Miért nézne épeszű, felnőtt ember a juharszirup-birodalom bukásáról és egy kertváros rejtélyeiről egy alapvetően tini, úgynevezett young adult (fiatal felnőtt) sorozatot? Karikatúraszerű szereplők, sekélyes párbeszédek, életszerűtlen helyzetek, és egy megszállott lángelme kavarják a szálakat a Riverdale című sorozatban, ami óriási sikerrel fut már két évad óta a CW-n, nálunk pedig a Netflixen látható. A tinis, de nem csak tiniknek szóló műsorok új erőre kaptak, olyannyira, hogy a főleg prémium sorozatokról híres HBO streaming szolgáltatása most már ezekre a tartalmakra is fókuszál a következő időszakban. Egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni a bénácska, de túl népszerű drámákat, amik óriási átalakuláson mentek át az elmúlt két évtizedben, illeszkedtek a nyitottabb és színesebb világhoz. Rég elmúltak a boldog, hetedik mennyországos békeidők, a szexuális zaklatás és a gimnázium kemény, kirekesztő világa került a középpontba.
Egyszer volt egy Beverly Hills 90210
Az messze nem igaz, hogy csak most jött el a young adult tévésorozatok ideje, 10-20 évvel ezelőtt éppúgy lehetett kultműsor egy tinisztoriból, mint most. A különbség talán annyi, hogy a megváltozott tartalomfogyasztási szokások és a technikai fejlődés miatt lelkiismeret furdalás nélkül eláraszthatják a gyártók a piacot a Riverdale-hez hasonló produkciókkal. A 90-es években még csak tévén ment le 1990-től 2000-ig a FOX egyik hatalmas sikere, a Beverly Hills 90210. A sorozatot a tévézés nagy öregje, Aaron Spelling és az a Darren Starr hozta össze, aki nem sokkal később a Szex és New Yorkkal HBO-történelmet írt. A Beverly Hills-i történet azért nem volt ekkora durranás, egy klasszikus tinisorozatról van szó, amiben egy minnesotai normális család csodálkozik rá Hollywoodra, a karaktereknek nincsenek nagy mélységei, van stréber, van okos menő, van rosszfiú menő és van legjobb, elkényeztetett nő is. A sorozatban az a Luke Perry is szerepelt, aki a most futó Riverdale-ben egy kedves apukát játszik, ez lehet az egyik oka, hogy az idősebb korosztály is leül a Netflix elé, ők még a színész majdnem 30 évvel ezelőtti énjére emlékeznek.
A 90-es évekből nálunk még Buffy, a vámpírok réme ütött Sarah Michelle Gellarral, vagy éppen az 1996 és 2007 között futó Hetedik mennyország, amit ma már nem nagyon tudnánk elképzelni a netflixes platformon. Egy alapvetően kedves történetről volt szó, a lelkészcsalád jóra próbálta nevelni fiatalokat, de mai szemmel, túl fehér volt, túl amerikai, túl középosztálybeli Camden atya (az meg külön kínos, hogy Stephen Collinst 2014-ben kiskorú ellen elkövetett szexuális zaklatással vádoltak meg) és a hét gyerek. Most már nem ennyire szájbarágós a young adult sorozatok tanulsága, vagy ha egyértelmű is az üzenet, sokkal szókimondóbb, és bátrabb, mint mondjuk a 13 Reasons Why-ban (Tizenhárom okom volt rá), ahol a nemi erőszak, illetve a fizikai és lelki bántalmazás kerül előtérbe. Olyan komoly témákról van szó, amik 15 évvel ezelőtt még nem olyan direktben jöttek elő, mint mondjuk A narancsvidékben.
Persze Kalifornia elit környékén is szó esett a szegénységről, a Los Angeles-i nyomorról, az anorexiáról, vagy a drogokról, de ezek csak a szokásos tinisorozat topikok, a szexualitás és egyéb kamasz problémák, dilemmák nélkül akkor és ma sem létezhet forgatókönyv.
Ebből a sorból némileg kilógott a 2000-ben indult Gilmore Girls (Szívek szállodája), ami annyira megmaradt a rajongók fejében, hogy a Netflixnek megérte leforgatni egy utánlövést 2016-ban. Ekkor ütközött ki igazán, hogy mennyire időszakosak lehetnek a tinisorozatok sikerei. Meg kell hagyni őket úgy, ahogy emlékeztünk rájuk. A Gilmore Girls új minisorozata csak szétrombolta a lehetetlenül sokat beszélő Rory és Lorelai Gilmore humorát, és rájöhettünk, hogy milyen idegesítő is volt a 2000-es évek egyik fontos sikere.
Nosztalgia vagy szükséges kikapcsolás?
Egy tavalyi cikkben egy szakértő úgy fogalmazott, hogy azért is nézik az idősebbek az amúgy tiniknek szóló sorozatokat, mert az ő kamaszkorukra reflektál a történet, és bölcsebb fejjel más megvilágításba helyezhetjük az eseményeket. Hát elképzelhető, hogy bárki hasonló okból követi 20-as vagy 30-as éveiben a Pretty Little Liars-magasságú Riverdale-t, de nem tűnik valószínűnek, hogy bárkiben elindít valamiféle konkrét nosztalgiát a sorozat. Inkább a kikapcsolásban kell keresni a választ, hogy az ember nem mindig vágyik egy megterhelő Mindhunterre, egy összetett Kártyavárra vagy egy véres Trónok harcára. Néha jól esik csak úgy kinézni a fejünkből, amire tökéletesen alkalmas a Netflix már említett sikere.
