A reformkor, illetve a XIX. század második fele Pest (majd 1873-tól Budapest) világvárossá alakulásáról szólt: sorra tűntek el az apró lakóházak, és jelentek meg a helyükön gyönyörű középületek, terek és méretes bérházak százai. Nem ment azonban minden egyszerűen: az Országház építésének gondolata végül közel öt évtizeden, tervek és tervpályázatok egész során át érlelődött, mielőtt Steindl Imre tervei nyomán 1885-ben megkezdődhetett a ma is ismert, tizenkilenc éves munkával megszületett épület.
Hasonló volt a helyzet a Magyar Királyi Kúria, illetve a Budapesti Királyi Ítélőtábla elhelyezésének ügyében is, hiszen a gyorsan fejlődő nemzet nem nélkülözhette többé a legfelsőbb illetve a másodfokú bíróságot egy tető alá hozó intézményt. A szabadságharc utáni évektől dédelgetett álmok végül a millennium évére váltak valósággá: 1891-ben kijelölték a már épülő Országházzal szomszédos telket, majd felkérték az annak 1882-es tervpályázatán győztes Hauszmann Alajost, hogy készítse el a Kúria terveit.
Hauszmann Alajos az Országház 1882-es tervpályázatára beküldött, I. díjat nyert terve
A névjegyét addigra már a Szent István kórházzal, a Blaha Lujza térre néző Állami Felső Ipariskolával, a Teréz körúti Batthány-palotával, valamint paloták, közintézmények, vagy bérházak egész sorával letevő építésznek nehéz feladat jutott, hiszen a grandiózus Országház mellett érvényesülni tudó épületet kellett terveznie, így az antik szellem megidézésével próbált meg méltó szomszédot álmodni az óriási épületnek.
1893-ban megkezdődhetett a munka, melynek eredményeként három évvel később készen állt a homlokzati szobrok egész sorával díszített épület, aminek minden egyes részlete a törvény erejét sugározta a betérőkre és a téren áthaladókra.
Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.091
Az épület 1948-ig eredeti feladatát látta el: itt működött a Magyar Királyi Kúria és a Budapesti Királyi Ítélőtábla, valamint a náluk jóval kisebb teret igénylő Koronaügyész Hivatala és a Királyi Főügyészség. A Rákosi-korban azonban más szelek fújtak, így 1948-ban néhány hónapra a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága, majd a Magyar Dolgozók Pártja Munkásmozgalmi Intézete (1948-1955) költözött a falak közé.
Már az ő idejükben megindult az épület északi szárnyának múzeummá alakítása: az 1951-1953 közt a Múzeumok Központi Igazgatósága által végzett munkák eredményét először a Magyar és Nemzetközi Munkásmozgalom Történeti Múzeuma (1953-1957), majd a Magyar Nemzeti Galéria (1957-1973) látogatói vehették szemügyre. A Galériát ekkor a Királyi Palotába költöztették, helyüket pedig az egészen november végéig itt működő Néprajzi Múzeum foglalta el.
A múzeummá alakítás sajnos áldozatokkal járt: a teremsorokat egybenyitották, de az épület legfontosabb építészet- és művészettörténeti értékét képviselő aula szerencsére teljes épségben vészelte át az elmúlt bő százhúsz évet:
A két szimmetrikus épületszárnyba vezető óriási csarnokot nem csak a tekintélyes méretekre és díszességre törekvő korszellem indokolja, Hauszmann a korszakban megszokott sétálócsarnok (salle des pas perdus) feladatát is ki szerette volna elégíteni a jókora térrel, ahol az ügyvédek, a bírók, az esküdtek, vagy épp a törvény színe elé kerülők várhatták a saját tárgyalásukat, vagy az ítélethozatalt.
Az Antonio Banderas és Madonna Evitában látott keringőjének, vagy épp John Cusack Edgar Allen Poe-jának (A holló, 2012) is otthont adó teret 1950-ig Stróbl Alajos négy méter magas, tizenkét tonnás Iustitia-szobra uralta, de a trónszékben ülő római istennő carrarai márványból faragott alakját – kardjától, trónjától és koronájától megfosztva – akkor előbb a Károlyi-kertbe, aztán pedig a Legfelsőbb Bíróság Markó utcai épületének előterébe helyezték át. Helyén ma üres talapzat áll.
Minden változást túlélt azonban Lotz Károly teljes csarnokon átvonuló mennyezeti freskója, melynek középpontjában találkozhatunk az Igazság, a Bűn, a Megtorlás és a Béke allegóriája által közrefogott istennővel.
