Egy rajzszakos középiskolás nyirkos álma lett a Picasso-sorozat

Amikor a National Geographic elindította első saját fikciós sorozata, a Géniusz első évadát, mely Albert Einstein viselt dolgairól mesélt Geoffrey Rush főszereplésével, az erősen megoszló véleményekből a sorozat végül pozitívan jött ki, köszönhetően annak, hogy Rush olyan kiemelkedőt alakított, hogy az elfeledtette a forgatókönyv kisebb-nagyobb döccenéseit. És hát, az sem ártott a sorozat megítélésének, hogy kapott néhány komolyabb jelölést, egész sor Emmyre volt esélyes, és egy Golden Globe-nominációt is sikerült összekalapozni. Ezzel együtt sokan felrótták neki, hogy a fikciós jelleget túl bulvárosan, arra használta, hogy Einstein magánéletében vájkáljon, vélt vagy valós kicsapongásain csámcsogjon, miközben az ember eltagadhatatlan tudományos eredményeiről alig esett szó. A Géniusz második évada Pablo Picassóval foglalkozik, a főszerepet Antonio Banderas kapta, no meg Budapest, itt vették fel ugyanis az évad nagy részét, ám a széria ezzel és minden tagadhatatlan erőfeszítéssel együtt sem tudott nagyra nőni.

Ennek elsősorban az arányérzék, vagy, ha úgy tetszik, a jó ízlés hiánya az oka. Ez az ugyanis, ami végig vonul a produkció minden aspektusán forgatókönyvtől dialógusokon át a látványig. A forgatókönyv linearitás helyett az időben oda-vissza ugrálást választotta szervező erőként, amivel önmagában nemhogy nincsen semmi gond, sőt, még jót is tesz a nézői élménynek, hogy nem kell epizódokon keresztül a gyerek Picasso naiv kalandjait követnünk. Az ötlet tehát jó – ám ahhoz, hogy működjön is, egy életszagúbb, kevésbé brazil (vagy ma már inkább török) szappanoperás forgatókönyvre lett volna szükség, kevesebb melodrámával.

Lehet, hogy az sem volt a legszerencsésebb döntés, hogy ott lépünk be Picasso életébe, ahol már nem kell aggódni semmi miatt. Bár minimális alapműveltséggel is tudjuk, hogy Picasso karrierje sikertörténet, mégis elvesz kicsit a küzdelmes művészsors átélhetőségéből, hogy a befutott, sikeres és burzsoá jólétben élő művésszel nyit az első rész. Leghíresebb képe, az is lehet, hogy főműve, a Guernica elkészülése körül forog majd a rész – legalábbis ezt gondoltam az első percekben, ám, mint kiderült, nem ez történt: a festmény megszületése körüli dilemmákra alig pár perc jutott.

Megbízó: Fess egy képet a világkiállításra!
Picasso: Nem festek megrendelésre!
Picasso (egyik) nője: De itt ez az újsághír, hogy mit műveltek Guernica civiljeivel, a festménnyel visszavághatnál!
Picasso: Nem festek megrendelésre!
Ismét a nő: De fess!
Picasso: Na jó, oké.
Némi szünet után Picasso: Festettem, de nem elég dühös.
Nő: Fesd dühösebbre.
Picasso: Hm, oké.

Nagyjából így lehetne leírni azt a mélységes vívódást és művészi önmarcangolást, ami a világhíres festmény világra szülését megelőzte. Nyilván túlzok, ugyanakkor annyira mégsem: ha a sorozatból indulnék ki, nagyjából ennyit látnék a dologból. Vissza-visszatekintünk a múltba, Pablo gyerek- és ifjúkorának változatos időpontjaira, részben, hogy megismerjük, részben, hogy érzékeljük, melyik képemléke honnan származik, ám ezen kapcsolódások megmutatása túlságosan direkt, erőltetett, mintha a néző szájbarágás nélkül nem lenne képes összekötni a pontokat. Ez az erőltetettség adja a szereplők szájába az életszerűséggel semmilyen kapcsolatot nem ápoló mondatokat, minek köszönhetően a figurák hús-vér alakok helyett inkább emlékeztetnek egy szappanopera kétdimenziós hőseire.

Ehhez persze az is kellett, hogy a szereposztást ennyire vízfejű legyen, értve ez alatt, hogy az egy szem főszereplő Banderas hivatott hátán vinni a show-t nem csak marketingben, hanem alakításban is. A többi szerepet lényegesen kevésbé ismert, és sajnos, kevesebb tehetséget is mutató színészek alakítják, különös tekintettel Picasso fiatalabb változataira, akiknek a nyitóepizód legkínosabb, legerőltetettebb mondatait köszönhetjük. Banderas is volt már jobb, mondjuk, szegénynek annyira nem volt mozgástere, a forgatókönyv mind eseményekben, mind dialógusokban azt a benyomást kelti, mintha egy művészeti képzése elején járó, hormontúltengéses tinédzser álmodta volna papírra. Tudom, miről beszélek, csak azért engedem meg magamnak ezt a hangnemet: egy képzőművészeti intézményben nevelkedtem, és mi ott, tizenöt-hat évesen gondolkodtunk és beszéltünk úgy, olyan pátoszosan és a tévedhetetlenség illúziójába burkolózva a négyméteres-sálas, nagy lila ködös művészetről, sőt, Művészetről és a magunk Tehetségéről, ahogy azt a Géniusz teszi.

Ezt a pátoszt a látvány csak fokozza: ami kis mennyiségben művészinek és szépnek érezhető, az csaknem giccsbe hajlóan sok lesz, ha minden egyes képkockát elural, márpedig itt pontosan ez történik. Szemcsés, szépiás, erős kontrasztú, képek élénk színekben, derengő fények, játék a mélységélességgel, szuperközeli és háttér kontrasztjai, átlós kompozíció –külön-külön mindegyik remek eszköz, és finomabb adagolásban nagyon szép képi világot lehet velük életre kelteni. Ám ekkora tételben egy ponton túl tikkelni kezd a néző a folyamatos átélezésektől, arról nem beszélve, hogy mindez szépelgő hatást kelt, tovább fokozva azt a hamisságot, amit a forgatókönyv eleve jócskán túltol. Kár mindezért, mert közben a büdzsé és a munka igényessége látszik mindvégig – csak éppen az ízlés, mint azt Picasso egyébként egész életével hangsúlyozta, belső dolog, nem árulják sem boltban, sem iskolában.

A Géniusz: Picasso április 22-én dupla epizóddal debütál a National Geographicon, a további részek is itt lesznek láthatók vasárnaponként 20 órakor.