Kultúra

Hetvenketten jelentkeztek egy kórházi portási állásra

24.hu
24.hu

2018. 05. 06. 09:00

Olvastak már Ady-publicisztikát? Tényleg ma is írhatná bármelyiket. Matiné a korrupcióról.
Korábban a témában:

„Ez Magyarország volt, de elsikkasztották”

Korrupt országokban a panamákon szokás legjobban felháborodni. Imádott hazánk pedig igen-igen korrupt ország. Ebből kifolyólag természetes, hogy itt minden ember fölháborodik, ha a másik ember is panamázik. Ne tessék ezt cinizmusnak venni.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Ez a korrupció természetrajzának egyik erős, tapasztalati igazsága. A magyar társadalomban, mint minden fenékig romlott társadalomban privátim, kis körökben, bizalmas tereferék közt vidáman és szemérmetlenül szoktuk tárgyalni mindezt. Vezető státusférfiakról, előkelő politikusokról, társadalmi vezéremberekről, kedves, hízelgő elismeréssel szoktuk megállapítani, hogy nagy gazemberek. Ilyen bizalmas diskurzusok alkalmával, kaszinókban, kávéházakban, vendéglőkben, zsúrokon, redakciókban, folyosón tessék hallgatni előadásokat a magyar közéleti erkölcsről. A nyilvánosság előtt ellenben gentleman társadalom vagyunk. Gentleman mindenki. Aki párbajozik és aki a liga tagja. Nálunk ritkán pattannak ki panamák. Mert mi regarddal vagyunk egymás iránt. Én panamázom, te panamázol, ő panamázik. Mind panamázunk. A lelkünk fölujjong, ha például olvassuk, hogy a francia parlamentben ismét panama sült ki. Na, ugye hogy nem mi vagyunk a legrosszabbak? Persze azt nem ismernők be semmiért, hogy az az állapot, amely mellett a panamák kipattanhatnak, aranyállapot. Hiszen bárcsak nálunk is mind sűrűbben pattannának ki a panamák. Ez etikai erősödést jelentene. Ám nálunk a nagyon ritka leleplezések is voltaképpen még nagyobb panamákat lepleznek. Ne tessék megbotránkozni. Így van ez. A magyar társadalomnak annyira vérében van a panamázás, hogy aki netán a puritánt meri játszani, elveszett.

Panama és anarchia, Nagyváradi Napló, 1903. július 30.

*

Tóth Benőék (komáromi városi pénztárnok több éven át sikkasztotta a város pénzét) rendesen pénztárnokok szoktak lenni, s a gondjukra bízott közpénzt többnyire elsikkasztják.

Dicsekvésnek ne lássék: az egész világon nincs annyi sikkasztó, mint ebben az ezeréves, szép magyar hazában.

Nem is város, amelyiknek nincs meg a maga külön sikkasztója, s már nem messze van az az idő, mikor a jövő Kriványjáért hét magyar város fog versenyezni.

Szóval az álladalmi és társadalmi élet egyik mezején sem értünk el olyan gyönyörű rekordot, mint a sikkasztás terén. […]

A sikkasztásokat nem Tóth Benőék csinálták. Csinálta azt az a rendszer, melynek vezetőit leverték, de hívei még régi helyükön maradtak.

Képünk illusztráció: Komárom 1903
Fotó: Magyar Földrajzi múzeum / Fortepan

Tóth Benőék száma még mindig szaporodni fog. Az új rendszerben benne vannak még a régi emberek. S folyik a munka szépen, az Egyesült Államokban nemsokára egy népes gyarmat fog alakulni: a magyar sikkasztók gyarmata…

Pusztuljon a régi rendszer minden szégyenköve! Tűnjék el kortes bandájával, vicinálistáival, strébereivel, főispánjaival, Tóth Benőivel együtt!

Mert így valóban úgy lesz, hogy a jövő térképén Magyarország helyén egy fehér folt lesz, ezzel a felírással: „Ez Magyarország volt, de elsikkasztották…”

Tóth Benőék, Debreczen, 1899. május 17.

*

Budapest székesfőváros pályázatot hirdetett negyvennégy piciny állásra. Pályáztak hirtelenében érte ezernégyszázan. Szegény emberek lehetnek egytől-egyig. Egy vagyont fektetett bele mindegyik a kérvénye úgynevezett felszerelésébe. Legalább is húszezer koronát szerzett e réven mindnyájunk mindenható atyja, az állam. És jöttek a pályázatok. A két vízvezetéki ellenőri állásra pályázott 62, egy egészségőri állásra 98, két katonaügyosztályi biztosi állásra 131, hat adóbiztosi állásra 217, egy mezőrendőri felügyelői állásra 63, egy kórházi kapusi állásra 72,nyolc hivatalszolgai állásra 359, egy fertőtlenítő állásra 38, öt vásárcsarnoki őri állásra 111, két kórházi szolgai állásra 136, tíz mezőőri állásra 65, egy szegényházi kapusi állásra 43. A városnál pedig mindenki tudta, hogy ezek az állások már mind betöltött állások. Ideiglenesekkel betöltött állások. A pályázatot csak és azért írták ki, mert a törvény ezt így írja elő. Ellenben szó lehet arról, hogy negyvennégy új ember helyett még a régiekből is elkergetnek néhányat. Mert a pályázók között katonák is vannak: altisztek. Ezeknek pedig első joguk van. Ezeket nem szabad formális pályázatokkal megtréfálni. A többi pedig okuljon. A sok éhes millió. Ebben az országban az éhes ember csak a szagát élvezheti a sült szalonnának, mint a Jókai Mór lovagja, akit kiéheztetett egy szép amazon.

