Benézhetsz a sorozatgyilkosok elméjébe

A legrosszabb, ami történhetett a krimi műfajával, hogy olyan sorozatok erodálták, mint a különböző egykaptafára készülő helyszínelő szériák. Éppen ezért üdítő, hogy a nagy sorozatgyártók igyekeznek máshogyan hozzáállni a témához és most az HBO egzisztencialista húrokat pengető A törvény nevébenje (True Detective) után a Netflix is elkészítette a maga kirakatsorozatát, a Mindhuntert, ráadásul kirakatrendezőjével, David Fincherrel.

A harcosok klubja direktora egyrészt nem ismeretlen alak a sorozatgyilkos krimik világában (Hetedik, A Zodiákus, A tetovált lány), másrészt a streamszolgáltatónak is jó tapasztalatai vannak vele, hiszen a Netflix első sorozatának, a Kártyavárnak az elkészítésénél is ott bábáskodott. Új sorozatával már 2011 táján házalni próbált a HBO-nál, de érthetetlen módon nem láttak benne fantáziát. Aztán összeállt Charlize Theron produkciós cégével és a Netflixnél már befogadó környezetre találtak.

Az 1977-ben játszódó történethez egyébként annak a John E. Douglasnak a könyvét használta fel, aki hajdanán szintén az FBI alkalmazottja volt, és a széria főszereplőjéhez hasonlatosan a legelső profilozó nyomozó volt, továbbá meginterjúvolt egy sor hírhedt és veszélyes bűnözőt, Charles Mansontól kezdve a Sam fiaként elhíresült David Berkowitzig. A Mindhunter is ezt járja körül, hogy Douglas filmbéli karaktere, Holden Ford hogyan jut el a tapogatózástól a konkrét elméletalkotásig. Ez persze nem azt jelenti, hogy szék mögött ülő unalmas kriminálszakértők terminus technicusokban beszélgetnek az emberi psziché rejtelmeiről, hanem hogy konkrét példákon keresztül derül ki számunkra is, hogy az elkövetők tettei és motiváció között összefüggések rejlenek, így kialakítható egy olyan elemező-értékelő tevékenység, ami szűkítheti az egyes eseteknél a számításba vehető elkövetők körét.

A sorozat első epizódja azt mutatja meg, milyen elutasító a közeg, ahol Ford dolgozik, és bármennyire is képviseli, hogy a bűnüldözők munkáját nagyban segíthetik a különböző pszichológiai módszerek, inkább elküldik Quanticóba, az FBI akadémiájára, hogy tanítson meg pár verbális fogást az újoncoknak, az eredményes túsztárgyalás tematikájában. Fiatal, öntudatos és proaktív gondolkodású ügynökként persze rettenetesen éli meg az eseményeket, de szerencséjére megismerkedik Bill Tench-csel, aki ráveszi, tartson vele vidéki haknijaira, amelyeken rendőröknek tart nyomozástechnikai órákat. Munkájuk során viszont beletenyerelnek a tutiba, sikerül megoldaniuk egy ügyet, így jobban elmerülhetnek a sorozatgyilkosok elméjének bugyraiban és elkezdhetik mélyíteni tudásukat.

Mivel nem konkrét elméletek használatáról van szó, és nincsenek konkrét tutorialok a nyomozók kezében, mint mondjuk a Gyilkos elmék profilozóinál, a tapogatózás adja a sorozat fő erényét, ez a hatásmechanizmus pedig a nézőre is ráragad, kíváncsivá téve, hogy merre is halad tovább a történet.

Ráadásul a casting zseniális, Fincher nem túl ismert, viszont annál erősebb színészeket válogatott össze, a Fordot alakító Jonathan Groff például csak a Glee-ből lehet ismerős, mint az első évad fő antagonistája, vagy hangja alapján felismerhető a Jégvarázst angolul nézők számára, mint a rénszarvasos jegesember, Kristof megszemélyesítője. Partnere, Holt McCallany pedig tipikus karakterszínész, meg amúgy Fincher-kedvenc, aki korábban a rendező korábbi filmjeiben, A végső megoldás: Halálban és a Harcosok klubjában is szerepelt.

Groff alakítása elsősorban azért erős, mert a béna, karótnyelt túsztárgyalóból, aki valójában elég amatőr módon végzi a munkáját, s emiatt nem is nagyon veszik komolyan, szépen változik át, miután rálel a nyomozástechnikák Szent Gráljára. A show-t azonban simán ellopják a sorozatgyilkosokat alakító színészek, akik néhány perces jelenlétükkel remekül támogatják a kiválóan összepattintott hangulatot.

Ebben pedig Fincheré az érdem, aki az első két részt rendezte ugyan, de kreatív kontroll alatt tartotta az egész forgatást. És ugyan teljesen más a dramaturgia, mint a már említett A törvény nevében esetében, például kevesebb a monológ is és az okkultizmus, de valahol mégis arra emlékeztet, főleg amiatt, hogy valahol a két főszereplő ugyancsak elcseszett alak. A fiatalabbik egyszerűen nem nyomozónak való matéria, akinek szociális interakciói sem a legkifinomultabbak, főleg amiatt, hogy a leghétköznapibb beszélgetéshez is analitikus módon áll hozzá, idősebb kollégája pedig a kiégett öreg róka, aki profizmus-címszó alatt nagyképű kijelentésektől sem mentes.

Mint említettem, a 10 rész ugyan nem túl sodró lendületű, mégis gyorsan pörgethető, és igazából olyan, mintha önmagában alkotna egy pilotepizódot. Emiatt hihetetlenül várom a folytatást, s mivel a sorozat kritikai és nézői siker, így lesz második évad, a készítők pedig el is árulták miről szól majd. A pletykák szerint a Netflix annyira bízott a sorozatban, hogy már áprilisban elkezdték forgatni a következő szezont, amely az 1979 és 1981 között zajlott atlantai gyerekgyilkosságokra helyezi a hangsúlyt. Ennek során 28 afroamerikaival végeztek brutálisabbnál brutálisabb módokon, a gyilkost pedig egy bizonyos John E. Douglas kapta el…

A Mindhunter október 13-a óta nézhető a Netflixen, ezáltal Magyarországon is.

Mindhunter. Amerikai krimisorozat, 2017. Értékelés: 9/10