A világirodalom legfontosabb hőse egy akaratgyenge bohóc?

Különös dolog ez a mítoszokkal. Kicsit ahhoz hasonlít, mint amikor azt mondjuk, halottakról jót vagy semmit: nem vonjuk kétségbe az egyszer felépült képet, nem kapargatjuk meg, hogy igazi-e rajta az aranyfüst, nem nézegetjük, milyen az arc, ha nincsen dicsfénybe vonva, esetleg komikusan alacsony-e, ha levesszük a piedesztálról. Pedig a személyi kultusz ilyen megnyilvánulása megfosztja az utókort – ezek volnánk mi – a lehetőségtől, hogy emlékeztesse magát arra, hogy a hős is csak ember, ami nemcsak annyit jelent, hogy nem tökéletes, de fordítva is működik: nem csak makulátlan renoméjú szenteknek tartja fenn a hőssé válás lehetőségét, demokratizál, azt pedig szeretjük. Egy olyan hősre pedig, aki a világ könyvolvasóinak jelentős része szerint a világunk egyik legmeghatározóbb irodalmi alkotásának főalakja, ráfér a demokratizálódás.

Mert hát ki ez az Odüsszeusz, azon kívül, hogy a fickó, akinek egész nehéz leírni a nevét, és még annál is sokkal nehezebb elolvasni mindkét történetét, pláne tizenöt évesen, amikor kötelező olvasmány. Ha pedig mégis átverekedi magát a szorgalmas tini a szövegen, aminél nehezebben nagyjából csak Jürgen Habermas nyelvfilozófiai agymenései olvashatók, akkor is igen nehezen fog találni bármi megragadhatót és emberit Odüsszeusz alakjában. Gyakorlatilag félisten ő, roppant erejű, végtelenül furfangos elme és tehetséges vezető, legalábbis ezt állítja róla a mítosz… de akkor hogy lehet az, hogy ez a gyakorlatilag legyőzhetetlen Chuck Norris tíz év alatt nem volt képes hazahajózni asszonykájához, holott elmondása szerint másra sem vágyott? Minimum kilóg a lóláb, maradjunk annyiban.

A Katona új Odüsszeusz-parafrázisa, az Ithaka pontosan ezt a kérdést járja körül Székely Kriszta őrülten száguldó, látomásszerű, hasznosan formalista, csattanós rendezésében (erről bővebben az interjúnkban is beszéltek Nagy Ervinnel). Lehet-e a kalandozás életprogram, úgy földrajzilag, mint nők között? Tudjuk, hogy lehet, de akkor miért nincs meg a bátorság ebben a félistenszerű karakterben ahhoz, hogy bevállalja döntését, hogy ő márpedig erre vágyik? Miért hazudja a világnak és önmagának, hogy hazavágyik? A tettei láthatólag nem egészen erre utalnak: mindig van fontosabb felfedeznivaló, új sziget, és csodák csodájára mindenütt akad új nő is, és lehet, hogy végig Ithaka van a célkeresztben, de elfér az ott, meglesz holnap is, egy év múlva, tíz év múlva is.

Itt van Székely Kriszta igazi bátorsága: nem ahhoz kell vér a pucába, hogy azt mondja Odüsszeuszról, hogy egy arrogáns, nagyképű, vérszomjas szoknyapecér volt – ez is megtörténik egyébként –, hanem ahhoz, hogy megpiszkálja az évezredes mítoszt, hogy a kalandozó férfi a körülmények áldozata, és másra sem vágyik, mint csendes otthoni békére és monogámiára, csak hát nem bír magával szegényke. Ennek az Odüsszeusznak senki sem hisz igazán, csak játssza mindenki – minden nő – a felülemelkedés szintén évezredes szerepét: tudják, hogy kamuzik, de hagyják neki, mintha nem csak azt fogadnák el, hogy egy szánalmas – ám elbűvölő – bohóc, de mindenkinek érdekében is állna fenntartani a status quót.

Minden friss és új ebben az előadásban: nem csak a klasszikus szöveget írta át Závada Péter és egészítette ki új részekkel Szabó-Székely Ármin – miközben néhol a modernizált szövegekben helyet kap egy-egy klasszikusból megmaradt időmértékes sor, amelyek bravúros dallamát a színész rendre meg is lovagolja – de az egész formátum is elszakad az archaizálástól. Még az előadás hosszában is – meglepően rövidke, másfél órás darabról beszélünk – mintha felül akarta volna írni a rendező a kínlódva vánszorgó, végtelennek tűnő olvasásélményt. Így lesz a távoli eposzból érthető, átélhető, és főleg nagyon-nagyon szórakoztató esztrádműsor óriási humorral, nagyon sok és sokféle zenével és énekkel, tánccal, show- és mozgásszínházi elemekkel, csillogással – ami aztán szimbolikus erővel, mint a mítosz, összeomlik. Meglepő élmény ez: ha nekem bárki azt mondja elöljáróban, hogy egy homéroszi történeten ilyen sokat lehet nevetni, elirányítom a könyvtárba, hogy olvassa újra az eredetit. És bár a darab végig tartja ezt a száguldó tempót és a szórakoztatás színvonalát, mégis a lezárással lép igazán szintet: az addig csak a stand-up comedy elemek között lassan épülgető üzenet hirtelen és nagy erővel talál be, mint egy elmésen megírt epigramma jól sikerült csattanója.

Nagy Ervin remek választás erre a szerepre: igazi hőstípus, miközben van a karakterében valami eredendően ripacsszerű, így nem meglepő az sem, hogy Odüsszeuszában egyszerre van jelen a hős és az antihős – hogy hamis azt állítani, hogy Odüsszeuszban, vagy egyébként bárkiben csak egyik vagy másik lehet, van jelen. Látjuk tehát mindazt, amiről az eposz szól, a vonzó férfit, akiért a fél szigetvilág halandó és isteni női rajonganak, és férfitömegek rettegnek, és értjük is, miért – nem vesz el Odüsszeusztól semmit a darab, épp ellenkezőleg, mert mindehhez hozzáadja a másik oldalt, a gyarlóságot, a féktelen önimádatból fakadó rossz döntéseket, a kisemberséget. Ez is, az is akad.

Mégis, ennek a darabnak csak névleg ő a főszereplője: itt a nők körül forog minden, és ennek megfelelően elemeltek mindannyian, hol álom-, hol rémálomszerű alakok, fejedelmi istennők vagy mohó nőstények. Az alakítások ennek megfelelően erősek, pedig ennyi mozgással, akrobatikával és énekkel igazán színészt próbáló darab ez. Különösen Fullajtár Andreáról lehetetlen levenni a szemünket, de Mészáros Blanka vagy Jordán Adél is újfent mutat még néhányat ezer arcából. Előbbitől kapunk némi mitológia-gyorstalpalót, amint Nagy Ervintől is egy hasonló gyors visszatekintést a trójai háborúba falovastól. Nem lenne baj, ha valahogy így tanítanák az ifjúságnak ezt az egészet: Zeusz tulajdonképpen nem más, mint egy nőcsábász, akinek viselt dolgai ma bulvárlapokat töltenének meg, Odüsszeusz meg a ma oly divatos világutazó és alfahím archetípusa – még hogy nincs közünk ehhez a világhoz.

Az Ithaka a Katona József Színházban látható május 19-től.