A romkom visszatér, csak hogy emlékeztessen, miért halt ki

Ahogy a jelen kort tíz-húsz évvel később alighanem a franchise-ok és szuperhősfilmek korszakaként azonosítja majd a filmtörténet, úgy a kilencvenes évek vége – kétezres évek eleje gyakorlatilag a romantikus komédia uralma alatt állt. Aztán a zsáner fénye lassan megkopott, és ma már csak alpári változata, a raunch-com vagy néhány valóban elmésen tovább gondolt, kevésbé a herceg-versus-hercegnő-vonalon mozgó változata bukkan fel.

Hová tűntek a romantikus komédiák?

Tényleg eljárt volna az idő a sikítva röhögős romkomok felett, amikkel néhány éve még tele voltak a mozik?

Legalábbis így tűnt eddig, ám az utóbbi hetek pont úgy alakultak, hogy egymás után két olyan film is mozikba került nálunk, mely klasszikus romkomjegyeket mutat, kis csavarral: míg a múlt héten a Könyvklub az átlagéletkor drasztikus emelésével igyekezett újat mutatni a zsánerben, addig a most érkezett, francia Szerelembe gurulva mondvacsinált fogyatékosság-érzékenyítéssel igyekszik operálni. Nem sikerül neki, de legalább romkomnak nagyjából oké a dolog. Mondom, nagyjából.

Jocelyn egy igazi nőgyűlölő seggfej, vagy fogalmazzunk úgy divatosan, hogy férfi, aki hódítani akar: mániákus hazudozó, aki a leghétköznapibb helyzetben is kényszert érez rá, hogy kamuzzon, különösen pedig azt élvezi, ha az ordas nagy hazugságaiból egy kóbor numera kerekedik, amelyben a menetrend az átverni-megdugni-kidobni szentháromság szerint alakul. Ebből a ritmusból anyja halála sem zökkenti ki, mi több, a haláleset újabb skalp lehetőségét villantja fel: anyja szomszédja ugyanis épp akkor ugrik be bemutatkozni, amikor Jocelyn épp anyja kerekesszékében ülve nosztalgiázik, és, mivel a szomszéd nemcsak dögös ifjú nő, de gondozó is, aki kerekesszékesekre specializálódott, adja magát az ötlet, hogy Jocelyn mozgássérültnek adja ki magát, és megpróbálja felszedni. A dolog akkor fordul egyet, amikor a lány inkább a nővérével akarja összeboronálni, mondván, biztos van közös témájuk. Merthogy a nővér, Florence viszont valóban kerekesszékes, deréktól lefelé lebénult. Az ismerkedés ezzel együtt nem indul könnyedén, amikor pedig végül mégis bimbózni kezd a románc, akkor egyre hangosabban villog a kérdés: mi lesz, ha kiderül a hazugság?

Furcsa, csapongó film ez, amiről nehéz kibogozni, mit is akar. Klasszikus limonádé romkom akar lenni? Ahhoz túlságosan nehéz témákat boncolgat: az igazi romkom könnyed, mondvacsinált problémákkal és bagatell félreértésekkel, melyeknek igazából nincsen súlya, drámáznak persze, de csak megszokásból. Vagy az is lehet, hogy Franck Dubosc író-rendező-főszereplő érzékenyíteni akarta volna nézőit a filmjével a fogyatékkal élők problémái iránt? A premier előtti vetítésen legalábbis erről beszélt egy segítő szakember, hogy milyen fontosak ezek a filmek az érzékenyítésben. Nos, véleményem szerint ő ekkor még vagy nem látta a filmet, vagy pedig a témában olyan nagy hiányosságaink vannak, hogy nagyon kevéssel is be kell érniük. Ez a film ugyanis nem tesz túl sokat azért, hogy az ép nézők együttérzése felébredjen, sőt, bizonyos pontokon, megkockáztatom, még árt is az egyenjogúság elveinek.

Az érzékenyítéshez ugyanis egyebek mellett tabudöntögetés szükséges, amire azért kínálna lehetőséget a történet, ám ezzel a lehetőséggel nemigen él a film: elheherészünk azon, hogy milyen kár, hogy a kerekesszékes nőről soha senki nem tudja meg, hogy formás a feneke, merthogy székben ül, de egy olyan kérdésre, amit sosem mernénk feltenni, mondjuk, hogy miként szeretkezik egy deréktól lefelé mozgásképtelen pár, már nem kapunk választ. Szükséges ezen kívül az érzékenyítéshez némi őszinteség és önreflexió, ám az, hogy a fogyatékkel élő mellékszereplők félelem és komikum tárgyai, a főszereplő gyakorlatilag a hendikepp-plakátlány – álomszép, ragadósan optimista, csodás tehetségű művész és inspiráló sportember – aligha segít. Ne tegyünk már úgy, mintha minden fogyatékkal élő ilyen felemelő életet élne, vagy tegyünk, elvégre ez egy komédia, de akkor hagyjuk a rizsát az érzékenyítésről. Az igazi öngól azonban azt mondani: még egy ilyen csodás mozgássérült nőnek is csak akkor jut szerelem, ha lenyeli az ordenáré hazugságot, és beéri egy fölényes barommal, csak mert

olyan jó érezni, hogy szeretnek.

Ezzel együtt, ha felülemelkedünk ezeken az üzenetbeli gyerekbetegségeken, akkor ez a film közben pont olyan, mint egy tipikus romkom: hűvös moziteremben, egy halom rágcsával és egy jó mozipartnerrel nem olyan rossz. Mondjuk nem is jó. Nem bicskanyitogatóan kínos – bár a dolgok mélyebb értelmébe nem éri meg belegondolni, lásd fentebbi fejtegetést – és néha még nevetés is jut, de összességében teljesen feledhető darab ez. Franck Dubosc története számos logikai buktatót rejt, a párbeszédek a valósággal érintőlegesen sem találkoztak soha, és a romkomok egyik alapvető mechanizmusa, jelesül, hogy drukkolunk a főszereplők egymásra találásáért, nem igazán működik: nehéz drukkolni egy ekkora görénynek, miközben a főhősnő ezerszer jobbat érdemelne.

A dramaturgia bukdácsol, csapong, az események úgy potyognak egymásra, teljes véletlenszerűséggel, a nagy fordulatot némi figyelemmel bárki előre láthatta, és ritmusában is lehetett volna még csiszolni, csakúgy, mint stílusban. Hogy ugyanazon film felvonultatja a szentimentálisba csapó szirupos romantikát, a pubertáskorú altesti humort és a finom abszurdot egyaránt, az valahol persze bravúr, de azért némi csiszolás jót tett volna az általános színvonalnak. Az alakításokkal olyan nagy gond nincsen, bár az író-rendező-főszereplő épp olyan ripacsként játszik, amilyennek hármas szerepe alapján beskatulyázható – pedig ez nem szükségszerű, lásd a Hang nélkülben John Krasinski szerepvállalását –, a többiek pedig, ha tehetségesen is, de csak asszisztálhatnak mindehhez. Szóval ezért – hogy tudniillik közepes alakításokban láthassunk egy macsó férfit és egy királylány-komplexusos nőt, amint kölcsönös hazugságok révén egymásra találnak, mert hát a szerelem bármi áron – igazán kár volt feltámasztani a tetszhalott romkomot.

Szerelembe gurulva (Tout le monde debout) – francia romantikus komédia, 107 perc – értékelés: 5/10.