Kultúra

Miért nem tud partra érni egy negyvenéves, ereje teljében lévő férfi?

L. Horváth Katalin
L. Horváth Katalin

2018. 05. 07. 18:20

Új bemutatóra készül a Katona József Színház: május 19-étől látható az Ithaka. A mű Homérosz Odüsszeiájának parafrázisa, Závada Péter és Szabó-Székely Ármin szövegkönyve alapján, Székely Kriszta rendezésében. A leleményes Odüsszeuszt Nagy Ervin játssza. A héroszok hérosza, a férfiideál, filozófus, politikus, apa, férj és szoknyapecér húsz éven át bolyong, mert bár haza, Ithakába vágyik, a legrövidebb útnál mindig jobban vonzzák a szomszédos sziget felfedezésében rejlő kalandok. Székely Krisztával és Nagy Ervinnel beszélgettünk a darabról, színházcsinálásról, és arról, létezhetnek-e makulátlan hősök.

Mi izgatta a korban és nyelvezetében tőlünk távol álló Odüsszeiában?

Székely Kriszta: Ha egy rendező társulatban létezik, akkor felelőssége van abban, hogy az ott dolgozó színészekre gondolva keressen szöveget. A választás egyik oka az Ervinnel való közös munka lehetősége, illetve vágya volt. A másik az, hogy szeretek ,,életveszélyes” helyzetekbe kerülni. Személyes bolyongásaim során végül a színházban, rendezőként találtam meg azt a fajta életveszélyt, amit hajlamos vagyok keresni. Az Odüsszeia olyan szövegfolyam, ami alapvetően nem kiált a színházért, olyan kihívás elé állítja a rendezőt, ami egészen máshogyan mozgatja meg az agyát, a vizuális fantáziáját, mintha egy színpadra írt szöveggel dolgozna. A kalandozások mögött sok réteg rejlik, és ez egyetemessé teszi a történetbeli bolyongást. Szerintem a színészeknek is izgalmas, hogy sok irányba indulhatunk el.

Fotó: Marjai János / 24.hu
Fotó: Marjai János / 24.hu

Miután megszületett az ötlet, felkérte Závada Pétert a szöveg átírására?

Sz.K.: Igen, mert egészen biztos voltam abban, hogy a szöveg mai füllel hallgatva talán csak a filológusok számára élvezhető. A nézőt, akinek az előadást csináljuk, elidegeníti ez a nyelvezet. Az átírás valamelyest elemzi is a szöveget, új olvasatban értelmezi a történetet. Azt is szerettem volna, hogy a humora, bizonyos hangsúlyai mai fül számára ismert szófordulatokká alakuljanak. Závada Péter felfrissítette, hangolta, szabad verssé formálta az eposz szövegét, Szabó-Székely Ármin pedig dramaturgiailag összefésülte ezeket,valamint plusz jeleneteket, monológokat írt.

Izgalmas kihívás ez a szerep, ez a nyelvezet?

Nagy Ervin: Jól, kortárs módon működtetni valamit, mindig kihívás. Eret vágnék magamon, ha az eredeti szöveggel kéne dolgozni, ahhoz annyi közöm van, mint egy szép tárgyhoz, amit megnézek a múzeumban. Egy színésznek tudnia kell jól elmondani egy-egy oldalt az Iliászból vagy az Odüsszeiából is, mert az értelmes beszéd a dolga, de sokkal izgalmasabb az átértelmezett szöveget tolmácsolni. Az már magában hordozza a meglepetést, amit a nézőknek akarunk okozni. Szövegeffektként alkalmazzuk az eredeti művet.  Helyenként, amikor hirtelen elkezdünk jambikus lüktetéssel beszélni néhány mondat erejéig, megcsillantjuk a megtépázott hősünk eredeti dicsfényét. Ez olyan hatásos eszköz az előadásban, mint egy jól sikerült poén. Nem múzeumlátogatást tervezünk, hanem szabad asszociációt arról, hogy egy negyvenéves, ereje teljében lévő csávó miért nem tud partra érni, mitől nem tudja megvalósítani, amit eltervezett.

