A történet főszereplője ma már egy néni, akit politikailag korrekten középkorú nőnek mondanánk, de azért kislánykori önmaga, ha találkoznának, jócskán lenénizné. Márpedig épp találkozni készülnek. A néni sikeres, boldog, magabiztos ember, menő dokumentumfilmes, tanítja a jövő generációját, szenvedélyes kapcsolatban él, menő lakásban, tényleg nem panaszkodhat. Mégis retteg találkozni azzal a kislánnyal, aki egykor volt, bár magának sem vallaná be. Igazából eszébe sincs találkozni vele, csak éppen idős anyja egy nap zaklatottan hívja fel azzal, hogy megtalálta gyerekkori írásait, és úristen, miért nem mondta el, mi történt – Jennifer pedig nem érti, mi a kérdés, hiszen bármi történt, az csak csodás lehetett, hisz ő így emlékszik. Ez a néni, ez a kislány Jennifer Fox, valóban létező, valóban sikeres dokumentumfilm-rendező, aki most nem dokut rendezett, hanem valamit a játékfilm és a dokumentumfilm között: A történet (The Tale) dramatizált, színészek által eljátszott történet, de olyan őszintén és olyan közel a valósághoz, amennyire csak lehet – amennyire csak a rendező önnön emlékei őszinteségében bízhat.
Előbbi kiegészítés nem holmi szövegírási trükk részemről, hanem a film valóban fontos kérdése, szinte önálló szereplő, hiszen az egész sztori lényege az a folyamat, ahogy a rendező saját emlékeivel számot vet. És amint ezt teszi, derül ki számára is, hogy és ezeket a pontokat pórbálja megtalálni hősünk, segítségül hívva saját egykori naplóbejegyzéseit és iskolai dolgozatait, édesanyját, a történet egyéb szereplőit, hátha együttes erővel képes ledörgölni a valóságról mindazt, amit ő maga épített rá tudat alatt.
Mert mi történik? Jenny tizenöt éves, már nőiesedő nagylány… pontosabban nem is, csak így emlékszik eredetileg. Ezt a film csodásan mutatja meg: történetünk kezdetén egy vonzó, huncut tekintetű fital színésznő alakítja Jenny gyerekkori alakját, és csak akkor vált színészt a film, amikor a felnőtt Jennifer számára az akkoriban készült fotókból kiderül, hogy valójában csak tizenhárom éves volt történetünk kezdetén, és olyan pici és fejletlen, hogy valójában még annyinak sem látszott, nem kamasz, nem nagylány, hanem egy teljesen egyértelmű gyerek. Egy gyerek érkezik meg a jó hírű, szigorú, de eredményes lovasoktató, az elvált Mrs. G. farmjára, hogy egy nyáron át lovagolni és lovakat gondozni tanuljon. Még két lány van ott, hárman tanulják, amit kell, reggelente futni viszi őket Mrs G. a szomszéd farmon élő fiatal férfi, Bill edzősködésével. Aztán a csendes, szívós kislány egyre több figyelmet kap a két felnőttől, később, már iskolaidőben is ott tölti a hétvégéket, és igazi megtiszteltetésnek érzi, amikor azok beavatják a titkukba: valójában nem jóbarátok, hanem szeretők. Amikor pedig a férfi egy alkalommal úgy intézi, hogy kettesben lehessenek, lenyeli a rossz megérzését, és mindent úgy tesz, ahogy az istenként imádott Bill mondja.
A rendező nem titkol semmit. Ahogy neki már kezd összeállni a valóság, már nem. Látjuk a manipulációt, de azt is, hogy milyen önáltatásba menekült hősünk, hogy az ő fejében mi zajlik most, milyen zavar és kételkedés, és mi zajlott akkor. Ezt sokszor épp ő mondja el, ordítva a kamerába – a nézővel és a beszélővel egyszerre veszekszik, épp úgy, ahogy az ember önmagával szembe kerül egy ilyen helyzetben: tagad és csapkod, őrzi a sok munkával szépre színezett emlékeket, mert azt jobb őrizni, mint a traumát. Mert bárminek jobb lenni, mint áldozatnak.
Rég ismeri a pszichológia ezt a jelenséget, de a száraz könyvszövegek mégsem találnak be tizedakkora erővel sem, mint az a leplezetlenül bizonytalan tapogatózás, amit a szerző folytatott, és amit szokatlan filmes módszerekkel tár elénk: a már említett színészcsere felnőttről gyerekszínészre, az egyes jelenetek újrajátszása az új információk fényében, néhol effektíve visszapörög a „szalag”, és így tovább. Így a film izgalmas játékfilmként is helytálló, hiszen a kezdetben idilli felnövéstörténetnek tűnő történetről csak apró lépésekben derül ki, hogy valójában mi történt, ennek nyomán pedig gyakorlatilag oktatóanyagként lehetne, kellene használni pszichoterapeuták, mentálhigiénés szakemberek, önismereti trénerek, és főleg bírósági-rendőrségi dolgozók (!) képzésében, mert ennél érthetőbben és átélhetőbben nemigen lehet megmutatni, hogyan működik a gyerekkori traumák eltemetése.
Ezért nem óvatoskodtam a spoilermentességgel: az, hogy mi történt Jennyvel, bár nem veszít arcpirító erejéből, nem évül és nem lesz kevésbé bűn, ám a felnőtt Jennifer és a film szempontjából is utólag már másodlagos. Az igazán fontos itt az a kérdés, hogy milyen tényezők játszottak közre abban, hogy egy kislány abban a hitben nőjön fel, hogy ami vele történt, az rendben volt, sőt, szép volt, az szerelem volt, és nem visszaélés, az szeretkezés volt és nem nemi erőszak. Merthogy ugyanezek a tényezők vannak érvényben ma is: tagadás, elfordulás, hallgatás mint a szégyen ellenszere, tudatlanság, megfelelési kényszer, egy nagy-nagy gépezet, ami persze, hogy bedarál.
A történet (The Tale) az HBO Go-n látható május 27-től. 114 perc, 9/10
