Szinte csak karácsonykor esznek halat a magyarok, sőt, az egész éves halfogyasztás hetven százalékát ebben a pár napban tudjuk le – derült ki az év végén. Ez óriási gond, hiszen alig évi négy kilogrammot fogyasztunk a különböző fajtákból, ezzel pedig jócskán elmaradunk az EU-s átlagtól (20 kg/fő/év), sőt, az egészséges étrendnek is csak tisztes távolságból integetünk, mint a két perccel lekésett repülőgépnek.
A rendelkezésre álló adatokból kiderül, hogy a hazai, jó minőségű halak helyett az intenzív termelés mintegy kilencven százalékát adó afrikai harcsát részesítjük előnyben, pedig ideje lenne figyelnünk a pontyfélékre, a harcsafélékre, a csukára, vagy épp a tokra is. Ezt a változást a magyar kormány is sürgeti, és az elmúlt években több budapesti halétterem, így például az általunk nemrég tesztelt Lexo is megnyitotta kapuit.
Egy évszázaddal ezelőtt azonban nem voltak még hasonló gondjaink, sőt, a magyar, illetve tengeri halakat eladó kereskedők sokszor tisztes vagyonokat gereblyéztek össze az egészséges étrend egyik alapkövének számító vízi szörnyekből.
A Dunán érkező áruk elvámolásának helyet adó egykori pesti fővámház (ma a Budapesti Corvinus Egyetem főépülete, ép.: Ybl Miklós, 1870-1874) körül kialakuló piactéren 1897-re, Pecz Samu munkája nyomán emelkedett ki a földből a sokszor a világ egyik legszebb piactereként emlegetett Fővám téri központi vásárcsarnok, melynek acél tetőszerkezetét a Szabadság híd pesti hídfője felől látható oldalán Zsolnay-épületkerámiák fedik.
A százhúsz éves csarnok árusítóhelyeinek minden egyes négyzetcentiméterén már az épület megnyitása után fürtökben lógtak a gyümölcsök és zöldségek, de a csodás húsok, illetve a folyami és tengeri halak is elképesztő gazdagságban kellették magukat.
Nem is meglepő tehát, hogy a szerencsés helyre, a szűk, de elegáns belvárosi utcák tőszomszédságába épült csarnok néhány itt árusító nagykereskedőt a város legvagyonosabb tagjai közé emelt. Jó részük meg is vált a csarnoktól távol eső otthonától, és a piac közelében emelt magának lakó- és bérházat.
Így tett a hal- és rákkereskedő Wittenstein Adolf is, aki a mai Erkel utca 3. telkére építtette fel háromemeletes, eklektikus lakóházát, melynek egyik üzlethelyiségében újabb boltot nyitott.
Az elmúlt két év során kitűnően felújított homlokzatú, belső terében éppen ezekben a hetekben felújítás alatt álló, liftcserén is áteső épületet az utcáról nézve ma is észrevehetjük az egykori gazda nyomát, hiszen a bejárattól jobbra eső két dombormű, illetve az üzlethelyiségek nyílásainak ajtó- és ablakíveit körbevevő fésűkagyló-, illetve csikóhal-motívumok egyértelmű jelei az egykor itt folyt üzleteknek.
A két nagyméretű tábla egyikén egy fűzfák előtt álló izmos férfialak gyűjti össze a hálóba szorult halakat és rákokat:
A másikon pedig egy mezítlábas nőalak kosarában visz néhány halat, bár azok (és egy homár!) sorra megszöknek a rabságból:
A háttérben pedig két ismerős fővárosi építmény bukkan fel: a Hauszmann Alajos tervei szerint 1905-re újjászületett Budavári Palota, illetve az 1849-ben átadott Széchenyi lánchíd.
A belső térben mindezeknek azonban semmi nyoma:
Sem az épület tervezőjének a neve, sem az átadásának éve nem ismert, domborműveinek alkotóját viszont ismerjük, hiszen azok a kor egyik legfoglalkoztatottabb, és legfontosabb művészének, Stróbl Alajosnak (1856-1926) a munkái. A számtalan magyar középület homlokzati díszeit, illetve tereken álló óriásszobrokat – gondoljunk csak az Operaház szfinxeire és zeneszerzőket ábrázoló szobraira, a Mátyás-templom mellett álló Szent István-lovasszoborra, a Budavári Palota Mátyás-kútjára, a Kossuth-mauzóleum díszeire, vagy az egri Dobó-szoborra –, valamint a Kozma utcai zsidó temető Brüll-síremlékének, illetve ravatalozójának kőoroszlánjait is elkészítő művész negyven éven át volt a Képzőművészeti Főiskola tanára, munkássága során mindig gyorsan reagált a változó stílusáramlatokra, azok újításait pedig beemelte az életművébe.
Az épület a húszas évek derekán Ronald Gosling (nem kizárt, hogy azonos a második világháború derekán Budapesten tartózkodó NBC-tudósítóval), és felesége, Losonczi Bánffy Rózsa (Gosling Ronaldné, 1870-1949) birtokába került, ők pedig jó eséllyel az államosításig gyakorolták itt a jogaikat.
Az ő regnálásuk alatt itt kapott helyet a Haltenyésztő és Halkereskedelmi Rt. egyik fiókja (Singhoffer A. és társai), a Narancs-Citrom Import Rt. és az Austeritz és társa bejegyzett fűszer-, csemege- és gyarmatáru-kereskedő vállalat központja is, a második világháború után pedig Hegedűs Endre teherautó-fuvarozó is innen indította a napjait.
A háznak a rendelkezésre álló dokumentumok szerint nem volt igazán híres lakója, de az itt élők közül a tízes években a Reszelő és Szerszámgyár Rt. részvénytársasági igazgatója, Prikner Konrád, húsz évvel később Natonek Jenő “zöldség-, főzelék-, száraz- és friss déligyümölcs-, hüvelyes vetemény- és konservkereskedő”, a hatvanas évek derekán pedig a magyar orgonaépítőket kutató Gergely Endre organológus neve bukkan fel a legtöbbször.
Bizarr történetekből sem volt hiány: a magát politikai napilapként aposztrofáló Nyírvidék – Szabolcsi Hírlap 1934. augusztus 30-án megjelent számában négy titokzatos, lebilincselt csontvázról számol be:
A nemsokára kívül és belül is példaértékűen felújított ház kerületi védettséget élvez, túlélése pedig biztosított, így biztos, hogy hosszú időn át nyújt majd örömet a városi felfedezőknek.
