Vannak a mindenféle karakterre bedobható színészek, és vannak az olyan figurák, mint Christopher Walken, akit a fizimiskája predesztinálja a karakterszínészi karriert. De tényleg, nézzük csak meg tüzetesebben Walken bármelyik fotóját, mindegyiken, még a mosolygósokon is olyan az ábrázata, mint aki csak azért nem kap idegrohamot, mert rendkívüli munkával tökélyre fejlesztette a nyugalma megőrzését – de közben azért odabenn egy lelkes, robbanásra kész vulkán bugyog. Így aztán nem csoda, hogy a német bevándorlócsaládból született színész sosem a széplelkű amorózók végéről fogta meg a showbusinesst, ellenben láttuk rosszfiúként, maffiavezérként, lecsúszott vesztesként, illetve ezek tetszőleges kombinációjában. Christopher Walken éppen ma hetvenöt éves, ezt a jeles napot pedig öt emlékezetes alakításával ünnepeljük.
A szarvasvadász (1978)
Naná, hogy ezzel kell kezdeni, pedig Walken nem ezzel kezdte – A szarvasvadász-beli mellékszerep „csak” a széleskörű ismertséget, és az eddigi egyetlen Oscart hozta, de azért eddigre hősünknek már komoly színpadi, tévés és filmes tapasztalata volt: játszott a Broadway-n, de filmszerepei között is fel tudott mutatni egy nem éppen elhanyagolható Annie Hallt. Ezzel együtt Michael Cimino vietnámi háborús drámája volt az, ami megadta az igazi kezdő lökést Walken karrierjének. A szarvasvadászban Walken egy Nick nevű figurát játszik, akit talán a megszokottnál is jobban megviselt a fogság és az azzal járó embertelenség, ahogy aztán a túlélők bűntudata is. Walken Oscar-díja és emlékezetessége a teljesen összetört emberi roncsként azért is különleges, mert nagyon komoly szereposztásban kellett kiemelkednie: mégis csak volt egy De Niro és egy Meryl Streep is a stáblistán, akiket egyébként szintén jelöltek, ám végül nem kapták meg a díjat.
Kapj el, ha tudsz (2002)
Bár a legemlékezetesebb szerepei a 90-es évekhez kötik, Walkent épp az teszi nagy színésszé, hogy nem ragadt bele saját kereteibe, így például a Leonardo DiCaprio–Tom Hanks csörtében megmutatta, hogy a középkoron túl is van élet, olyannyira, hogy alakításával begyűjtött még egy Oscar-jelölést. A filmben ő játssza Leo apukáját, aki maga sem egy feddhetetlen tündérherceg, cserébe a történet érzelmi mozgatórugói közül talán a legfontosabb. Sokszínű, izgalmas figura, akiről nem könnyű eldönteni, hogy tulajdonképpen mit is kellene éreznünk iránta, de azért mindennel együtt mégis inkább imádjuk.
A holtsáv (1983)
Szegény Stephen King legtöbb regényét fergetegesen elrontották a filmre adaptáláskor – ezt épp mostanában próbálják kiköszörülni –, A holtsáv egyike a ritka kivételeknek. David Cronenberg jó szokásához híven borzongató darabbá gyúrta a kingi alapanyagot, a főszerepet pedig Christopher Walkenre bízta, aki hibátlan választásnak bizonyult a szótári átlagember szerepére, aki kómába esik, majd öt évvel később arra ébred, hogy az élete gyökeresen megváltozott, például a szerelme egy másik férfi felesége lett. Ám a kóma nem csak elvett, adott is: felébredvén rá kellett jöjjön, hogy érintés alapján képes meglátni az emberek titkait, így például azt is, ha egy politikus-aspiráns atomháborúra készül. Walken a tőle megszokott enyhe ripacsságát itt elhagyta, és épp csak annyit tartott meg saját eredendő furcsaságából, amennyi a fizimiskájába kódolva van, az eredmény: zsenialitás.
Ponyvaregény (1994)
Egy kakukktojás: Quentin Tarantino örökbecsűjében Walken nem főhős, még csak nem is mellékszereplő, egyetlen jelenetre tűnik fel Koons századosként, hogy átadja egykori bajtársa óráját – amit meglehetősen emlékezetes helyen őrzött – a bajtárs kisfiának, a gyerek Bruce Willisnek. Ebben az egy jelenetben ugyanakkor olyan fergeteges monológot ad elő, hogy arról nem is kell sokkal többet beszélni. Lássuk inkább teljes hosszában.
New York királya (1990)
Igazi jutalomjáték volt ez a film Walkennek, még akkor is, ha nem feltétlenül a legerősebb film, amelyben feltűnt, de könnyedén az egyik leginkább passzoló szerep, amit valaha játszott. Egy drogban utazó maffiavezért alakít, akit nemhogy nem törtek meg a börtönévek, de egyenesen még magasabbra emelkedik a szabadulása után. Maga a sztori nem túl eredeti, még jónak sem feltétlenül mondanánk, ha nem lenne Walken kezében a főszerep – ő azonban annyi mélységet, annyiféle színt, olyan hűvös eleganciát, és emberséget tett Frank White karakterébe, hogy az nemhogy megmenti a filmet, de olyannyira feljavítja, hogy simán karrierje legjobbjai között említhetjük.
Kiemelt kép: Reteitalia / Scena International