Ballada a sok eszkimóról, Budapesti Napló, 1905. április 5.

*

Budapest fővárosnak szüksége van negyven tanítónőre s e negyven állásért pályáztak valami ötezren. Régi dal, unott dal, de csak daloljuk, amíg mindenki meg nem tanulja. Azt a negyven állást az a negyven okos nő fogja megcsípni, akik figyelemreméltó rokonsággal vagy barátsággal vonultak föl. Állás tehát majdnem ötezer nőnek nem fog jutni, üdvös tanulság igen. Micsoda ésszel kormányozzák ezt a szerencsétlen országot? Miért bolondítanak itt bennünket s miért nem mondják meg nyíltan, hogy szántszándékkal nyomorítják el itt mindenkinek az életét, aki nem mágnás, püspök, ispán, inas, kerítő vagy kokott?

Képünk illusztráció: A piarista gimnázium tanterme 1910
Fotó: Cholnoky Tamás / Fortepan

Mit csináljon a tanítónő, akinek csak diplomája van, de reménye sincs már? Mit csináljon az állástalan tanár, jogász, műhelyetlen iparos s annyi más szomorú elbolondítottja ennek az országnak? Nagy fölfordulás lesz ebből, ha ebben az országban minden meg nem változik.

Tanítónők, Budapesti Napló, 1907. szeptember 3.

*

Werbőczi azt a vért hozta magával, amely a magyar nemesek ázsiai őseiben zabolátlankodhatott. Kiraboltak azok mindenkit a besenyőkön kívül, akik ehhez náluk is jobban értettek. Szolgává süllyesztettek mindenkit, akit csak szolgává süllyeszthettek. Legelső sorban önfajuk drága, nagyszerű táplálóját, a legértékesebb és legboldogtalanabb parasztot, a magyart. A megkínzott, elnyomott paraszt impotenciája s a sors bosszúja az, hogy ez az ország kicsi, félszeg, lázár, elmaradt. A populus Werbőczianus gondoskodott arról, hogy végső rothadásig együttmaradjon, s legfeljebb lézengő, külföldi rittereket vett a maga soraiba.

Az úri, halódó Magyarországnak méltó prófétája volt ő, Werbőczi István. Pártvezérnek, diplomatának, palatinusnak (nádornak), bírónak, tudósnak és szónoknak egyformán magyar. Ha föl lehetne támasztani, át lehetne hozni a mi korszakunkba. Amitől az isten mentsen meg bennünket, mert esze, ravaszsága s faló kedve a mai kis werbőcziek összeadott eszénél, ravaszságánál és faló kedvénél is nagyobb volt. Züllöttebb volt akkor az ország még mai züllöttségénél is. Werbőczi alkalmas időben született, kegyetlen tudatossággal emelkedett. Becsapott mindenkit, s nem volt pör vagy kár, ami ne őt gazdagította volna. Tudott kegyes lenni mindenkihez, akiből kihúzhatott valamit. Az első magyar politikus volt ő, ki krétával számította ki, hogy a nemzetieskedés, vagy mai szótárunk szerint, hazafiaskodás, kitűnő üzlet. Dehogy volt ő a köznemesség vezére az oligarchia ellen, mely oligarchiába olyan félelmes erővel harcolta föl magát. Neki elég volt egy szónoklatot kivágni a tanulatlan, korhely, már akkor is üres nótákon sírva vigadó falusi köznemesek fegyveres tábora előtt. Ez a tábor őt vezérének fogadta, s hogy anakronok legyünk, revolvert adott a kezébe, s Werbőczi megrevolverezte a királyt, a leendő királyt, a főnemességet, mindent. Úgy ítélt, mint bíró, ahogyan a fülemile-pör bírója, ővele lehetett beszélni. Egyszerre volt hű embere Ulászlónak, Lajosnak, az utánunk vágyódó Habsburg-ősnek, Zápolyának. Neki mindenki eszköz volt más ellen önzsebe s új és új donációs levelek számára. Végül nem volt Magyarországnak vármegyéje, ahol neki falvai ne lettek volna. Az utána következő nagynevű hazafiaktól és hazaárulóktól a modern minisztériumi panamázókig mindenki az ő tanítványa.

Werbőczi és az ő népe, Budapesti Napló, 1907. október 8.

Ady megmondja

Corvina, 2017

 

Kiemelt kép: STORYMAP.HU / Fortepan

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.