Milyen érzés, hogy éppen most ítélte halálra Homeini ajatollah?
– kérdezte a BBC újságírónője a telefonban, és Salman Rushdie hirtelen csak annyit tudott kinyögni válaszul, hogy „nem jó érzés”. Nem túl elmés, de döbbenetét meg lehet érteni. 1989. február. 14., napos kedd délután volt, és ő épp ebben a pillanatban értesült az iráni vezető ellene kiadott fatvájáról. Csak állt ott londoni lakásában, telefonnal a kezében, azon tűnődve, hány napja lehet még hátra, és arra jutott, hogy a válasz valószínűleg egy számjegyű. Aznap, kissé sokkos állapotban, még elment egy barátja temetésére, ahol egyik írótársa viccesen megjegyezte: ne aggódj, jövő héten a te szertartásodon is itt állunk majd.
A fatva oka az előző évben megjelent, Sátáni versek című regénye volt, amelyben Rushdie szatirikusan mutatta be az iszlám születését. A könyv körül már hónapok óta állt a bál: az író szülőhazájában, Indiában, és néhány másik muszlim országban betiltották, de Angliában is több ezres tüntetéseket tartottak ellene. Ebbe a parázs hangulatba robbant be az ajatollah példátlan felhívása:
„Tájékoztatom a világ büszke muzulmán népét, hogy a szerzőt, aki a Sátáni versek című könyvet írta, amely szembeszáll az iszlámmal, a Prófétával és a Koránnal, valamint a megjelentetésében részt vevőket, akik tisztában voltak tartalmával, halálra ítélem. Arra kérek minden muzulmánt, hogy végezze ki őket, bárhol akad rájuk”
– szólt a tévéképernyőről az akkoriban már haldokló Homeini, aki Rushdie szerint soha nem olvasta a regényt, ahogy azok nagy része sem, akik nyilvánosan égették el példányait és természetesen az ő portréját az utcai tiltakozásokon. Ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy közel-keleti állam vallási vezetője váratlanul ítéletet hirdessen egy távoli ország polgára felett.
Az iszlamista extremizmus tulajdonképpen ezzel tűnt fel a nyugati közvéleményben és a hidegháború utáni geopolitikai palettán. A címlapokat világszerte hónapokig uralta az ügy, és ekkor lángoltak fel először azok a végeérhetetlen viták a szólásszabadság és a vallási érzékenység ellentmondásos viszonyáról, amelyek később a dán Mohamed-karikatúrák, vagy akár a Charlie Hebdo-borítók kapcsán is megengedhetetlen erőszakig fajultak.
Rushdie ugyan a mai napig életben maradt, de Homeini barbár akciója a stratégiát tekintve célt ért: nemcsak önmagát és Iránt pozícionálta az iszlám világ szellemi vezetőjeként, de a hisztériakeltéssel alaposan megnehezítette a nyugati társadalmak és muszlim kisebbségeik közti párbeszédet is, mindkét oldalon csak a félelmeket, az előítéleteket, és a bizalmatlanságot fokozva. Ez az, amire a nyugati nagyvárosokban elkövetett iszlamista terrortámadások azóta is irányulnak.
A legjobb reklám
A könyv marketingjének viszont nem is tehetett volna ennél jobbat az ajatollah. Rushdie eddigre befutott írónak számított, korábbi regényéért, Az éjfél gyermekeiért még a Man Booker-díjat is elnyerte.
A Sátáni versek 1989 januárjában már csak szolidan fogyott a könyvesboltokból, a fatva kiadása után viszont pillanatok alatt elkelt az összes példány. Amerikában akkora bestseller lett, hogy még a sikergyáros Danielle Steelt is letaszította a trónról: ötször annyi példányt adtak el belőle, mint a lista második helyezettjéből. A Sátáni verseket megjelentető Viking kiadónak azóta sem volt ennél nagyobb bestsellere, Rushdie egy pár hónap alatt dollármilliókat keresett a könyvön.
A példátlan ingyenreklámért azonban hatalmas árat kellett fizetnie az írónak, aki bármikor boldogan lemondott volna a fatvával járó médiafigyelemről.
Több mint négy évig tartott, amíg megírta a könyvet. Utána, amikor az emberek megpróbálták „sértéssé” egyszerűsíteni, ő azt szerette volna válaszolni: sokkal gyorsabban is meg tudok sérteni valakit.
