Szögezzük le rögtön az elején: ezek a mesék szigorúan nem gyerekeknek szólnak. A filmet nézve ez legkésőbb akkor válik egyértelművé, amikor Salma Hayek vértől maszatos arccal és katatón tekintettel majszolja egy vízi szörny hatalmas szívét, azt remélve, hogy ettől végre teherbe esik – ha már férjétől, a királytól nem sikerült. Matteo Garrone sötét, horrorba hajló fantasyje még a 2015-ös Cannes-i Filmfesztiválon debütált, de most végre megérkezett a magyar mozikba is. Ez a három éves csúszás azonban szinte nevetségesnek tűnik azokhoz az évszázadokhoz képest, amennyit az alapjául szolgáló könyv töltött a kultúrtörténeti süllyesztőben. A mesék meséje, későbbi nevén Pentameron ugyanis kitüntetett figyelmet érdemel, már csak azért is, hiszen ez az első európai mesegyűjtemény. Az 1600-as évek első felében írta Giambattista Basile, a regényes életű nápolyi zsoldos, kalandor és udvari költő, ám csak sokkal később, a 19. században került be a köztudatba és a kánonba. És még akkor is csak hézagosan.
A fordulat nagyban köszönhető a Grimm-fivéreknek, ám van ebben egy enyhén szólva pimasz kis trükk részükről. Grimmék ugyanis hamarabb emeltek át belőle bizonyos meséket és adták el a saját gyűjtésükként, mint hogy Basile gyűjteményét a világ elé tárták volna, azt is – nyilván – saját fordításban. Így a mi mesekultúránk ebből a trükkből táplálkozik a mai napig.
– mondta a 24.hu-nak Király Kinga Júlia, a Pentameron magyar fordítója, aki szerint a csúsztatással csak a néprajzosok és mesekutatók vannak tisztában – és nemcsak nálunk, de az olaszokat leszámítva majdnem mindenhol.
De miért kezd valaki a 21. századi Budapesten foglalkozni egy 400 éves nápolyi mesegyűjteménnyel? Királyt még végzős dramaturgszakosként kezdték érdekelni az olasz tündérmesék, és 12 éve nyomták először kezébe a Pentameron nápolyi nyelven írt eredetijét, amit akkortájt nálunk legfeljebb italinisták és folkloristák ismertek. Az archaikus nyelvezet, a jelzőrengeteg és az oldalnyi mondatok őt is hamar elrettentették, olyannyira, hogy első beleolvasás után félre is dobta a könyvet. Mégsem hagyta nyugodni, így később visszatért hozzá, mire teljesen beszippantotta Basile világa. Ennek lett eredménye, hogy Király kisebb-nagyobb megszakításokkal négy éven keresztül mást se csinált, mint hajnaltól késő estig A mesék meséjét fordította. Az 500 oldalas könyv végül 2014-ben jelent meg magyarul, egy évvel beelőzve Garrone adaptációját, ami ismét ráirányította kicsit a figyelmet Basile gyűjteményére.
Nem csak a könyv vastagsága miatt tartott évekig a munka. Az egyik legnagyobb kihívást a barokkos prózanyelv megteremtése jelentette, ami a magyar világi prózahagyományból hiányzik. „Mondhatnám, persze, hogy Pázmány prédikációi valójában nagyon is barokkosak, de Ottlik, Nádas, Mészöly, Esterházy szövegei nélkül nem tudtam, nem mertem volna felvállalni ezeket az olykor esetlenül hosszú mondatokat, amiknek épp a hosszúsága döbbentett rá arra, hogy Basile meséi hangos olvasásra íródtak. És valóban, a kor közkedvelt szabadidős tevékenységei közé tartozott a hangos olvasás, ami különösen divatos volt a nápolyi udvarban.”
Aztán ott vannak azok a bizonyos káromkodások. És ne holmi anyázásra vagy a kiábrándítóan egysíkú bazmegelésre gondoljunk, inkább olyan szaftos odamondásokra, amik végsőkig feszítik a nyelvben rejlő játékosságot és kreativitást, költészetté párolva ezzel a trágárságot. Hogy ne csak a levegőbe beszéljünk, mutatunk pár példát:
Ó, te semmirekellő, pisás, szaros kurafi, te csembalóláb, te seggtörlő, akasztófavirág! Öszvér disznaja, te! Hát nem veszed észre, hogy még a bolhák is felköhögnek téged?!
vagy,
Nem tudom, mi tart vissza, hogy ki ne kaparjam a szemedet, te fosós szájú, fingó torkú, szotyós csőrű, te! Muszáj neked mindent kiokádni, amit a nyelvedre adnak, te tyúknak a segge, te trombita hangja, te dobverő?
illetve,
Mégis mit csinálsz te ennél a háznál, hogy keseredne meg a kenyér a szádban?! Te semmirekellő, hitvány fajankó, takarodj innen, te gesztenyeszárító, te bajkeverő! Kicseréltek téged már a bölcsőmben, te, s az én pinduri pufók szépségem helyébe egy lasagna-zabáló varacskos disznó került!
Ehhez fordítóként is le kellett vetkőzni a nyelvi szemérmet, és megérteni, hogy a fennköltség és az altesti tevékenységek itt sokszor egy dimenzióba kerül. „Sajnáltam volna kasztrálni ezeket a szövegeket. Nem is tudom összeszámolni, hány szinonimát használt olykor Basile egyetlen mondatban a kakilásra, és nekem hányszor kellett új kifejezést teremtenem” – mondta Király, mikor arról kérdeztük, tanult-e új trágárságokat a fordítás során.
