Mi az a midcult, és mi vele a gond?
Midcultnak azokat a kulturális termékeket nevezzük, amelyek a magas művészet (legyen ez bármi) elemeit leegyszerűsítve használják arra, hogy valami könnyen befogadható alkotást hozzon létre, ezzel elhitesse a befogadóval, hogy épp művészetet, kultúrát fogyaszt. nagyjából így lehetne némiképp leegyszerűsítve megfogni a jelenség lényegét. A midcult gyakorlatilag a műveltség illúziójával kufárkodik, éspedig úgy, hogy olcsósítja, lebutítja azt, amit mondjuk valamiféle alapvető érzékenység vagy alapműveltség híján nem biztos, hogy az egyszeri befogadó fel tudna fogni. Nem tanulta meg például értékelni Bartókot – minden elitizmus nélkül, a komolyzene is olyan, mint az olvasás, szókincs híján nem lesz élvezetes –, de azt, hogy széles gesztusokkal, hajat rázva áll a muzsikus, és tornyosuló dallamok vijjognak a hangszeréből, azt érti és értékeli, mert látványos és nem bonyolult. És akkor emberünk azt hiszi, komolyzenét hallgatott – miközben szótári szórakoztató popzene volt az, csak nyúztak benne egy hegedűt, meg történetesen volt valami közismert klasszikus alapja.
Persze nem biztos, hogy a zene a legjobb példa, mert talán a komolyzene őrzi legjobban az elefántcsonttorony-imázst, de ugyanez a jelenség megvan mindenütt: ahogy a Mága és Havasi koncertek közönsége azt hiszi, komolyzenei élményben volt része, úgy nézzük színházművészetnek a négyszázhetvenharmadik elhaknizott Lehetsz királyt, avagy szépirodalmi alkotásnak a Tizenegy percet meg Az alkimistát. Amivel önmagában semmi gond nincsen, virágozzék minden virág, a gond csak az, hogyha a befogadó elhiszi, hogy „ez már az”, és beéri ennyivel – nem lép tovább, nem megy bele a sűrűjébe. Így lemarad a művészet legerősebb, legizgalmasabb alkotásairól, például a magyar színjátszás elementáris erejű színházi produkcióiról is a zenés-táncos ugribugri kedvéért, vagy éppen, mivel Coelhóval – ami klasszikus midcult – megelégszik, így Márquezt már nem fog olvasni, pedig nála például megvan minden – nagy szerelmek, idézhető sorok, erotika –, amit a midcult kicsiben kínál, csak éppen nagyban.
Az a bizonyos t betűs szó
T, mint túlértékeltség – a fő érv, amit Coelho kritikusai felhoznak a brazil mester ellen. Veszélyes szó ez, mert, ugye, ki dönti el, mettől meddig tart az „értékelt”, és hol kezdődik a „túl” – de azt meg lehet nézni, hogy mit kínál a produktum, amire oly nagyon rápörgött a tisztelt publikum. Ez a kínálat Senhor Paulo esetében, bizony, kissé szegényes, csak vastagon van meghintve cukorral és csillámporral, így nem tűnik fel elsőre: a történetek egészen egyszerűek, többnyire egyetlen fontos történetszállal, nincsenek átfedésben lévő, összetett viszonyok és szálak, miközben a tulajdonképpeni konfliktusok nagyjából három oldal alatt lerendeződnek.
Kritikusai szerint Coelho írásai a gyerekmeséknek megfeleltethetők, már persze leszámítva a relatíve szókimondó szexualitást – hisz pedig ő képes volt arra, hogy leírjon egy olyan happy endet, amelyben a női főszereplő – aki természetesen révbe ér a férfi főszereplővel – legjobb barátnője összejön a férfi főszereplő öccsével, a barátnő bátyja a férfi főszereplő húgával, a testőr a házvezetőnővel és tényleg csak millimétereken múlt, hogy az elvált apunak is ne találjon valami rokonságbeli szerelmet a szerző.
Ugyanakkor az, hogy a problémák gyorsan megoldódnak, nem olyan meglepő, minthogy Coelhónál, ahogy a midcultban általában a problémák sokszor csináltak, vagy ha van is egy valós konfliktus, sokkal súlyosabbnak van beállítva, mint amilyen, így egy bolhából csinált elefánton lovagol a történet. Ami szintén jellemző a midcultban, az az önmérséklet teljes hiánya, és az abból fakadó redundancia: a gyengébbek kedvéért ismétlődnek az infók, hogy biztosan átmenjen, és mert, mint egy ripacs énekes, a midcult író imádja hallani a saját hangját – ebből fakadóan a novellányi történetek a midcultban kisregények, a kisregénynyi történetek sokszáz oldalas nagyregények, az esőerdőkkel meg senki se törődik, ugye.
Vásári spiritualitás, egybites vonzástörvény, konyhaezotéria
Kicsit félek belemenni ebbe a témába, itt, az antalvali- és laposföldhívők országában, ahol még mindig felhívják a pénzmágiás emeltdíjast a mamókák, nagy és kaotikus a spiritualitás, ezotéria, new age és még ezer néven illetett ok-, cél- és felsőbbrendű-keresés, amivel a posztmodern emberek tömegei próbálják definiálni magukat és a világot, mert a klasszikus vallásokból kiábrándultak. Azt aligha kell bizonygatnom, hogy virágzó biznisz ez, A skála túlvégén meg ül a tudományos elit, és néhány lánglelkű civil – újságírók, véleményvezérek –, és a két tábor láthatóan nem képes kommunikálni egymással, nehéz is, minthogy kölcsönösen ostobának és közveszélyesnek minősítik egymást. Nem ez lesz a cikk, amelyben ezt a konfliktust megkísérlem feloldani, a midcultot és Coelhót csak annyiban érinti a dolog, hogy a mester könyveit is a new age szekcióban árulják a könyvesboltok. Nem véletlenül, hisz ő a téma egyik leghíresebb kufárja. Már ami ennek az egésznek a leginkább lebutított, ilyen formán a tömegek felé legjobban értékesíthető verzióját illeti.