A Kúriára emlékeztető nyomokat persze az előbb egy-, majd kétkarú lépcsőkön felfelé haladva is találhatunk, így az állandó kiállítás számára leválasztott első emeleti terekben a tárlók és a térelválasztók mögé pillantva látszanak az egykori tanácstermek egyikének, valamint egy egyedi bírósági funkciójú terem díszes falai, melyek formavilága a mennyezeti stukkókon is folytatódik. Az egykor a jogtudorokat, esküdteket, és a sajtó képviselőit is látott tanácstermek tölgyből faragott széksorai már csak a második emeleti díszteremben tűnnek fel, melynek hátsó falán Ferenc József jókora portréja ugyan már rég nem, kerete azonban még mindig látszik:
Az első emeleti díszterem berendezése ezzel szemben nem élte túl az átalakítást, falait felső szomszédjával ellentétben márványlapok fedik. A kandallók felett egykor Ferenc József és Erzsébet királyné alakja díszítette a termet, ma ezeket tükrök helyettesítik, az ajtók pedig a főhomlokzat oszlopcsarnokába bújtatott erkélyekhez vezetnek.
Az épület csodái azonban nem csak a látogatók által járható térben lapulnak, hiszen a Néprajzi Múzeum más múzeumokhoz hasonlóan gyűjteményének csak egy igen apró szeletét mutathatja be állandó jelleggel.
A Tündérpalotából négy évtizede a Kossuth térre költözött Néprajzi esetében a gyűjtemény közel negyedmillió tárgyat, fotót, kéziratot, vagy épp zenei- és filmfelvételt jelent, melyek – a közhiedelemmel ellentétben – távolról sem csak a magyar múlt, illetve a XX. század történetének darabjai. A felbecsülhetetlen értékű gyűjtés alapját ugyanis Xantus János Kelet-Ázsiában, illetve Reguly Antal a feltételezett őshaza közelében gyűjtött tárgyai adták, melyek az elmúlt száznegyvenöt évben a világ különböző részeiről érkező anyagokkal bővültek.
Tárolásuk részben ma is a múzeum területén történik – a pincében például a kerámiák kaptak helyet. A huszonnyolcezres gyűjteményt ma Dr. Vida Gabriella muzeológus igazgatja, akitől megtudhattuk, hogy az itt tárolt tárgyak elsősorban használatból kerültek a Múzeumba, de számos darab piacokról, vagy fazekasműhelyekből származik – ennek köszönhetően használati nyomok sincsenek rajtuk.
A gyűjtés a második világháború után addig sosem látott tempóban folytatódott, köszönhetően a kollekciót közel negyven éven át vezető Kresz Máriának. Így kerülhettek a polcokra a bányászati, vallási, vagy épp mindennapos témákat bemutató, látszólag megvalósíthatatlan módon készülő türelemüvegek, melyeknek apró faragványait a legtöbbször csökkent munkaképességük miatt az alkotás felé fordult emberek (így például egykori bányászok) az üveg belsejében illesztették össze.
Ezek a munkák elképesztően törékenyek, így pusztán a palackok lefektetése is kárt okozna bennük, restaurálásukhoz, illetve készítésükhöz pedig egyre kevesebben értenek.
Épp ezért lesz nehéz feladat a Néprajzi most induló költöztetése, hogy – a tervek szerint – 2018. március 15-én megkezdhesse működését a Szabolcs utcai Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ, 2020-ban pedig a múzeum az Ötvenhatosok terén, a Napur Architect Kft. által tervezett épületben nyithassa meg újra kapuit.
A tervet 1,79 milliárd forinttal honorálta a kormány, de Kósa Lajos néhány hete a Budapest „vízfej”-jellegének csökkentése érdekében vidékre költöztetendő Néprajzi és Természettudományi Múzeum ötletéről beszélt, így az épület, valamint a múzeum jövője talán még ma sem teljesen biztos.
