A dolog lényege az, hogy a foci valóságos dolog. Foci közben biztosan vagyunk
– ennél találóbb mottót nem is lehetett volna választani az Esterházy Péter születési évfordulóján, április 14-én megrendezett tornához, a Futball EP-hez, amelyen írószervezetek tagjai, írók és irodalmárok csaptak össze a róla elnevezett kupáért. És az idézet nemcsak azért telitalálat, mert a lehető legtömörebben foglalja össze Esterházy életre szóló, filozófiai mélységű rajongását a foci iránt, hanem mert tökéletesen illett a Bikás parkban megrendezett torna szélsőséges körülményeihez. Ez ugyanis nem hagyományos foci, inkább egyfajta extrém sport volt.
A dolog úgy indult, hogy a kispálya fölötti sátrat nem sikerült időre lebontani, így az a bizonyos speciális zöld téglalap, amely Esterházy számára a legvarázsosabb mértani alakzatot jelentette, ezúttal egy műanyagbuborékba zárt, forró katlanban helyezkedett el, ahol nemhogy sprintelni volt nehéz, de még levegőt is alig lehetett kapni. A buborék már kívülről sem nyújtott bizalomgerjesztő látványt, de arra így sem tudtam felkészülni, ami bent várt rám: az ajtón belépve úgy csapott meg a perzselő, trópusi hőáramlat, mint egyszeri ellenzéki politikust a harmadik kétharmad. Egy pillanatra bele is szédültem, és az épp zajló meccset is csak foltokban láttam. Végül az egyik író csapattársához intézett gyengéd instrukciója térített észhez:
Gábor, mit bénázol? Ne engedd már el azt a kurva labdát!
Hogy nem túl emelkedett? Lehetséges, ám ez a 48 fokba és 99,7 százalékos páratartalomba beleüvöltött mondat mégis kitisztította a fejem, és egyből világossá tette a lényeget: hogy itt nem holmi lazázásról, szombat délutáni lötyögésről van szó, hanem véresen komoly küzdelem zajlik a pályán. Vagyis foci. Esterházy ezt bizonyára elismerő mosollyal nyugtázta volna a partvonal mellett állva, és jobban megnézve még azt is láthattuk volna, ahogy minden egyes gólhelyzetnél alig láthatóan lendül az ő lába is. Ő ugyanis sosem tanult meg szurkolóvá válni, mindig játszott, akkor is, ha épp nem – a lelátóról és a tévé előtt ülve is. Azt a sértő és gyermeteg vádat pedig határozottan visszautasította, hogy a játék a komolytalanság szinonimája volna.
„Szóval tegyük föl, hogy ez a foci nem valamiféle sport, vagyis cirkusz, közszórakoztatás, amit vagy igénybe veszünk, vagy nem, tehát eleve könnyedén, a fölszínen zajlik minden: ha a szolgáltatás nívós, kérünk belőle, ha csapnivaló, elcsapjuk. Hanem gondoljuk azt, hogy nem állunk választás előtt, anyám, ez nekem köll, ha nincs, beledöglünk, leváltani, lecserélni nem lehet, mondom, olyan, akár az életünk, azaz, nincs mese, valamit kell vele kezdenünk” – írta A magyar szurkoló esélyeiben, és az írócsapatok láthatóan ennek szellemében futkostak a pályán, elszántan üldözve a labdát, amelyet a puszta emberi közmegegyezés tesz a világ elevenen lüktető szívcsakrájává egy-egy focimeccs idejére. De hát nem is lenne méltó a laza kocogás egy olyan író emlékére megrendezett kupán, aki lételméletet csiholt kedvenc sportjából. Ezért tartózkodnék is az olyan közhelyek leírásától, hogy itt nem a győzelem, hanem a részvétel volt a fontos, hiszen ezzel épp a dolog velejét köpném szembe.
Ebben erősített meg Kiss Tibor Noé is, aki az írók csapatának vezéregyénisége volt.
