Jordan Peele rendező számára nem ismeretlen a társadalmi kérdések mozgóképes feldolgozása. A Comedy Centralon Key and Peele címmel rövid, néhány perces szkeccsekben már megalapozta azt, amit a Tűnj el!-ben nagyjátékfilmmé duzzaszt. Elsősorban a rasszizmus anatómiája ez a film, másodsorban pedig egy pszicho-thriller horrorelemekkel tarkítva, a polkorrekt fajelmélet – amikor is úgy teszünk, mintha egyenlőek lennénk, hogy ne mondhassák ránk, hogy rasszisták vagyunk – bemutatása a fehér felsőbbrendűség-tudatról és arról, hogy mennyire egyedül is lehet az ember a világban, ha más a bőrszíne, mint a többieknek, még ha azt is érzékeltetik vele, hogy emiatt különleges.
“Van egy álmom”
Martin Luther King híres beszédéből legtöbben ezt a részt idézik. Ez erős felütése egy letisztult, ténymegállapításokat felsorakoztató, erősen politizáló, őszinte és fontos beszédnek, mely alapjaiban változtatta meg a fekete és fehér közösség együttélését. Felhívta a figyelmet arra, hogy fekete és fehér embereknek meg kell tanulniuk egymás mellett élni, mivel az Úr előtt mindenki egyenlő. King Washingtonban, a Lincoln-szobor és 250000 ember előtt szólította fel a jogalkotókat egy diszkrimináció-mentes és igazságosabb társadalom létrehozására.
A beszéd óta 54 év telt el. Ez idő alatt pedig, noha már egy fekete elnöke is volt az USA-nak, és valamelyest igazságosabbá és egyelőbbé vált úgy en bloc az egész Föld bolygó, a rasszizmus és a faji diszkrimináció mindennapos jelenség maradt – legfeljebb nehezebben észrevehető minden oldalon.
Nem vagyok rasszista, de…
- Nekem is vannak fekete barátaim, de…
- Semmi bajom a feketékkel, de…”
- Jófej XY, annak ellenére, hogy néger…
- Tudod milyenek a feketék…
A felsorolást végtelen ideig lehet sorolni és kicserélve a “fekete” szót zsidóra, cigányra vagy ázsiaira, ugyanazt a “politikailag korrekt rasszizmust” gyakorolhatjuk, amit a belénk rögzített sztereotípiák miatt 54 éve képtelenek vagyunk elhagyni. Ezt járja körül a Tűnj el!.
Chris (Daniel Kaluuya), és Rose (Allison Williams) szerelmesek. Mint a legtöbb kapcsolatban, az övékben is elérkezik az idő, amikor a lány bemutatja a szüleinek a fiút. Egy romantikus családi hétvége áll hát előttük, ahol a szülők és a fiatal pár végre megismerhetik egymást. Chris menne is meg nem is, tart tőle, hogy hogyan is fogják fogadni, lévén, hogy fekete, amiről Rose szülei nem tudnak. A találkozás pillanatában azonban úgy tűnik, aggodalomra semmi ok, leszámítva, hogy a bejárónő és a kertész is fekete, és elég szótlanok. Ez pedig csak egy a rengeteg intő jelből, ami arra kéne buzdítsa Christ, hogy eltűnjön.
Peele filmje két nagyobb egységre különíthető, az első – és ez a keményebb rész – magának az ideológiai háttérnek a részletes felrajzolása, amiben Chrisnek napokat kell eltöltenie. Nem csak a rokonság szeszélyeivel, furcsa kiszólásaival vagy olykor-olykor túláradó kedvességével kell megbirkóznia, hanem a család tágabb környezetével is. Egy kerti partin például csodájára járnak feketeségének, farokméretét firtatják, izmait tapogatják és “kultúrájáról” kérdezgetik.
A szalonrasszizmus tipikus esetei ezek, ugyan nem feltétlenül a diszkriminációt erősítik, mégiscsak a jól ismert sztereotípiákat pufogtatják, akkor is, ha nincs benne ártó szándék. Pláne kellemetlen, ha mégis van benne. Chris pedig nem tudja egész pontosan eldönteni, hogy van-e benne vagy sem. Mindenesetre kínos neki az egész családi összejövetel, kínos neki, hogy a barátnője fehér, hogy a szülei fehérek, hogy a testvére fehér, kínos neki jó pofát vágnia mindehhez, és végső soron kínos neki, hogy ő maga fekete. Mert a megalázás, célozgatás, enyhe lenézés vége mindig ez. Ám mielőtt ez bekövetkezhetne, a cselekmény váratlanul műfajt vált, és a szalonrasszizmus ideológiai és fizikai értelemben is horrorrá válik.
Nem tanmese
A Tűnj el! egyik legjobb tulajdonsága Peele korábbi munkásságának hatása: a humor és a pszicho-thriller elemek egymással elegyített használata. Korántsem kell azonban vígjátékra gondolni, a humor fő forrása ugyanis a rasszizmus, ami így inkább groteszkké, kínossá és fájdalmassá teszi a nevetést, már ha egyáltalán nevetni fogunk és nem elszégyellni magunkat azon, hogy a rasszizmuson nevetünk. A feszültség ugyanis így adagolódik fojtogatóan sűrűvé a film végéig.
A színészeknek óriási szerepe volt ennek megteremtésében. A főszerepet játszó Daniel Kaluuya tökéletesen adja elő a rasszizmust ismerő, jól kezelő, mégis mélyen fájlaló fiatalt, érzelmek széles skáláját jeleníti meg játékával. A vendégfogadó Armitage-család tagjai, Caleb Landry Jones a fiútestvér szerepében, vagy Bradley Whitford az apa, Catherine Keener az anya szerepében mind-mind egy-egy külön attitűdöt mutatnak be arról, hogy milyen az ha valaki polkorrekt a rasszizmusban. Karaktereik, ahogy a film, lassan építkeznek, érzékletesen mutatják be a rasszizmushoz való viszony különböző válfajait, ez persze a remek forgatókönyvnek is köszönhető, amit a rendező, Jordan Peele jegyez. Peele – amellett, hogy fekete – kínoskodás nélkül ügyel arra, hogy a felvetett téma minden oldalát megmutassa, így azt is, hogy nem csak Chrisszel szemben vannak előítéletek, hanem neki is a fehérekkel, de még saját rassztársaival szemben is. A helyszínek kiválasztásától kezdve az olykor szürrealista kamerakezelésen át, a dramaturgiai fordulatokon keresztül a színészi játékig remek darab lett a Tűnj el!. Nem lesz elég egyszer megnézni, és tuti, hogy azon fogunk gondolkodni, hogy
Tűnj el! – színes, amerikai thriller, 94 perc – 9/10