Ithaka – nyílt próba

"A bolyongás mindenki életében valamilyen mértékben megtalálható."Május 19-én mutatjuk be Homérosz Odüsszeia című eposza alapján az Ithakát. Rendező: Székely Kriszta. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Szereplők: Bodnár Erika, Fullajtár Andrea, Jordán Adél, Kiss Eszter, Mészáros Blanka, Nagy Ervin, Ónodi Eszter, Rezes Judit, Rujder Vivien. Jelmez: Pattantyus Dóra. Díszlet: Balázs Juli. Koreográfia: Hód Adrienn. Zene: Matisz Flóra Lili. Szövegkönyv: Závada Péter, Szabó-Székely Ármin. Fény: Bányai Tamás. Vetítés: Varga Vince. Asszisztens: Sütheő Márton. Videós összefoglaló a szombati nyílt próbáról.

Közzétette: Katona József Színház – 2018. április 23.

Volt már görög hős?

N.E.: Voltam Dionüszosz Zsótér Sándor rendezésében. Kegyetlenkedő, meztelen, fiatal istenke voltam, babaolajos testtel. Ezek az idők elmúltak, és ma már sokkal szívesebben csinálok viccet bizonyos héroszi tulajdonságokból. Az antihérosz benne lesz ebben az előadásban is. Nem úgy, hogy kopasz és hájas Odüsszeuszt láttatunk, nem a paródia felé megyünk el, hanem úgy, hogy megmutatjuk a háttérben settenkedő kisördögöt. Szerintem egy hősi történet akkor jó, ha a hősnek vannak hősi tulajdonságai. Legyen benne férfierő, izom, agresszió – amiket aztán majd idézőjelbe teszek. Ott van bennem a bohóc, hogy leleplezze ezt a figurát, lerántsa a porba a görög félistent. Amikor minden erőmet összeszedem, odadörrentek és kegyetlen vagyok, akkor eredeti pompájában csillogtatom meg a hőst. Nem szeretnék alapvetően antihérosz lenni, azt szeretném, ha mindenki elhinné, hogy ez az Ervin tök alkalmas hősnek egy nagyon konzervatív előadásban is, de lám, mennyiféle színben tud negatív köntösben is szerepelni.

Mennyit használnak fel a veretes homéroszi szövegből?

Sz.K.: A homéroszi szöveg igen nagy része vacsorákról, székekről, sámlikról szóló leírás, de sok helyen váratlanul besűrűsödik, és erős irodalmi értékkel bír ma is: nagyon szépen megfogalmaz valamit, olyan képeket fest, amik beindítják a fantáziát. Ezekből hintettünk el, de csak keveset. Azt gondolom, attól, hogy csak szórványosan idézzük az eredeti szöveget, amikor elhangzik, akkor üt is. A kalandozástörténet szempontjából hangsúlyos pontokon szólal meg Homérosz.

A nyílt próbát látva úgy tűnt, hogy Odüsszeusz kirekesztő és kegyetlen. Ez a jelenből is ismerős.

N.E.: A görög mitológia tele van az istenségek és hősök irreális erőfitogtatásával, amik bonyodalmakat okoznak. Odüsszeusz a bolyongásai során gyakran volt mértéktelenül agresszív, sokszor azért, hogy a maga és a társai irháját mentse.  A XXI. századból nézve akár ismerős is lehet az a túlzás, amit például Küklopsszal művel. A háborúban így vagy úgy óhatatlanul bemocskolódik az ember. Odüsszeuszról sem vélekedhetünk úgy, mint, aki a legnagyobb hadvezér, a legokosabb, a legszebben éneklő, mindenben a legesleg. Az ötös tanuló és ötös sportoló mindig gyanús, a makulátlanság ilyen foka irritáló. Igazabb ábrázolás, ha Odüsszeusz nem érinthetetlen, szent bálvány, hanem esendő, esetenként súlyos hibákat elkövető ember.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Sz.K.: Az eposz – Odüsszeuszt heroizálva, szép köntösbe bújtatva – sok minden mellet arról is szól, hogy az akkori világ számára ismeretlen szigetekre vetődve milyen kultúrákat néznek le, dúlnak fel és tesznek tönkre. Erről óhatatlanul eszünkbe jutnak a párhuzamok, ami jó. Magunkból fogalmazva kapcsolódunk ehhez a történethez, és akkor dolgozunk jól, ha a nézőkben a magyar társadalom aktuális állapotára vonatkozó gondolatokat indítunk el.