Ha focizom, akkor mindig győzni akarok. Aki azt mondja, hogy csak a játék kedvéért ment fel a pályára, az nem mond igazat
– mondta, igaz, aztán hozzátette: itt már önmagában az győzelem volt, hogy létrejött ez a torna Esterházy Péter emlékére, amiért nagy köszönet jár a szervezőknek. Az első futball-EP tényleg bizonyította, hogy foci és irodalom keveréke nemcsak Esterházy prózájában, de a valóságban is termékeny lehet. Azt viszont még laikusként is meg tudtam állapítani, hogy a pályán nem a hála, hanem a győzni akarás, és a másik csapat miszlikbe aprítása a meghatározó érzelem.
A véres komolyságnak pedig különleges nyomatékot adott az a koszos nejlontető, amely hatalmas szaunát szakított ki a kellemesen nyárias szombat délutánból, ezzel szépen leképezve az írók kultúrpolitikai kilátásait is a következő évekre (fenyegető, ízléstelen és fölösleges tető, amely hatalmas szürke hályogként pöffeszkedik a kulturális horizonton – kell ennél jobb metafora?). A párhuzam nem csak nekem jutott eszembe, a pályát körbezáró kerítésnél pihegve csak úgy röpködtek az önfeledtségükben is baljós poénok:
Mindenki a rácson belülre, most! Gyertek, gyakoroljuk a bebörtönöztetést!
Mert a meccsek között felolvasások is voltak, amelyeket szerencsére nem a pályán, hanem a pokoli buborékon kívül tartottak. Ez a koreográfia segített a kortárs irodalom erejének átélésében: a szöveg egy szusszanásnyi szünet az állandó rohanásban, ami hagyja, hogy levegőhöz jussunk, mielőtt indulunk vissza a fullasztó csatatérre.
A délután folyamán azért érződött némi lanyhulás. Az első gólzáporos mérkőzések után (7:1, 3:3), egyre kevesebb volt a támadás, és gyanúsan megszaporodtak a 0:0-s végeredmények. Azért a verbális harcokra még mindig jutott erő. Mikor valaki például beüvöltötte, hogy „Öt perc van hátra, megfordítjuk!”, azonnal jött a logikailag támadhatatlan kontra a túloldalról: „Az egy-egyet? Sok sikert!”.
Az utolsó meccs a két írószervezet nagy rangadója volt: a József Attila Kör és a tornát megszervező Fiatal Írók Szövetsége csapott össze a műfüves pályán. A győztes mégsem közülük került ki: az írók csapata nyert, amelynek tagjai nagy szerényen nem Petőfiről vagy Adyról, és mégcsak nem is Esterházyról, hanem Aranyról nevezték el magukat. A velük pályára lépő Kukorelly Endre így nemcsak felolvashatott az egyik szünetben, de a gravírozott kupát is átvehette, amit információink szerint ő vitt haza végül.
Mivel mégis csak rangos tornáról volt szó, sportszakmai értékelést is kértem Pető Péter kollégámtól, aki civilben ugyan a 24.hu felelős szerkesztője, mégis bíróként vett részt az első futball-EP-n. Erre évtizedes játékvezetői múltja hitelesítette, amelynek trágár fenyegetésekben gazdag esszenciáját Leshatár című regényében párolta le. Arra kértem, helyezze el valahol a Megye IV.-NB I.-skálán a tornát az iram, a hangulat és különösen a bírói félelemérzet tekintetében. Íme a szakvélemény:
„Volt olyan Kiss Tibor Noé-gólpassz, ami után érthetetlen, miért mellőzi az AS Roma a BL-ben, az iram a szaunabajnokságok általános nívójának megfelelő volt, a játékosok pedig írókhoz, költőkhöz méltatlan fegyelmezettséggel tisztelték meg a játékvezetőt. Csupán Pion István páratlan pimaszsága érdemelt eltiltást, ő megpróbálta elvenni a sípot. Persze Esterházyról elnevezett tornán az lett volna a furcsa, ha a síp végig bírónál van.”
Borítókép: Gondos Mária Magdolna
