Malonyai Péter: Viharos ágyúzás
Nem mondhatom, hogy sok közös kirándulásom volt apámmal, ám akad közöttük kettő emlékezetes. Meglehet, azért maradtak meg bennem, mert mindig lenyűgöz, amikor az ember azt hiszi, túljárhat a természet eszén.
Szekszárdon voltunk, apám szülővárosában. Unalmas néhány nap volt. Miért élveztem volna kilencévesen, amikor egy hosszú esztendők után hazatérő férfi naponta legalább három olyan emberrel beszéli meg, hogy „Emlékszel, amikor…”, arra meg aztán végképp nem lehet rávenni, hogy menjünk ki a kertbe, s fejeljünk vagy egyérintőzzünk.
Kicsit igazságtalan vagyok, mert mindegyiküknél nagyon jókat ettünk. Hogy többnyire halászlét (bajait), nem nagyon zavart, vannak ételek, amelyek a gyerekekben is azonnal vérré válnak. (Talán még a palacsinta ilyen – nekem.)
Péter bácsinál voltunk, amikor végre felkaphattam a fejem. Az öreg nagyapám legjobb barátja volt, úgy fogadott bennünket, ahogy Dudát (apám gyerekkori beceneve) és a kis Dezsőt (így soha, sehol se hívtak, csak Szekszárdon) illik. De akadt a kamrában némi beragadt málnaszörp, azt hígítgattam vízzel, roppant türelemmel.
Az ágyú szóra kaptam fel a fejem. Azt emlegették az öregek, hogy volt a hegyen egy régi ágyú, amelyet rendre elsütöttek, ha viharfellegek közeledtek, és láss csodát, ha időben érkeztek, a szőlődombokat elkerülte a jég.
Hittem is, meg nem is.
Aztán jóval később Mészöly Miklós jóvoltából – apámmal együtt még Molnár Miklós néven alapított Előre címmel két számot megélt lapot a Garay gimnázium tanulóiként – tudtam meg, miről is volt szó.
Leírása szerint a viharágyú az Óriás-hegyen volt, egy nazarénus lakatos, Szomjú Mózes találmányaként. A Benedek-szurdikban talált rá a derék iparos több darabban, egy valamikori török ágyú darabjait sejtve bennük, hogy aztán összeillessze, ami összeillik.
A történet akkor lett izgalmas, amikor a városi tanács (tagjai, gondolom, valamennyien a szőlő és a bor igézetében élő férfiak) s hosszas tanácskozás után jelölte ki a helyét egy romos borospincében (hol másutt…). A pincét kikövezték, szilárd ajtót kapott, kulcs a tanácsnál, és máris leshették a közelgő csapást.
Aztán, ha – olvasom – Sárpilis, Sióagárd vagy Bonyhád felől jeges viharfelhő közeledett, a tanács két tagja Szomjú Mózessel kivonult a hegyre, lőpor, fojtás, kanóc, és máris célba vették a felhőket. A baj csak akkor zúdult a dombokra, ha vita támadt arról, hogy menni kell-e vagy sem, s végül elkéstek. Egyébként – ezt Péter bácsi határozottan állította – rendre elkerülte a jég a térséget.
Bevallom, nem kevés kétellyel fogadtam, sőt, fogadom a hagyományt. Még úgy is, hogy most már tudom, hogy a viharágyú nem szekszárdi (Mészöly író úrra tisztelettel emlékezve: aliscai) hagyomány. Ezt egyébként tőle tudom, amikor ugyanis egy másik szekszárdi látogatásunk (ötvenéves érettségi találkozójuk) alkalmával erről kérdeztem, kimerítő előadást hallhattam a témában.
Megtudtam először is az elvet. Eszerint És arra is fény derült – közeledtünk a valós „tudományos” érvekhez –, hogy a viharágyú őshazájában, Dél-Stájerországban a szerencse is kellett a találmány népszerűségéhez, Windisch-Feistritzben (ma: Slovenska Bistrica) esztendőkön át nem volt jég, miután a polgármester, Albert Stieger az 1890-es évektől sűrű ágyúlövésekkel ijesztgette a felhőket.
A XIX. század végétől a viharágyú hamar elterjedt, nálunk különösen közkedvelt lett. Legalábbis a szőlősgazdák körében, akiket aztán visszatérően perbe fogtak az egyéb mezőgazdászok, mondván, a viharágyú az oka a szárazságnak, s a szárazság miatti sovány termésnek.
Még tudományos konferenciát is tartottak a témában, majd nagyszabású kísérlet derített fényt arra, hogy a természet erősebb – még az ágyúzásnál is. Az olasz kormány Castelfranco mellett a híradások szerint „rendszeres és nagyszabású védekezést végeztetett”, s a kísérlet egyértelműen bizonyította, hogy
Az csak természetes, hogy az érettségi találkozó másnapján arra kértem apámat, menjünk már föl az Óriás-hegyre, hátha megvan még a viharágyú vagy legalábbis a nyoma.
Május volt, gyönyörű, kora nyári idő. Megkérdeztük a szállodában, merre induljunk, aztán kocsiba ültünk, és elindultunk, amerre az útbaigazítások alapján sejthettük a nevezetes hegyet. A Bati-kereszt kilátónál szálltunk ki a kocsiból, hogy a magasból jöjjünk rá, merre kell tovább mennünk. Mire körülnézhettünk volna, sötét fellegek borultak ránk, s nem sokkal később áldozatai lehettünk egy virtigli, szőlőt fenyegető, szekszárdi jégesőnek.
Ágyúlövést nem hallottunk.
Győzött a felhő.
Alibi 6 hónapra
Felhő
Hamu és Gyémánt Kft., 2017
(Kiemelt kép: Thinkstock)