Ez az egyik, de korántsem az egyetlen ok, ami miatt nem a gyerekek a célközönség: gyakran maguk a témák is bőven megérdemlik a 18-as karikát. Az egyik, Garrone filmjében is feldolgozott mesében például egy öregasszony konkrétan élve megnyúzatja magát, hogy megfiatalodjon és bepasizhasson. Egy másikban pedig az unatkozó király disznó méretűre hízlal egy bolhát a saját vérén, hogy aztán felelőtlenül egy ogrénak dobja oda a lányát, aki itt korántsem olyan barátságos, zöld teremtés, mint a Shrekben. A Szörnyek és szerelmeik hiába „mesefilm”, nem sokkal kevésbé véres, mint a rendező leghíresebb filmje, a nápolyi maffia működését feltáró Gomorra. Sok horrorral ellentétben, az embernyúzás itt mégsem válik öncélú kínzáspornóvá, hisz egyben kíméletlen társadalomkritika is. Basile görbetükröt tart a már akkor is jelenlévő fiatalságfétisnek és szépségfasizmusnak. Mert a múló idő legyőzésének vágya természetesen nem a modern plasztikai sebészettel kezdődött. Király szerint ez a mese luxusfeleségek fekete komédiájának is beillene,
Épp ezért megtévesztő a mesegyűjtemény alcíme, ami szerint célja: „a kicsik mulattatása”. Nem meglepő, hogy sokáig félre is értették a szerkesztők, egyből a gyerekekre gondolva ez alatt. Azonban Basile a legkevésbé sem a gyerekeket, hanem az udvar emberét, a politikai elitet érti „kicsik” alatt. „A hatalmon lévők bárgyú idomulását, amely a gyermeki utánzáshoz hasonlatos, a vak engedelmességet, amelyet a tekintélyelvűség megkövetel, akár egy gyerektől az atyai szigor”. Tehát itt is inkább a társadalomkritikai él kerül előtérbe, és mi sem áll távolabb Basilétől, mint a polkorrektség. Az utazásai során gyűjtött motívumokat és mesés elemeket ürügyként használja arra, hogy jól odapörköljön az érvényben levő kurzusnak és uralkodó elitnek, amelynek sokáig maga is a tagja volt. Nem véletlen, hogy álnéven jegyzi a mesegyűjteményt, udvari költőként valószínűleg rizikós lett volna felvállalni.
Teját ahogy a népmesék röbbsége, a Pentameron is felnőtteknek szól, ám erről csak a 20. század közepétől kezdtek beszélni. Persze ennek ellenére is tartják magukat a jó öreg félreértések, miszerint
- a meséket elsősorban gyerekeknek írják;
- vagy, hogy az általunk ismert nagy mesék, mint a Hamupipőke, Csipkerózsika, Jancsi és Juliska, vagy akár a Csizmás kandúr mind a Grimm-testvérek leleményei.
A Pentameron ráadásul nemcsak felbecsülhetetlen értékű mesetár és görbe tükör, de az egyik legaprólékosabb Nápoly-monográfiának is tekinthető – bestiárium, adomagyűjtemény, és antropológiai kutatás egyszerre. Rengeteget tudhatunk meg tőle a legendás város életéről, és még az olasz konyha legnagyobb sztárkajája is innen indult világhódító körútjára – legalábbis az irodalomban.
„Megtudjuk belőle például, hogy a tengerparti korzónak voltak ún. bűzös órái, amikor a biliket ürítették a cselédek – ilyenkor nem sétált arra senki. Megtudjuk, hogy a demográfiai növekedést hogyan oldották meg az építészetben: míg északon lábasházakká alakították át a meglévő épületeket, Nápolyban a pincéket alakították át szuterénné. Hogy a szemetelésre, a graffitizésre – mert hát akkor is nagy divatja volt – mennyi pénzbírságot szabtak ki. Aztán ez az első irodalmi mű, ami használja a pizza kifejezést, közel 300 évvel azelőtt, hogy maga a pizza elhíresül. Megtudjuk, hogy az adósokat hogyan tették pellengérre – csóré üleppel, letolt gatyával például. Kiderül, hogyan szépítkeztek, hogyan ránctalanítottak az asszonyok: normális esetben hideg üveggolyókkal.” A szépészeti beavatkozások gtoreszk túlhajtását pedig már említettük A megnyúzott banya című mese kapcsán, ahol a fiatalodás vágya teljes önpusztításba megy át.
Egy filmben persze képtelenség mindezt átfogni, így a Szörnyek és szerelmeik épp csak szemezgetni tud ebből a burjánzó történetfüzérből. Garrone a 49+1 meséből 3-at ültetett át a vászonra, azokat viszont egyáltalán nem csapta össze, amit jelez a bőven két óra feletti játékidő is.
Az ízes nyelvezet és a barokkos körmondatok helyét itt a vizualitás veszi át, a film nem is nápolyiul, de még csak nem is olaszul, hanem angolul készült. A látványvilág viszont tényleg lélegzetelállító, a szépség és a giccsbe hajló naplemente ugyanúgy megtalálja benne a helyét, mint a groteszk borzalmak. A legerősebb beállításokban pedig teljesen egymásba olvadnak ezek a minőségek, akárcsak az életben, ami nem szokott fáradni azzal, hogy szétszálazza őket a mi fogalmaink szerint. A szörnyetegek szépséges tájban, sőt, gyakran szépséges arccal élnek. Idézzük csak fel a már említett szívzabálós jelenetet: tökéletesen komponált képben, mesterien faragott, hófehér kulisszák között, ezüsttálcán lüktet előttünk a húsz kiló rettenet.
Borítókép: Europress
