A Borisz Godunov azért tud modern lenni, mert megelőzi korát. Az angolszász szociológia jóval később próbálta csak papírra vetni azt, amit Puskin szereplői szájába ad: Puskin tulajdonképpen shakespeare-i drámát írt, felelevenítve a tömeg történelemalakító szerepét, mindezt rendkívül ironikus hangvételben, kifigurázva, milyen cinikus is a hatalomért folytatott harc.
A cselekmény az orosz történelem egy olyan korszakában játszódik, amelyben a hataloméhes urak hatalmi játékába, illetve az ahhoz való alkalmazkodásba belefáradt az orosz nép. Borisz Godunov ugyanis kezdetben sikeres kormányzóként uralkodott, viszont a tömeg nem tudta megbocsátani azt, hogy nem vér szerinti örökösként került a cári trónra (ugyanis arra a hétéves cárevics, Dimitrij legyilkolása árán lépett). Jó pár évvel később viszont feltűnt egy személy, aki Dmitirijnek kiadva magát a lengyel urakra támaszkodva megpróbálta megszerezni a hatalmat.
A darabban viszont nem is a vélt vagy valós bűntény, illetve a vélt vagy igazi Dmitrij trónigényén van a fő hangsúly, hanem azon, hogy emberek (Borisz Godunov, a bojárok, a miniszterek, az Ál-Dmitrij) hogyan áhítják, akarják megszerezni és kézben tartani a hatalmat.
A darab tulajdonképpen nem ítél el és nem is fedd meg senkit, csak egy tablót tart, és megpróbálja rádöbbenteni a nézőt, ahhoz, hogy valaki vezessen egy népet, ki kell öljön magából valamit, hogy hatalomhoz jusson. Olyan ez, mintha a Netflix sorozatát, a Kártyavárat nézné az ember, a fordulatos, gunyoros jelenetek során ugyanis bepillanthatunk a szereplők kártyáiba, és a politikai manőverek széles eszköztárába.
Fontos párhuzam még Machiavelli A fejedelem című munkája is, amely azzal foglalkozik, hogy egy uralkodó miként tudja a lehető legerősebb kormányt (kormányzást) létrehozni, azaz hogyan tegyen szert hatalomra, viszont a Borisz Godunov továbbmegy, már-már tutorialt mutat, hogyan kell ármánykodni, hogy az uralom kézben is maradjon.
A cikk címe lehet kicsit megtévesztő, mert a darabban nincsen tényleges aktuálpolitikai kitekintés, a Borisz Godunovot alakító Máté Gábor pont annyira Orbán Viktor, hogy hasonlít a nyakkendőjük, viszont a néző fejében nem tud nem összekapcsolódni a hatalmi játszmák változatos technikáiról az, ami a rendszerváltás óta Magyarországot jellemzi, főleg az elmúlt 10 évben.
Hatalom – mindig ez az éhség.
Hangzik el a darab premisszája, ebben fut össze minden, amit a Borisz Godunovról érdemes tudni. Nincsen ugyanis olyan szereplője, aki felmagasztosítható hős lehetne, akire a nemzeti emlékezet büszkén utalhatna. Nincs eszme, csak emberek, akik győzködik magukat, jót akarnak, és emiatt legitimnek tekintik minden tettüket. Nincs senki, aki politikai alternatívát nyújtana, nem csoda, hogy a nép egy idő után már közömbösen, sőt gunyorosan figyeli, ahogy újabb és újabb uralkodók és bitorlók váltják egymást a trónon.
Ez a darab 1830-ban készült egy 1605-ben játszódó eseményről, de ha lebontjuk róla a történelmi keretet, fájdalmasan lefordítható 2017 Magyarországára is.
A Borisz Godunov Radnai Annamária és Térey János fordításában, Zsámbéki Gábor rendezésében látható a Katona József Színház nagyszínpadán, ebben az évadban még június 3-án, 13-án, 14-én és 16-án.
Szereplők:
Máté Gábor: Borisz Godunov
Kovács Lehel: Grigoríj, az önjelölt
Bezerédi Zoltán: Sujszkij herceg
Szacsvay László: Pimen apát
Ujlaki Dénes: Varlaam atya, Bojár, Doni kozák, Ember a népből
Bán János: Eszelős, Miszail atya, Bojár, Moszkvai menekült
Dankó István: Koskin, Orosz szökevény
Elek Ferenc: Pátriárka, Rozsnov, Fogoly
Bodnár Erika: Kocsmárosné, Dajka, Asszony a népből
Rujder Vivien: Marina
Kiss Eszter: Marina társalkodónője, Udvaronc, Asszony a népből
Mészáros Blanka: Kszényija, cárlány
Dér Zsolt: Varatinszkij, Rosen, a német tiszt
Vizi Dávid e.h.: Kabanov, Férfi a népből, Határőr
Kovács Tamás e.h.: Kurbszkij, Udvaronc, Bojár
Lestyán Attila e.h.: Költő, Margeret, a francia tiszt
László G. Attila m.v.: Férfi a népből, Szobanyszki, Határőr
Zsámbéki Tóbiás/Varga Zétény: Fjodor cárevics, Utcagyerek
Lakatos Dezső: Mnyisek, Börtönőr
Rendezte: Zsámbéki Gábor