Erős vízióval érkezik a próbákra, vagy inkább hagyja, hogy a közös munka alakítsa az előadást?

Sz.K.: Úgy működöm, hogy van valami érzetem egy előadással kapcsolatban, vannak bizonyos irányok, jelentések a fejemben, tudom, hogy merre szeretnék menni, de soha nem gondolom azt, hogy csak úgy lehetséges valami, ahogy elképzeltem. A színészek akkor jók egy előadásban, ha abban maguk is benne vannak, bizonyos mértékig belőlük épül. Az együttes színházi munkában hiszek, nem abban, hogy otthon az íróasztalnál kitalálok valamit, a rendelkezésünkre álló nyolc hétben pedig napi négy órában úgy dolgozom, mintha mondjuk uszkárokat idomítanék karikák átugrására.

Színészszempontból jó Kriszta munkamódszere?

N.E.: Őszintén szólva már csak az ilyen típusú munka érdekel. Főleg a fiatalok dolgoznak így. Szeretem, ha színészként nyomot hagyok egy előadáson, és nagyon nem bírom az idomítást. Egyrészt – álszerényég nélkül – okosabbnak tartom magam annál, hogy ne tudnék beleszólni a dolgok folyásába, másrészt ha nem néznek alkotótársnak, befeszülök, lusta leszek és rossz. Rosszfajta pszichés reakciót vált ki a színészből, ha hülye gyereknek nézik és tanárként okítják, megöli a gondolat szabadságát, a kreativitást, ha meg akar felelni a tanárnak. Jártam már így nem is egyszer. Azt szeretem, ha beleírhatok az anyagba, kitalálhatok jeleneteket, a fiatal versenyző kíváncsi a tapasztalataimra, őt is felajzzák az ötleteim, és a következő próbába már be is építjük azokat. Ez nagyon föl tud spannolni, a csillagokat is lehozom az égről. Elég, ha látok három-négy jelenetet, amit eredetinek tartok, és azt érzem, hogy magam is úgy rendezném. Ilyenkor lángolok, pörgök négy órán át, az sem zavar, ha csak egy hét van hátra a próbaidőszakból. Mindennél fontosabbnak tartom, hogy az a kevés, ami elkészült, tehetséges legyen, és az Ithakát eddig ilyennek látom. Nagyon jó pingpongban vagyunk Krisztával. Nyitott arra, hogy jó értelemben véve bohóckodjak, lubickoljak a szerepben, sokszínű Odüsszeuszt mutassak. Ma már csak ilyen közös munkával működik a jó színház. Ahol nem így működik, onnan kisétálok.

A Katonában, az anyaszínházában mondhat nemet?

N.E.: Mondhatom például, hogy fél évig forgatni fogok, nem szeretnék színpadi szerepet, ezt a színház tolerálja. Máté Gábor sokkal rugalmasabb, mint Zsámbéki Gábor volt annak idején. Nem mindegy, kik játszanak a csapatban, a színháznak is jó, ha egy országosan ismert színész a társulatához tartozik. Gábor egyben tart egy értékközpontú gondolkodói kört, egy holdudvart, amiből, mint ahogyan eleink, mi is kicsapongunk, de van egy közös színházeszmény, ami visszavisz bennünket. Amiért én is mindig visszajövök, akármennyi filmet is forgatok. Kifejezetten örülök, hogy most az Ithakában egy fékevesztett vízió részese vagyok, ahol a különböző szituációkban váltogathatom a karakter színeit. Ez felfrissít.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Milyen kérdéseket vet fel az előadásban?

Sz.K.: Eddig a nők problémáiról csináltam előadásokat, de párhuzamosan ott van az a kérdés is, hogy hogyan akarjuk láttatni a férfiakat, és hogyan megy tönkre az életük, ha nem tudnak megfelelni a héroszképnek. Az Odüsszeia felnagyítja ezt a kérdést, rajta keresztül sokkal jobban tudunk róla beszélni, mintha mondjuk egy olyan hétköznapi emberről kerestem volna történetet, aki keservesen jut munkához, és a nőkkel sincs könnyű dolga. Azt gondoltam, ha egy akkora férfitoposzhoz, mint Odüsszeusz, úgy nyúlunk, hogy a léte nehézségeit mutatjuk meg, színesen, és a férfiasság bizonyos attribútumait közösen ki-kikacagjuk, akkor nagy egészében erről is tud szólni az Ithaka. Bízom abban, hogy az előadás végső olvasata genderfelszabadító lesz: az isteni férfi is emberré válik.