– írta később magáról egyes szám harmadik személyben, Joseph Anton című memoárjában. Rushdie 12 éven keresztül kényszerült bujkálásra. Ez a már említett telefonbeszélgetéssel indult, ami után letette a kagylót, kisétált az ajtón, és soha többé nem tért vissza akkori otthonába. A 2012-es memoárban részletesen beszámol erről a hosszú, idegőrlő évtizedről, amikor titokban, a brit kormány védelme alatt élt, alig találkozhatott barátaival, és a gyanú legapróbb árnyéka is elég volt ahhoz, hogy azonnal átköltöztessék egy új rejtekhelyre. A Joseph Anton álnevet ő választotta magának a bujkálás első éveiben (Joseph Conrad és Anton Csehov nyomán), és nagyon fel tudta húzni magát, mikor a védelmi osztag tagjai Joe-nak becézték.
Adrenalin és Super Mario
Mintha csak egy kémregénybe csöppentem volna, tehát egy olyan műfaj fura törvényei irányították az életemet, amelyet sose szerettem igazán.
– írta Rushdie, akit alkotói és magánéleti válság is sújtott ekkoriban, és sokáig nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy túszul ejtette őt a történelem. Hiába azonban a kémregényes vonások, a fogság még csak állandó izgalmakkal sem szolgált: sokszor épp a semmittevés és a végtelen várakozás adta az alaphangját. Ha épp nem könyvet olvasott vagy telefonált valakivel, akkor egy sakkprogrammal játszott, és az sem véletlen, hogy ekkoriban vált nagymesterré a Super Marió-zásban.
Egy műtrágyával megpakolt teherautó szaladt belé hátulról, és nekilökte egy fának. Az ausztrál sofőrt utána alaposan megizzasztották a rendőrök, hogy adja fel iszlamista kapcsolatait, míg bebizonyosodott, hogy még csak nem is hallott soha Salman Rushdie-ról.
Fatva! A musical
A fatvát hivatalosan a mai napig nem oldották fel, de Rushdie 2000-ben New Yorkba költözött, és ma már nem él olyan szigorú védelem alatt. Teljes biztonságban valószínűleg sosem lesz, amit jelez, hogy az iráni állam által támogatott médiumok még pár éve is 600 ezer dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére, hogy új lendületet adjanak a csaknem harminc évvel ezelőtti halálos ítéletnek. Rushdie ennek ellenére feltűnik rendezvényeken, fesztiválokon, talk show-kban és még filmekben is, ahol előszeretettel csinál viccet önmagából (ahogy azt tette például a Bridget Jones naplójában).
Nemrég Larry David HBO-s sitcomja, a Félig üres ironizált a Rushdie-botrányon. A sztori szerint a sorozat mizantróp főhőse (Larry David önmagát alakítja) színpadra állítja a fatva musicalverzióját. A végkifejlet persze sejthető: a jelenlegi ajatollah őt is ugyanúgy halálra ítéli, hiába ajánlja fel, hogy bocsánatot kér, vagy azonnal áttér az iszlám hitre. Rushdie kifejezetten kúlnak tartja, hogy a sorozat viccet csinál az egész őrületből, mert szerinte így végre ráébredhetnek az emberek, hogy a Sátáni versek is csak egy könyv, amit lehet szeretni vagy utálni, sőt, akár még nevetni is mernek rajta. Merthogy eredetileg épp a humor lett volna az egyik fő cél, ami teljesen elveszett a botrány zajában. És hogy mi a tanulság minden idők legelcseszettebb Valentin-napjából, és az azt követő évtizedes kálváriából? Rushdie ezt a Joseph Anton utolsó fejezetében foglalta össze:
Az irodalom megpróbálja kitárni a világegyetemet, hogy ha csak egy kicsit is, de megnövelje a végösszegét annak, amit az emberi lények érzékelhetnek, megérthetnek, s amivé ezért lehetnek végül. (…) Ebben a korban azonban az embereket szűkebb önmeghatározások felé kényszerítik, arra ösztönzik, hogy csak egyetlen dolognak nevezzék magukat, szerbnek horvátnak, izraelinek, muzulmánnak, kereszténynek, bahá’ínak vagy zsidónak, és minél szűkebb lesz az önazonosságuk, annál valószínűbb, hogy konfliktus támad közöttük.
Borítókép: Getty Images
