– Az Ősök nem segítenek senkin! – kiált fel Amanda, de látja Mrs. Saul arcán, hogy ezúttal túl messzire ment.

– Bocsássanak meg neked – mondja hangosan az asszony.

– Bocsássanak meg – ismétli Amanda szelíden. Vérrel beterített testébe belehasít a fájdalom, és a lány könnyekben tör ki. Mrs. Saul a fejéhez lép, és lágyan megsimogatja a haját.

– Semmi baj, Amanda – suttogja. – Lányok voltunk. Most itt vagyunk. A lányaink is kibírják majd. Gondolj a nyarakra, gondolj a sok szeretetre, amivel óvod majd őt.

Amanda csak a mocskos télre tud gondolni, az ágyhoz kötött napokra, mikor a saját teste rabja, fogai közül pedig épp, hogy nem szökik ki az ordítás újra meg újra, meg újra.

Nem teszem meg, gondolja. Nem teszem meg. Aztán egyből utána, az Ősökre, meg kell tennem újra.

Olyan gyásszal kezd zokogni, hogy az szétárad az ereiben, akár egy betegség. Mrs. Saul átöleli, és a mellkasára hajtja a fejét. A haja nyugtatóan kecsketej-, por- és sóillatú.

– Most csak sírj – suttogja Mrs. Saul. – Sírj, ahogy csak bírsz. Mikor végeztél, emelkedj fel és mosolyogva térj vissza a férjedhez. Tűrj. Én is megtettem, neked is menni fog.

Amanda lánya, túl későn ugyan, de rugdosni és forgolódni kezd az anyaméhben.

Jennie Melamed: Lányok csöndje

Athenaeum 2018