Máté Gábor igazgató rögtön igent mondott az Ithakára?

Sz.K.: Rendkívüli módon örült neki. Egyébként még sosem mondott nemet, de én sem ajánlottam eddig olyan darabokat, amikre azt mondhatta volna, hogy ,,na, ne már!”. Ascher Tamáson, aki ott volt, amikor bejelentettem, szintén azt láttam, hogy izgalmasnak tartja az ötletet, és az Ervinnel való közös munkának is örül. Fiatal rendezőként kiváltságos helyzetben vagyok. Könnyen indult a pályám, előbb írtam alá szerződést a Katonában, mint hogy a diploma a kezemben lett volna, és általában megkérdezik egy-egy színháznál, hogy mit szeretnék csinálni. Jellemzően nem ez történik a kortársaimmal, hanem az, hogy felhívják a pályakezdőt, és azt mondják: meg kéne csinálni ezt vagy azt a darabot. Ha a pályán akar maradni, akkor muszáj megcsinálnia. Az Odüsszeia régóta a fejemben van, de ha két évvel ezelőtt azt mondta volna valaki, hogy rendezzem meg, ijedtemben helyben elájultam volna, mert még nem volt bennem akkora bátorság, formai nyitottság. Eleinte még olyan dolgokba vág bele az ember, amihez elég az iskolából hozott tudása.  Most jutottam el oda, hogy ki tudok lépni az iskolai komfortzónából.

A Katonát liberális színháznak tartják sokan. Szűkíti a kínált, illetve az elfogadandó szerepek körét, hogy a Máté Gábor vezette társulathoz tartozik?

N.E.: Kínáltak meg máshonnan szereppel, el is fogadtam, mert épp nem volt dolgom, és kedvem is volt elmenni Budapestről. Azért döntöttem úgy, hogy a Pécsi Nemzeti Színházban játszom a Közelebb-ben, mert láttam, hogy Rázga Miklós annak ellenére, hogy a politika segítette oda, ahol van, nyitott. Cseke Péter is így működik.  Elég jó a memóriám, emlékszem arra, amikor ez fordítva volt, a baloldal nevezte ki az összes színházvezetőt, egyetlen jobboldali sem volt köztük. Ha azt látom, hogy egy jobboldali hátszelű ember keresi az értelmes művészi diskurzus lehetőségét, próbál nyitni a másik oldal felé, akkor szívesen dolgozom vele. Bennem nincs politikai fenntartás, pláne gyűlölet, ha kultúráról van szó. Vidnyánszky Attilával tizenkét évvel ezelőtt nagyon jót dolgoztam Gyulán. Imponálóan erős, családias társulat volt a beregszászi, nagyon értettük egymást, életem egyik legjobb színházi élménye volt. Nagy formátumú gondolkodónak tartottam Vidnyánszkyt. Sajnálom, hogy a politika martalékává vált, és Magyarország elveszített egy nagy volumenű alkotót. A politikai megfontolásból kinevezett színházvezetőkkel (akiknek egyébként általában nemleges választ adok) nem az a bajom, hogy jobboldaliak, hanem az, hogy szakmailag rossz, amit csinálnak.  Nem a szakma fontos nekik, hanem az, hogy betöltsék a kapott pozíciót. Melléjük nem állok, az biztos. A helyi potentátok, a kisszerű csaholások miatt nagyon nehéz vidéken jó színházat csinálni. Ha elindul egy értelmes műhelymunka, mindig jön valaki, aki keresztbe tesz. Most éppen Szegeden történt így. Elkezdődött valami jó dolog, Keszég László, Mohácsi János, Zsótér Sándor rendezett volna ott, helyettük Barnák László, az új igazgató Horgas Ádámot viszi oda.

A társulat (is) Barnákot és Horgast választotta.

