A XIX. század szédületes iramú fejlődése mellett sorra jelentek meg az új ételalapanyagok és gyógyszerek, melyek összetevőit ma nemes egyszerűséggel drogokként emlegetjük, így a századforduló Amerikájában felmerült az igény arra, hogy bizonyos szabályok és korlátok közé szorítsák a hosszútávú fogyasztásukkal ismeretlen mellékhatásokat okozó szereket az emberek elé öntő, mindenféle korlátozás nélkül működő élelmiszer- és gyógyszeripart.
Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának kémiai kutatóintézetét (Department of Agriculture’s Bureau of Chemistry)ekor vezető Harvey Washington Wiley által kitalált kutatás ezen anyagok listázását, illetve az egészségügyi határérték megszabását tűzte ki célul, de a Kongresszustól 1902-ben zöld utat kapott projekthez néhány önként jelentkezőre is szükség volt.
A média által egyszerűen csak Poison Squadként (Méregcsapat) emlegetett résztvevők végül mind a minisztérium alacsony bérből tengődő hivatalnokai közül kerültek ki, hiszen számukra igen csábító volt a legalább hat hónapon át kapott, napi három ingyenes étkezés lehetősége.
Wiley természetesen nem garantálta a fiatal férfiak egészségét, sőt, figyelmeztette őket arra, hogy a komolyabb rosszullétek, illetve mellékhatások jelentkezésekor egy időre – felépülésükig – pihentetik őket, esetleges haláluk esetén pedig családjuk semmiféle jogorvoslati lehetőséggel nem élhet majd. Az egészségi állapotukban bekövetkező változásokat mindennapos súly-, testhőmérséklet-, illetve pulzusmérés, valamint a vizelet- és székletminták elemzése mellett a heti teljes átvizsgálások során is naplózták, hiszen így kézzelfogható bizonyítékkal rendelkeztek a különböző szerek hatásairól.
Az intézet alagsorában kialakított konyhában, ebédelőben és laborban folytatott projektben segédkező kutatók ezt követően megkezdték a férfiak lassú mérgezését:
A különböző anyagok fogyasztását korlátozó intézkedésekre szükség is volt, hiszen a vásárlók olívaolaj helyett könnyen gyapotmagból sajtolt olajat kaphatott az ember, az anyák pedig olyan hajmeresztő dolgokkal altatták például el a gyermekeket, mint ez a 46%-os alkohollal bíró, ópiummal dúsított ital, melyből a címkén lévő adagolás szerint egy ötnapos csecsemőnek öt, a két hetesnek nyolc, az ötévesnek pedig huszonöt cseppre volt szüksége, de a felnőttek akár egy teáskanállal is bátran bevehettek belőle:
A kísérletben résztvevők nem ehettek mást az intézetben kapott ételen kívül, és tilos volt a nassolás, valamint az alkoholfogyasztás is, így a tizenkét férfi egyedül vizet vehetett magához az étkezések közt.
A kutatók először a bórax kritikus szintjét próbálták meghatározni, így két-három hétnyi normális étkeztetés (az ekkor nyert adatokat vették alapértékeknek) után fél grammot rejtettek el belőle a vajban, de a kísérleti nyúlként használt férfiak a kóstolás után azonnal felismerték, hogy valami nincs rendben, így a teljes vajmennyiséget a tányérokon hagyták. A szakács ezután a tejbe próbálta rejteni az anyagot, de ugyanez történt: a férfiak az első korty után otthagyták a tejet. Végső megoldásként a kutatók bóraxtablettákat készítettek, melyet a résztvevők az étkezés végén megadó tekintettel lenyeltek. Heteken át mellékhatások nélkül tűrték a fogyasztását, de az igazi jelek csak hónapokkal később jelentkeztek: egyre többször számoltak be fej- és gyomorfájásról, sőt, a depresszió első jelei is felütötték a fejüket.
A tesztelt anyagok közt később a szalicilsav, a kénsav és a nátrium-benzoát (E211) is felbukkant, de a sokáig legfőbb maláriagyógyszernek számító, a toniknak máig összetevőjét képező kinin, illetve formaldehid és benzoesav is felbukkant a kísérletekben.
Az alagsor végül öt éven át, egészen 1907-ig adott otthont efféle kísérleteknek, melyek során természetesen többször nyugdíjazták a kísérleti alanyokat, és új csoportokat hoztak létre.
Wiley 477 oldalas szakvéleménye felemás fogadtatást kapott: a bóraxxal kapcsolatos észrevételeit elfogadták, a benzoesavval kapcsolatos meglátásait azonban az élelmiszerlobbisták – sőt, saját főnökei is! – megpróbálták nem észrevenni, hiszen azt széles körben használták ételek tartósítására.
1906-ban végül a Kongresszus elfogadta a világ első komoly élelmiszerügyi törvényét, a sokszor csak Wiley Act néven emlegetett Pure Food and Drug Act-ot, illetve a húsok minőségellenőrzését rendszabályozó Meat Inspection Act-et, de ezzel a csoport munkája nem ért véget. A harmincas évek elején a kémiai kutatóintézet felvette a U.S. Food and Drug Administration (Élelmiszer- és Gyógyszerfelügyeleti Hatóság) nevet, és a tengerentúlon máig az ő minőségi tanúsítványuk szükséges az élelmiszerek, illetve gyógyszerek forgalomba hozatalához.
