Nagyon furcsa Trónok harca évadon vagyunk túl. Egyrészt ez már a második évad úgy, hogy az egész világ kiagyalója, George R.R. Martin teljes mértékben kimaradt a sorozat életéből (nincs könyv, amire támaszkodhatnak a sorozat készítői, ezért a szerző által elmondott támpontok alapján írnak), másrészt ez volt az első szezon, amely nem a megszokott számú tíz epizóddal érkezett, csak héttel.
Aztán az évad előtt felkerült a Redditre szinte minden infó az évadról (mi is megírtuk, és egy lényegi eseményt kivéve – amit vélhetően idén felvettek, de csak a következő évadban látjuk – tényleg minden bebizonyosodott), és bár a stáb igyekezett kamujeleneteket felvenni a paparazzi kedvéért, érthetetlen módon az eddigieknél sokkal részletesebbek voltak a napvilágra került hírmorzsák. Aztán, ha ez nem lenne elég, hackertámadás érte a HBO-t, és előbb a harmadik-negyedik rész forgatókönyve, majd a teljes negyedik epizód került a netre, s ha a HBO-nak nem lett volna elég baja, saját magával is kicseszett, hiszen a spanyol kollégák véletlenül időnek előtte élesítették a hatodik részt a HBO Gón, ami aztán ugyanúgy torrenten kötött ki.
Na de milyen volt az évad tartalmilag? Látszik, hogy már nincs mögötte a szadista-szexmániás Martin bácsi, eltűnt a sorozatból a kiszámíthatatlanság és a spontaneitás. Sokszor illették a szériát korábban azzal, hogy eszközként használja a nőket, szexista, néha teljesen indokolatlan a meztelenség – nos, ebben az évadban ez a vád biztosan nem érheti a szériát.
Két szexjelenet volt össz-vissz, de az is a rajongók kiszolgálása végett. A fan service persze minden más terepen is képviseltette magát, az évadból kiveszett a véletlenségi faktor, nagyjából pont az történt a szereplőkkel, amit a rajongók vártak. Persze azt Martin is elmondta, hogy nagyon nehéz már a történetet feldobni, nincsenek olyan ötletek, amik a rajongói fórumokon ne jutott volna eszébe valakinek.
Ez persze sejthető volt, hiszen a szezon elején érezhető volt, összesen 13 rész maradt hátra az egész sorozatból, vagyis végérvényesen elindultunk a végjáték felé, vagyis ahogy minden értelmes történetet, le kell zárni valahogy. Többek között ennek számlájára is írható, hogy már nem írtak ki jelentős szereplőt a sorozatból, hiszen már nincs idő arra, hogy felépítsenek valakit, aki majd a helyére ugrik.
Azok a szereplők, akik rég nem látták egymást, vagy a rajongók már áhítoztak a találkozásukra, végre egy helyen, egy légtérben lehettek. Ezt persze a sorozat készítői hihetetlen tér- és időugrásokkal hidalták át, amit sokan a szezon végére el is fogadtak, és beletörődtek, hogy a szereplők egyik pillanatról a másikra tettek meg hatalmas távolságokat, miközben a Mások nagyjából 5 évada menetelnek a Fal felé.
Az évadra az is igaz, hogy nagyon “sorozatosra” sikerült. Míg az előző szezonban pozitív jelzőként fogalmaztam meg (Tommen öngyilkosságának képi megjelenése egyértelműen klasszikus filmnyelvi megvalósítás, ezt leírni könyvben csak körülményesen vagy máshogy lehet), addig idén ez már negatív felhanggal bír nálam. A párbeszédek ugyan sokszor viccesebbek lettek, mint korábban, Ser Davos például nagy mókamesterré lépett elő Jon Snow mellett vicces egysorosaival, de a fordulatok, a reakciók, a dramaturgia mind-mind olyan volt, ami miatt unni szoktunk egy szériát.
Voltak ugyan folyamatos visszautalások a korábbi történésekre, de ezek egy esetleges új becsatlakozót, vagy a korábbi eseményeket már nehezen fejben tartó néző számára is tökéletesen követhetővé váltak. Mire akarok célozni ezzel? Arra, hogy elég egyszerűvé vált minden, ugyan továbbra is sok a szereplő, de mindenki elkezdett a másik szereplőhöz közeledni, kisimultak a bonyolult(nak tűnő), egymástól eltartó történetszálak.
A hét rész lehetőséget adott arra, hogy feszesebb legyen az évad, kimaradtak az unalmasabb epizódok, igaz, kiemelkedő részek sem voltak. Az utolsó előtti epizód (ahogy az lenni szokott), ez esetben is tartogatott nagy csatát és muníciót a Twitter népének, de hiányoztak az olyan katartikus jelenetek, mint a Vörös Nász, a Lila Nász, Ramsey Bolton ármánykodásai vagy éppen az olyan revelációk, mint amit Hodor elvesztésekor éltünk meg.
Nem ez volt a legrosszabb évad (a hatodik szezon nagyságrendekkel alulmúlta), de a martini lángelme azért ebből is hiányzott.
Emiatt kicsit örülök is, hogy a következő évadban véget ér a sorozat, de egyben félek is, milyenek lesznek a tervezett spinoffok. Mert Westeros nyilván hatalmas (bár ahogy ebben az évadban kiderült, nem biztos, hogy így van), és rengeteg történetet lehet még kitalálni, elmesélni, akár visszamenőleg is, de kérdés, hogy van-e értelme. Mert az elmúlt két évad kapcsán nem biztos, hogy érdekelne például Brienne vagy a Homokkígyók eredettörténete, esetleg az Őrült király ámokfutása.
Essünk túl a búcsúévadon, felejtsük el és temessük jó emlékezetünkbe a Trónok harcát. A HBO foglalkozzon most már nagyobb erőkkel a Westworlddel például.