N.E.: Igen, de elhibázott dolog, hogy a pincétől a padlásig mindenki szavazhat arról, hogy mi legyen a színházzal. Nem gondolom, hogy a színház villanyszerelőjének is bele kellene szólnia abba, hogy Spiró György vagy Horgas Ádám legyen-e a művészeti vezető. Azoknak kell dönteniük, akik a színház művészi részével foglalkoznak.

Ingmar Bergman azt mondta: az ember mindig ugyanazt a filmet csinálja, csak közben öregebb lesz. Önnél mi az a központi kérdés, amit körbejár?

Sz.K.: Kezdem én is azt érezni, amit Bergman, és megtoldom annyival, hogy minden művészet zene akar lenni. Nálam az a központi motívum, hogy milyen az ember valójában, és milyen, hogyan viselkedik a konstruált ember, aki ebben a világban él. Kik vagyunk, mivé tesszük magunkat, a sok ember mit talál ki az együttélésre, és hogyan változik ez az együtt létező massza? Mik a leszúrt, megkerülhetetlen pontok, és hogyan kering körülöttük az ember, ki megy tönkre, ki diadalmaskodik, hogyan és miért? Ez a témakör foglalkoztat a személyes életemben is, nemcsak rendezőként.

Fotó: Marjai János / 24.hu
Fotó: Marjai János / 24.hu

A színészet mellett nem vágyik arra, hogy rendezzen is?

N.E.: Szerintem rendezek is, csak nem írják ki a nevemet. Nem is vágyom rendezői babérra. Ebben persze gyávaság is van, nagy tett lenne vállalni annak a felelősségét, hogy mindenért én vagyok a hunyó. Élvezem, ha nagyjából a rendező munkatársaként veszek részt egy előadásban, beleszólok például abba is, hogy milyen legyen az időszerkezete. Egy jó ösztönökkel és játékkedvvel megáldott színész rendez is, mint egy bolygó köré a gravitáció, elrendezi maga körül a dolgokat. Rendezőként ugyanezt csinálnám, csak lent ülnék. De a legfőbb ok, amiért nem akarok rendezni, az, hogy nincs olyan mű, amin keresztül meg akarom mutatni a világot. Nincs feltartóztathatatlanul kikívánkozó mondanivalóm.

De még lehet.

N.E.: Nem lesz, mert élni jobban szeretek. A művészi énemet rendezés nélkül is kiélem, utána pedig szeretek emberként létezni. Nem vagyok megveszekedett művész, aki éjjel-nappal alkot. Engem tényleg érdekel az élet, és nem csak úgy, mint két művészeti fellépésem közötti dolog.

Élvezem az élet azon ízeit, amik nem a művészetről szólnak. Szeretek például a gyerekemmel játszani a játszótéren, úgy, hogy nem kell számolnom, hány percünk van rá. Inkább kevesebbet, mint többet szeretnék dolgozni, de azt intenzíven, a ,,dagadt ruhát” meg másra hagynám. Ahogy idősödöm, egyre türelmetlenebb leszek, kezd nekem kicsit lassúvá válni a színház. Jobban bírom az intenzív munkát, mint azt, hogy majd kitalálunk valamit két hónap alatt.

Filmezni azért jobb, mert ott nincs két hónap vakaródzás. Krisztánál sincs, ezért is örülök az Ithakának. Most éppen úgy alakult, hogy forgatok a nyáron egy sorozatban, utána pedig  pihenni szeretnék. Azt gyakorta elfelejtik a színházak, hogy fel is kell töltődnünk. Utána jobb színészek leszünk. Látom a széthajtott kollégákat, akiknek kihagy az agyuk. Olyanok, mint egy kiaknázott bánya.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Sz.K.: Kevesen tehetik meg, hogy pihenjenek, mert egzisztenciálisan még nem tartanak ott, hogy ne kellene szinte mindent elvállalniuk. Úgy beszélünk a színházról, mint szakrális térről, de azért le tudja választani az embert a valóságról, az életről.

N. E.: Ha nincs mit bevinni a szakrális térbe, akkor cseszhetjük. Ha valaki folyton a színházban van, leszokik az életről, és nem tud honnan töltekezni. Olyan lesz, mint egy hajótörött. Ebbe az ördögi körbe nem szeretnék belekerülni.  Amíg az ember eljut harmincig, havi huszonhat előadást játszik, de egyszer csak meg kell látni azt a pillanatot, amikortól már nem kell mindig rohanni.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.