A muzeológusok a sokszor évtizedek óta nem mozgatott tárgyakat most mind egy szálig katalogizálják, majd lefotózzák és a könnyebb kezelhetőség kedvéért QR-kóddal is ellátják. A munka eredményeként a jövőben a teljes gyűjtemény elérhető lesz egy online katalógusban, rendkívüli módon megkönnyítve a kutatók és muzeológusok munkáját. A rendszer az új Néprajzi Múzeum előcsarnokában, illetve az egykori izraelita kórház épületét hasznosító, de új épülettel is bővülő Szabolcs utcai komplexumban is jó szolgálatot tesz majd, hiszen a harmincötezer darabos (Európa legnagyobbjának számító) kerámiagyűjtemény komoly hányada látványraktárként ott áll majd a látogatók előtt, akik tárlók előtti paneleken interaktív formában érhetik el a különböző tárgyakhoz tartozó információkat és leírásokat.
A katalogizáló munka néha persze meglepetéseket is tartogat majd – árulja el Dr. Vida Gabriella. Így eshetett meg a közelmúltban az a történet is,
A Kossuth téri épület különböző pontjain – így a pincében, vagy a tetőtérből darabokat lehasító, légzsilippel is felszerelt két klimatizált raktár egyikében – helyet nem kapott gyűjtemények ma a semmiféle protokollnak eleget nem tevő törökbálinti raktárközpontban várják sorsuk jobbra fordulását.
Az új raktárközpont – a kép alján a Nyugati pályaudvarról induló, illetve oda tartó sínpárok / Fotó: LIGET BUDAPEST
A Szabolcs utcai raktárbázis megnyitása épp ezért is lesz megváltás a felbecsülhetetlen értékű tárgyak számára, hiszen komoly hányaduk túléléséhez létfontosságú a pormentesség, az állandó hőmérséklet, illetve páratartalom, ezek hiányában ugyanis egyszerűen széthullanak.
Faragott fa borotvatokok a tetőtérből lehasított, klimatizált raktárak egyikében
A tárgyak nagyközönség elé kerülésében központi szerepet játszanak az átlagember fejében egzotikus csodabogárnak tűnő, ritkán látható restaurátorok, pedig a múzeum tapasztalt csapata nélkül nem születhetnének újjá az aktuális kiállításokra a raktárból előhúzott darabok.
A Dél-Amerikai Gyűjtemény egyik darabja újraragasztás után, száradásra várva
Rengeteg türelmet, kreativitást és ügyességet kívánó munkájukat tovább nehezíti, hogy Magyar Képzőművészeti Főiskolán csak 1974-ben indult el a korszerű muzeológiai elveket valló Restaurátorképző Intézet, így a gyűjteménybe évtizedekkel korábban került, vagy korábban restaurált tárgyak tisztítása, konzerválása, vagy helyreállítása nem várt akadályokba is ütközhet. A modern restaurátorok ugyanis könnyen eltávolítható ragasztásokkal dolgoznak, a múltban azonban ez sokszor nem volt szempont.
A sokszor évtizedes eszközökkel teli farestaurátor műhely – a kép jobb alsó sarkában egy apró ládával, amiben a raktárakban talált, sehová sem tartozó tárgyrészletek várják, hogy megtalálják a hiányzó helyüket. Ez sokszor persze évek kérdése.
A restaurálási munkák mindemellett néha heteket vesznek igénybe, így az itt dolgozó kevés szakember értelemszerűen az aktuális kiállítási anyagokat készíti fel arra, hogy hosszú heteken, vagy hónapokon át kíváncsi szemek fogják figyelni őket. Így természetesen teljesíthetetlen feladat, hogy a gyűjtemény minden egyes tagja tökéletes állapotnak örvendjen, sőt, az újonnan – a számos hasonló tárgy miatt már nem típusuk, hanem különlegességeik, vagy a hozzájuk kapcsolódó történet miatt – beszerzett darabok is eredeti szépségükben kerüljenek a polcokra, de ez nem is lehet elérendő cél egy ekkora méretű múzeumnál.
Járja be velünk a Néprajzi Múzeum tereit!
Az Igazságügyi Palota a jövő évben már megkezdi visszaalakulását Kúriává, ennek első lépéseként felújítják az épület ma nem jó állapotú részeit, valamint bővítik a századfordulós csapadékmennyiségre méretezett, esőelvezetésért felelős rendszert, hiszen a tetőtérben már látszanak a nagyobb esőzések nyomai. A bírói hatalom régi épületébe való visszatérésének pontos időpontja egyelőre nem ismert, épp úgy, mint az új Néprajzi Múzeum megnyitásáé sem, de reméljük, hogy a múzeum végre egy különleges igényeihez igazodó épületet kap, a változatos méretű tárgyakból – a szekértől a kerámiagyűszűig – álló gyűjtemény pedig biztonságban vészelheti majd át a következő évtizedeket.