A Riverdale-nek persze abból a szempontból is szerencséje van, hogy a sorozat alapjául szolgáló Archie-képregény lassan betölti a 80-at, sok olyan felnőtt kattanhat rá a kertvárosi bűnös és misztikus világra, aki annak idején, akár több évtizeddel ezelőtt olvasta rongyosra az Archie-kat. Ha pedig jobban megnézzük, a riverdale-i karakterek már jóval komplexebbek, mint mondjuk a régebbi tinisorozatokban. A történet egy szokásos, kellemesen unalmas kertvárosban játszódik, amit elsőre a helyi juharszirup-nagyhatalom (maffia?) irányít, de egy gyilkosság felrázza a mindennapokból a környéket. A készítők ügyesen használták fel a képregényt (Jughead Jones le nem venné a fejéről az idióta sapkáját, abban keménykedik), de mégis az egyetlen, ami miatt igazán értékelhető a sorozat, az a képi világa, a színek túlzóak, de hatásosak, legalább annyira komolyan vehető a hangulat, mint maga a történet. A Riverdale-ben mintha átemeltek volna komplett szereplőket a szintén CW-s Pletykafészekből (Gossip Girl), már ott is ügyesen derült ki a diákokról, hogy nem olyan egyszerűek, mint amilyennek mutatják magukat.
Nem kell túlgondolni a már komplett felnőtteket alakító gimnazistákat, és nem kell a kanapéból tanácsokat osztogatni a gyilkosságokat felgöngyölítő, veszélytől soha nem félő tizenéveseknek. Tökéletes háttérsorozatról van szó, ami nem összekeverendő az End of the F***ing World-del, ami bár tizenévesekről szól, alapvetően nem a tiniknek. És nem csak azért lóg ki a sorból, mert 25 percesek a részek, hanem azért, mert a humora mögött egy hosszúra nyújtott indie-film rejtőzik. Nem könnyű és súlytalan mind korszakunk young adult semmijei. Nem kell azokat sem lebecsülni, csak jó, ha a helyén kezeljük őket.
Szigorú pc, ahova csak nézünk
A 2010-es évek alapszabálya, hogy bármihez nyúlnak a készítők, annak politikailag korrektnek, azaz pc-nek kell lennie. Egyrészt a casting sokkal színesebb, nem csak a fehér középosztály képviselteti magát, és nem csak pompon lányok ugrálnak előttünk, az ész és a különcség menő, a homoszexualitás, és a kamaszok szexuális beállítottsága gyakrabban kerül elő. A másik legfontosabb, hogy olykor aktuális témákkal foglalkozzanak a young adult műsorok. Az egyik ilyen az úgynevezett bullying, ami ebben a formájában az amerikai iskolákra jellemző jelenség – legalábbis reméljük, hogy nálunk nem ilyen komoly a helyzet –, és egy vagy több diák konkrétan terrorizálja, akár az egész iskola előtt szándékosan megalázza a társát. A másik példa a nemi erőszak kérdése: foglalkozni kell azokkal a valós esetekkel a sorozatokban, amikor nemi erőszak történik egy házibuliban, vagy akár az erőszakból poént is csinálnak a gimisek.
Viszont a téma komolysága ellenére megmaradt a sorozat felszínesnek, nem sokkal mélyebbek a karakterek, mint a Riverdale-ben.
Az HBO még nem vállalkozott a saját eszközeivel young adult sorozat gyártására, de azt azért felismerték, hogy az előfizetőiknek szükségük van a hasonló tartalmakra, nem vehetik fel a versenyt a Netflixszel, ha nem veszik meg egyes tinisorozatok jogait. Az HBO GO terveivel kapcsolatos ismertetőn egyértelműen kiderült, hogy a streaming szolgáltató a young adult sorozatokra fókuszál, próbálják tartani a lépést a trendekkel. Január végéig leadják a tavaly indult misztikus, fantasztikus Túloldal (Beyond) első két évadát (2017 januárjában indult a Freeformon), márciusban pedig a Paramount új tinisorozatát, a Heatherst láthatjuk Magyarországon. Utóbbi azért is érdekes, mert egy 1988-as film tévés adaptációja. A Heathers (nálunk Gyilkos játékok címmel ment) egy gonosz és uralkodó gimis lánytársaságról szól, amiből Veronica Sawyer (Winona Ryder) ki akar törni. A trailer alapján a 2018-as változat szakít az ősi törvényekkel, amik szerint már nem csak a vékony és tökéletes lányok állhatnak a hierarchia tetején.
Az ötlet persze nem egyedülálló, az MTV már 2011-ben leforgatott egy közepesen ciki sorozatot, a Kínost, amiben szintén egy különc vékony lány harcolt az iskolát rettegésben tartó nem éppen klasszikus, 2000-es évekbeli nőideállal. Meglátjuk, milyen lesz, mindenesetre érdekes látni, hogy már nem csak a vállaltan csöpögős és szappanos amerikai hálózatok (CW) rakják elénk a tinis vonalat, hanem az olyan elit szolgáltatók is mint az HBO, vagy a Netflix olvasztótégelye.