Coelho ugyanis csak látszólag spirituális szerző. A spiritualitás ugyanis eredeti formájában némiképp összetettebb, mélyebb világlátást igényel, mint ami a szerző írásaiból átjön, nála mindennek a konyhanyelvi verziója érhető el, a nagyobb erő mozgat, emel, taszít, mindent megold, nagyjából ennyi az egész, és ugye vonzástörvény van. Vonzástörvény, ha lenne Coelhónak zászlaja, ez lenne ráírva, ha varázskönyve, ez lenne benne az egyetlen varázsige. Ez az egyébként egészen logikus gondolat – ami felé irányítod a figyelmed, az nem olyan nagy csoda, ha az életedbe érkezik, minthogy azért esélyesen tenni fogsz, hű, micsoda csoda – nála olyan, mint egy kétállású kapcsoló, túl egyszerű, túl direkt, a gondolatnak teremtő ereje van, Coelho világában akkor is, ha ülsz egy bezárt szobában, és tétlenül várod, hogy a vonzástörvény, ez a fura fogtündér, elrendezze neked az egészet.
Coelho ráadásul személyesen rá is játszik a midcultban mindig jelen lévő mindentudó imidzsre, és igyekszik elhitetni, hogy valamiféle földre küldött, nem evilági tanítómester, a szerelmes szíveké, és főként a nőké. De nyilatkozott már egészen szórakoztató, légnyomásos őrültségeket arról, hogy neki milyen szuperképességei vannak onnantól kezdve, hogy képes megállítani a szelet odáig, hogy láthatatlanná tud válni… Szóval nem elég, hogy írásaiban a kilúgozott, lebutított spiritualitást hirdeti, civilben is van némi messiáskomplexusa.
A nemmondod-faktor
A fentiekhez kapcsolódik a sokak szerint legjellegzetesebb és legirritálóbb coelhóizmus, amit én csak nemmondod-faktornak nevezek: a brazil könyvgyáros gyakorlatilag azzal lett a képeslapra írt idézetek pénzzel vastagon koronázott királya, hogy alapvető, logikus és/vagy közismert tényeket képes hatalmas csinnadrattával, cirkalmas fogalmazással úgy tálalni, mintha az lenne a világtörténelem egyik döbbenetes, eget rengető, új felfedezése.
A hajó nagyobb biztonságban van a kikötőben, de a hajókat nem ezért építik
– hát, édes öregem, nem mondod komolyan, tényleg?! Te Atya. Úr. Isten. Mekkora igazság!!! Osztva! Lopom. Ez nagyon beütött!
Arról persze a jó Paulo nem tehet, hogy az olvasói megeszik ezt a maszlagot, arról viszont igen, hogy képes volt egy élet munkásságát építeni erre, minden etikai aggály nélkül. Bár ezen nem érdemes meglepődni, kis utánajárással ugyanis kiderül, hogy ő nem ám gonosz pénzhajhászásból árul instant életbölcsességeket – ő ezeket a gondolatokat tényleg újnak, revelációnak hiszi, magát pedig kora meg nem értett zsenijének. Nem tartozik közvetlenül ide, de érdekes, hogy Coelho pár éve bojkottálta a brazil standot a frankfurti könyvvásáron, mert kihagyták becses személyét a kiállítottak közül, oda ugyanis csak díjazott, elismert szerzőket válogattak be, akikről aztán lefitymálóan nyilatkozott, hisz szerinte az a szerző díjnyertes, akinek veszik a könyveit.
Léleksimi
Minden rendben, érezd jól magad, főleg ha nő vagy, akkor aztán tényleg minden rendben, te vagy a teremtés csodája, aki egy szélfújástól elélvezel, nincsenek frusztrációid és perverzióidat is bölcsen magad mögött hagytad, mint egy jó leány. Különben is A SZERELEM mindenre válasz, a csodák és happy endek mindennaposak, és Kritikusai felróják, hogy történetei szürreálisan megnyugtatóak, mint egy rossz barát, aki nem a valóságot mondja, hanem azt, amit hallani akarsz. Amivel egyébként megint csak nincsen gond, nem lehet csak szívszaggató vérdrámát olvasni, ám a midculttal elbájolt olvasóközönség hajlamos rá, hogy ne lépjen ki a Coelho és társai építette biztonságosan langymeleg olvasmánykörből, így a távolság az egyén és a realitás között egyre nő. Mindezt úgy, hogy a fene nagy pozitivitást Coelho csak hirdeti, ő maga nem e szerint él, amint azt a fenti könyvvásáros történet is jól illusztrálja.
Ezzel együtt még mindig inkább olvasson a tisztelt publikum, mint nem, ha pedig valami tartalmasabbat keresne, mint Coelho mester, itt, itt és itt akad néhány tipp.
Kiemelt kép: Paulo Fridman/Corbis/Getty Images
