Az új Bosszúvágy nemcsak nevetségesen rossz akciófilm, de még filmnek is bajosan nevezhető: inkább egy kétórás fegyverreklámról van szó. Persze lehet azt mondani, hogy tulajdonképpen az összes akciófilm az, hisz a műfaj lényege, hogy menővé és szórakoztatóvá teszi az erőszakot – különösen annak a lövöldözős formáját. Hogy ne is menjünk messzire Bruce Willistől: mikor például John McLane elpöcköli a cigijét, káromkodik egy ízeset, majd flegmán meghúzza a ravaszt, valójában ugyanúgy az erőszakkultusz szolgálatában áll, mint a legelvetemültebb fegyverlobbista, csak közben vagány pózokba csomagolja az agitációt (a sor persze tetszőlegesen folytatható Piszkos Harrytől Jason Bourne-ig, vagy a lövöldözős videojátékokig).
Az efféle kérdésekről lehet hosszasan elmélkedni, vitázni róluk, vagy egyszerűen csak legyinteni rájuk, de a Bosszúvágy egész más szint. Itt nem áttételes üzenetről vagy a zsánerbe kódolt hatásról, hanem leplezetlen propagandáról van szó, ahol a szereplők olyan tételmondatokat eresztenek el, mint például:
Hiába vársz a rendőrségre, ők már csak akkor érnek oda, mikor megtörtént a baj. Egy igazi férfi képes megvédeni azt, ami fontos neki.
És ebben a macsóbölcsességben bizony egy csepp irónia sincs. Ahogy már 1974-ben, a Bosszúvágy eredetijében sem volt, amikor Willis helyett még Charles Bronson érzett rá az önbíráskodás ízére. A változás mindössze annyi, hogy New Yorkot Chicagóra, a magnót okostelefonra, a napilapos szalagcímeket pedig online mémekre cserélték, az üzenetet viszont nem sikerült árnyalni az elmúlt 40 évben. Ennek problematikusságát csak aláhúzza a véletlen egybeesés, hogy épp az egész országot megrázó floridai iskolai mészárlás után mutatták be a filmet.
Az önbíráskodást dicsőítő filmet már a 70-es években is ízekre szedték a kritikusok, még az alapművet író Brian Garfield is nekiesett, hogy kiforgatták regénye mondanivalóját. Ennek ellenére hatalmas kasszasiker lett, új lökést adott Bronson karrierjének, aki évtizedekig osztott még igazságot az egyre nevetségesebbé váló folytatásokban (mert, bármily hihetetlen, ezt a nagyszerű franchise-t egészen 1994-ig, a Bosszúvágy 5-ig vitte a lendület).
Persze opportunista szempontból épp időszerű volt a Bosszúvágy-remake. Teljesen mindegy, hogy a negatív rekordot súroló 17 százalékon áll a Rotten Tomatoes-on, ahogy a Nixon-érában, úgy nyilván most is meg fogja találni a maga közönségét. Hiszen a nosztalgiára és az enyhe rasszizmussal átitatott macsó szlogenekre most is bőven van kereslet. Már a felütés is azokat a paranoid toposzokat használja a romló közbiztonságról és az erős kéz szükségességéről, amelyekkel Trump megnyerte a választást: „Egekbe szökött a bűnözés, a tisztes polgárokat bűnbandák tartják rettegésben, akik bármelyik sarkon megkéselhetnek és megerőszakolhatnak minket vagy szeretteinket…” – szólnak az apokaliptikus tévé- és rádióbejátszások.
Dr. Paul Kerseynek azonban nem kenyere az erőszak. A hippokratészi eskü szellemében nemcsak a rendőr, de a rendőrgyilkos életét is megmenti, és még a bunyó elől is kitér, mikor egy agresszív apuka beleköt a focimeccsen. Hamarosan azonban őt is utoléri a kíméletlen utcai valóság: épp egy lebetegedett kollégáját helyettesíti a kórházban, mikor maszkos bűnözők törnek be otthonába, megölik feleségét, lányát pedig annyira megverik, hogy kómába esik. Egy darabig még vár a rendőrségre, de mikor látja, hogy tehetetlenek, rájön, hogy ha eredményt akar, saját kezébe kell vennie a törvényt.
Innentől kezdve dögös AC/DC-riffekre figyelhetjük, ahogy fegyvereket tanulmányoz, gyakorol a lőtéren, majd egyszemélyes leszámolásba kezd, ami nemcsak őt spannolja egyre inkább, a média figyelmét is felkelti. A kiegyensúlyozottság jegyében ugyan itt-ott felbukkannak olyan szólamok, amelyek megkérdőjelezik az önbíráskodást, ezeket teljesen háttérbe szorítja a leszámolás férfias katarzisa. A film nem hagy kétséget afelől, hogy az indulatait szabadon eresztő Kersey nem közveszélyes ámokfutó, hanem népmesei hős, aki az egyetlen lehetséges módon dolgozta fel az őt ért traumát. Még a sarkában loholó rendőr is csak cinkos, atyai mosollyal dorgálja meg Kerseyt, mielőtt futni engedné.
A film egyáltalán nem reflektál a bosszú és az erőszak lélektorzító hatásaira. A kómából felébredő lány ugyanazt az érzékeny és jólelkű apát kapja vissza, aki a tragédia előtt volt, csak egy kicsit tökösebb kiadásban. A rendpárti szlogenek mögül ugyan rendre kilátszik a szadista hajlam, de a Bosszúvágy a vérben tocsogó jelenetek ellenére is borzasztóan enervált marad. Érezhető, hogy Eli Roth-t nem az ostoba mondanivaló hozta lázba, ezt is puszta apropónak használja a trancsírozáshoz. Persze miért is lepődnénk meg azon, hogy a Motel és a Motel 2. kifinomult rendezője akkor érzi magát elemében, ha nyílt idegvégződésre locsolhat savat, vagy autóval lapíthatja szét az egyik szereplő fejét?
Mindez nemcsak öncélú és ízléstelen, de rettenetesen bárgyú is, így még izgulni vagy szörnyülködni sem lehet rajta. A történet blődségéről sokat elárul, hogy még Bruce Willis megkopott karizmája sem képes megmenteni, aki pedig az utolsó tucatakciófilmben is meg szokott csillantani valamit csibészes sármjából. Most viszont a humorát is elvesztette, nem is emlékszem, hogy láttam-e őt valaha ennyire haloványnak a vásznon. Mikor Dr. Kerseyként magába roskadva ül a medence partján egy viszkivel a kezében, nem a mély apai gyászt láttam tükröződni az arcán, inkább a szégyen és az unottság valamiféle keverékét, mintha épp azt próbálná felidézni, hogy is került ebbe a vállalhatatlan baromságba. Egyetlen szerencséje, hogy pár év múlva már senki nem fog emlékezni erre a filmre, beleértve őt magát is.
Bosszúvágy (Death Wish), 108 perc, 2/10
